Mivel Bukovszky Lászlónak a Felvidek.ma portálon 2023. Június 28-án megjelent írásából jól kiolvasható az ügynökkérdésben elfoglalt álláspontja, az elindult vita sokkal közérdekűbbé válhat. Ugyanis most már nemcsak saját személyemre vonatkozóan, hanem általános értelemben is feltehetjük a megválaszolásra váró kérdést: Vajon a kommunista diktatúra zsarolási kényszere alatt, a hatalom titkosszolgálatával együttműködést elvállaló személyek, bűntársaknak vagy áldozatoknak tekinthetők-e?
Erre a kérdésre a legautentikusabb választ azok a komoly szakmai tekintéllyel rendelkező kutató-történészek adták meg, akik éveken, sőt évtizedeken keresztül kutattak, vagy egyenesen dolgoztak az 1989 után leváltott diktatórikus rendszerek állambiztonsági levéltáraiban. Bukovszky Lászlótól eltérően, az ő számukra egyértelművé vált, hogy a kényszer alatt beszervezett ügynökök, áldozataivá váltak az akkori rendszernek, akiket a hatalom eszközként használt fel valós vagy vélt ellenfeleinek ellenőrzésére. Akit érdekel, az interneten ehhez bőven talál olvasnivalót vagy videós előadást.
Bukovszky László álláspontja, mint fentebb már jeleztem, ebben a kérdésben egyértelműen negatív, ezt írja: „Varga … önmagából kreált áldozatot.” Ez tévedés, én nem „kreáltam”, hanem akaratomon kívül, kényszer alatt váltam áldozattá.
Ezt máig is vallom, viszont kell tennem egy distinkciót.
Azok a megzsarolt, majd beszervezett személyek, akik nem voltak emberileg elég erősek, vagy olyan élethelyzetben voltak, hogy nem tudtak ellent mondani a zsarolásnak, úgy váltak áldozattá, hogy egyúttal kompromitálódtak.
Mivel a rendszerváltozás után, az ellenkező oldalról lettek zsarolhatók, alkalmatlanná váltak fontos közéleti pozíciók betöltésére. Ez különbözteti meg őket a diktatúra valós üldözötteitől, akik hősiesen vállalták rendszerellenes magatartásukat, mint pl. Duray Miklós.
A fent elmondottak szerint tehát, mivel engem bizonyíthatóan keményen megzsaroltak (ezt részletesen kifejtettem a Szembenézés c. írásomban, Felvidek.ma) a diktatúra áldozatának tartom magam, aki társadalom-politikailag ugyan ellehetetlenült, és áldozat lett, viszont semmiképpen sem tekinthető a diktatúra bűntársának.
Itt elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amikor el kell mondanom, hogy egyáltalán miért is álltam bele ebbe a vitába Bukovszky Lászlóval. Amikor az egyes portálokon elolvastam azokat a beszámolókat, amelyek Bukovszky Lászlónak a Duray Miklós emlékezetére rendezett áprilisi budapesti konferencián elmondott előadásáról szóltak, nagyon megdöbbentem.
Első gondolatom az volt, ez az ember ugyanazokat a titkosszolgálati dokumentumokat lobogtatva, folytatja a diktatúra áldozatainak nyomorgatását, csak most egy másik platform szempontjai szerint.
Szürreális helyzet!
Az történt ugyanis, hogy Bukovszky László kizárólag az állambiztonsági iratok alapján vezette le Duray Miklós 1989 előtti üldöztetésének történetét, amelyhez megnevezett öt nevet, köztük az enyémet is, akiket Duray. M. közeli segítőinek nevez, és akik szerinte elárulták őt. Ugyanakkor elmulasztotta megvizsgálni, vagy kutatni azt a világot, amellyel D. Miklós körülvette magát, tehát azok világát, akik a segítői voltak, az ő indítékaikat, cselekedeteiket, valamint azt a bonyolult kapcsolati rendszert, amely D. Miklós körül működött, de ugyanakkor megfigyelés alatt is állt. Hosszú tanulmányt lehetne írni ezekről az időkről.
Akkortájt ugyanis a magyarság számára egyértelmű volt: az ellenállás célja, megakadályozni a szlovák tanítási nyelv bevezetését a szlovákiai magyar iskolákba.
Bukovszky László ezt a világot nem ismeri, meg se kísérelte kutatni és csakis a diktatúra állambiztonsága által produkált iratok alapján mutatja be az általa vélt „valóságot”.
