Egy baráttal, egy sorstárssal, egy harcostárssal, egy felvidéki magyarral megint kevesebb lett. Pedig tudhattad volna, kedves Pistám, jó palóc létedre, hogy nem lehet csak úgy hirtelen összekapni magad és elmenni.
Tudom, nagyúr a halál és te készültél, vártad őt, mert az élet néhány éve teher volt számodra. Most már nem szenvedsz – ez vigasztalja az itt maradtakat. Most már neked könnyebb, mint nekünk. Azért is, mert oldalaznunk kell, nehogy azok észrevegyék, hogy megint kevesebben vagyunk.
Biztosan legyintenél és mondanád „túlzol”, pedig végső utaddal nagyobb hiány keletkezett, mintsem, hogy eggyel kevesebben lettünk.
Kevesen tudják, csak azok, akik ismertek téged, vagy páciensként látogatták a rendelődet, hogy te voltál a legkövetkezetesebb nyelv-védő. Nem nyélvészként, akik sokszor inkább rontják a nyelvet, mert természetellenes nyelvtani szerkezetekbe kényszerítik, és nem politikusként, akiknek nagy része visszaél a nyelvvel a nyelvi frázisok kötéltáncosaként vagy hazudozásra használva azt. Te a nyelvet a leghozzáértőbb szakemberként, lélekgyógyászként védted. Az anyanyelvet, de akadtak olyanok is, akiknek az apanyelvét védted. Tudtad és hirdetted, hogy a nyelvzavar tudati, szellemi és magatartási zavart idézhet elő. A zagyva nyelv zagyva szelleművé teszi az embereket – ez kétirányú lehetőség, veszélyhelyzet. A rendelőd ajtajára ki volt írva: anyanyelvünkön is beszélünk. Kell ettől jobb gyógymód?
Azokat a gyerekeket gyógyítottad, akik magyarnak születtek, és akiket valamilyen agyficam, vagy félrevezetés következtében nem az anyanyelvükön oktató iskolába írattak a szüleik. Így közvetve ezeket az eltévelyedett szülőket is igyekeztél kigyógyítani megtévesztett állapotukból, mert egyértelművé tetted, hogy kisiskolás korban egészségügyi okokból csak olyan iskolába szabad íratni a gyereket, amelyben ugyanolyan nyelven tanítanak, amilyen nyelven otthon beszélnek. A szülőknek pedig elmondtad, hogy ez a családra is jó hatással van, hiszen a gyereknek az iskolából hazahozott bajain, feladatainak megoldásában közösen, az otthon beszélt nyelven, az otthon beidegződött gondolkodási rendszerben tudnak segíteni.
Olyan egyszerű ez, mint a pofon. Ezt te orvosként magyaráztad nekik. Nem tudni, hogy hányan értették meg. Lehet, hogy nem sokan, pedig olyan lágy hangszínnel mondtad ezt, mint amilyen hangon adja a gyóntatószékben a pap a feloldozást. A magyarok lakta vidékén Szlovákiának a legnagyobb a munkanélküliek aránya. Azt pedig tudjuk, hogy elsősorban a képzetlen emberek maradnak kívül a munkát adó intézmények kapuin. Akik nem az anyanyelvükön tanultak, azoknak erre nagyobb esélyük van.
A te gyógyítói sikeredet nem lehet úgy mérni, mint a sebészorvosét, ezért nem tudni, hogy hány serdülőkorú betegedet és szüleit sikerült a gyógyulás útjára téríteni. Orvosi meggyőződésed azonban ellentétes volt a szlovákiai állampolitikával. Ezért is zaklatott annyit a kommunista államrendőrség, meg a hozzá hasonló önkéntesek. Ennek ellenére hittel és meggyőződéssel tetted a dolgodat, követve a magyarul beszélő emberek általunk ismert ötven emberöltőnyi hagyományát. Mert tudtad, ha Juliánus megértette az Etelközbe el sem jutott magyarok nyelvét a Volgán túli Magna Hungariában, és mi értjük a Juliánus korában beszélt magyar nyelvet, akkor ezt a nyelvet nem csupán a benne rejlő értékek, hanem a nemzet szellemi és lelki egészségének megóvására is meg kell őrizni.
Kevesen voltak közülünk annyira méltók arra, mint te, hogy egész közösségünk képviselőjeként a legfelsőbb törvényhozói testület tagja legyen. Amikor először kerültél Prágába, a Károly Egyetemre, rövidesen az ottani magyar fiatalok első embere lettél, az Ady Endre Diákkör elnöke – utódod Duka Zólyomi Árpád pár héttel megelőzött mostani végső utadon. Amikor Rimaszombatba sodort az élet és a szakmád gyakorlása, rövidesen te lettél egyike a város első magyarjainak a Tompa Mihály Klub egyik alapítójaként és ebben a minőségedben szálltál be az országos küzdőtérbe 1968-ban a felvidéki magyar fiatalok eddigi legnagyobb