Ezzel történészi szempontból kardinális hibát követett el. Így az előadása alapján az jött le az egészből, hogy az öt megnevezett személy, a főgonosz, bűnös, akik D. Miklóst elárulták. Ha nem is ezzel a jelzővel illeti az említett személyeket, de sokak számára ez a mögöttes sugallata az előadásának. B. László hiába tiltakozik, hogy ő nem mondott ítéletet a megnevezett ötök felett. De igenis mondott. A közvélekedés az öt megnevezett személy felett kimondott súlyos erkölcsi ítéletként fogta fel az okfejtését. Ezzel nagyban hozzájárult egy hamis kép kialakításához, ami ellen kénytelen vagyok tiltakozni. Ezért álltam bele a vitába Bukovszky Lászlóval.
Látva, hogy az ő általa elbeszélt történet a médiákban úgy tükröződött vissza, hogy az előadásáról szóló beszámolókban grafikailag is kiemelten közölték az öt nevet, azzal, hogy ezek voltak D. Miklós árulói. A jövőre tekintve pedig félő, hogy ez az egyoldalúan megfogalmazott, elfogult vélekedés minden D. Miklóshoz köthető évfordulón ismételten ebben a leegyszerűsítő, végeredményében hamis kontextusban kerül közlésre.
Bukovszky László a közelmúltban megjelent tanulmányokra hivatkozva cáfolja, hogy „a pártállam erőszakszervezetének iratai hiteltelenek”. Ezt igyekszik alátámasztani azzal az állítással, „hogy az állambiztonsági szervek iratképzési folyamata a korszak standard szabályai szerint zajlott.”
Kezdjük a hitelesség kérdésével. Van-e a titkosszolgálati iratokban információ vagy utalás arra, hogy a szolgálat az ügynökeinek a döntő többségét zsarolással szervezte be, és kényszerítette jelentéstételre? Ha van a zsarolás körülményeiről információ, akkor B. László miért nem írt erről sehol? Ha pedig ilyen vonatkozású információt ezekből az iratokból nem lehet kiolvasni, akkor hogy is állunk a hitelességgel?
Vagyis a „korszak standard szabályai szerint” keletkezett iratok nem számolnak be azokról az aljas, undorító módszerekről, amelyeket a hatalom megtartása érdekében az ŠtB. bevett módszerként alkalmazott az állampolgárok tízezreivel szemben.
Lehet, hogy iratkezelési, szakmai szempontból formálisan betartották a „korszak standard szabályait” de a létében és belső lényegében az egész rendszer romlott volt. Hatalomgyakorlási módszerei pedig emberellenesek voltak. S ha meggondoljuk, hogy ezeket a módszerek a közép-kelet-európai szovjet blokk államainak több mint 100 milliós lakosságát érintették, akkor már emberiség ellenes tevékenységről kell beszélnünk.
A hetvenes és nyolcvanas évek (cseh)szlovákiai magyar társadalmi viszonyairól tudni kell, hogy a széles körben elterjedt közfelfogás szerint a magyarság kettős elnyomásban élt.
Egyrészt a pártállami diktatórikus hatalomgyakorlás, másrészt a kisebbségi és nyelvhasználati jogok szűkítésének állandó veszélye fenyegetett. Ennek egyik kirívóan durva részeleme volt az a kétszeri kísérlet, amellyel a magyar tanítási nyelvű általános és középiskolákban rendeleti úton akarták bevezetni, először csak a tantárgyak felénél, a szlovák nyelvű oktatást (1978, 1984). Ebből mindenki megértette, ha ez bekövetkezik, akkor az iskoláinkban rövidesen teljesen megszűnik a magyar nyelvű oktatás. Eredetileg ezt a veszélyt érzékelve, hozta létre D. Miklós 1978-ban a Kisebbségi Jogvédő Bizottságot (JB). Ennek tevékenységéről a magyar lakosság a nyugati rádióadók híradásaiból, vagy a magyarországi szamizdat dokumentumokból értesült. Így fokozatosan kialakult a lakosság körében egy csendes, védekező hangulat. Voltak akik titokban vállalták a Jogvédő Bizottsággal való együttműködést, kitéve magukat mindenféle veszélynek. Voltak akik csak figyelték az eseményeket, de néha nagy titokban, szűkebb környezetükben olvasták, esetleg bizalmasaiknak tovább adták a JB dokumentumait. Ilyen közhangulatban szinte elképzelhetetlen, hogy valaki belülről tudatosan ellene dolgozzon a JB törekvéseinek. Ezt a véleményemet egyelőre csak magamra vonatkoztatva tudom vállalni, mivel részleteiben nem ismerem a többi résztvevő tevékenységét.
Jól látható tehát, hogy a JB és a hozzá köthető személyek története sokkal bonyolultabb annál, mint amit az államvédelmi szolgálat levéltári dokumentumaiból ki lehet olvasni.
A diktatúrával szembeni védekezésben tehát mindenki megkötötte a saját külön alkuját a becsülettel. Jómagam, szorult helyzetemben arra törekedtem, hogy ne adjak aktuális információkat D. Miklós tevékenységéről, mint ahogy előző írásomban (Szembenézés, Felvidek. ma) erről bővebben is nyilatkoztam. Ehhez most váratlan megerősítést kaptam.
Egy Nyugat-Európában élő, ismert magyar, közszereplő személyiség, aki D. Miklóst is jól ismerte, elolvasva B. László írását, ímélben nekem július 1-én a következőket írta: „… Duray Miklóst idézem, aki kétszer is azt válaszolta érdeklődésemre: Varga Sándor nem volt becstelen, de ügyetlen volt.“ – Jó napot Bukovszky kolléga.
Mielőtt folytatnám, előző írásaimban Bukovszky Lászlónak a rovására írtam, hogy köze volt a 2008-ban rólam megjelent cikk (EuroDomino) megjelentetéséhez. Ebben tévedtem, ugyanis én abban a hiszemben voltam, hogy akkor még mindig ő volt az igazgatója a Nemzeti Emlékezet Intézetének (ÚPN), holott akkor már pár hónapja, más volt az igazgató. Ekkor én már három éve nyugdíjas voltam, nem figyeltem naprakészen a közélet eseményeit, és főleg nem Bukovszky László karrierjét. Most hogy ez tisztázódott, még 2023 júniusában ímélben közöltem B. Lászlóval, hogy beismerem, tévedtem, s most ezt nyilvánosan is megteszem, visszavonom előző állításomat. Az akkori cikk szerzőjének a nevét se ismertem, nemhogy személyesen. Csak később tudtam meg, hogy szintén levéltáros végzettségű, és nem újságíró. Ugyanis én már 1993-tól kiléptem a levéltárból, a tőlem jóval fiatalabb kollégákat pedig egyáltalán nem ismertem.
A másik személyes ügyben, amelyben azt állítottam, hogy B. László másoknak is megmutatta a rám vonatkozó titkosszolgálati dokumentumokat, továbbra is fenntartom az eddigi véleményemet. Ez egy külön vita témája lehetne, aminek állok elébe. A mostani vitában azonban maradjunk a rendszerváltoztatás előtti időknél.
Tehát bűntárs vagy áldozat a zsarolással beszervezett ügynök? Erről fentebb elmondtam a véleményemet.
Befejezésül szólnom kell még B. László írásának hangneméről és stílusáról. Az egész írásán végigvonul egy szigorú, erkölcsi felsőbbrendűségi tudat, amelynek virtuális piedesztáljáról elmondja, hogy miként kellene lezajlani az „ügynökök nyilvános megbánásának” amelyet „…nagyon sokan a társadalmi megújulás alapvető kritériumaként képzeltek el…” Ezzel csak az a baj, hogy semmi köze a realitásokhoz. Az élet nem így működik. Kedvem lenne részletesen elemezni B. László írásának ezt a vonulatát, de terjedelmi okokból erre most nincs mód. Talán egy másik alkalommal.
A felsőbbrendűségi érzés markánsan megjelenik írásának további részeiben is. Lekezelő, sőt lesajnáló módon nyilatkozik mindenről, amit érvként a saját védelmemre felhoztam, feltűnően még azokról is, amik tények. Úgy ismeri el őket, hogy közben lesajnálja. Mindemellett még a kötelező tiszteletet sem adja meg vitapartnerének. Többször hazugsággal vádol, ami nonszensz. Miért hazudnék(?), viszont tévedhetek, de az nem ugyanaz. És jellemző módon, írásában szintén többször előfordul, hogy csak a vezetéknevemmel jelöli a személyemet. Ez a módszer a kommunista vitázókra volt jellemző, akik azokat akiket ellenségként kezeltek, hasonló durva módon neveztek meg. Az, hogy B. László írása kapcsán erről mit gondolok, maradjon rejtve.
(Varga Sándor/Felvidék.ma)
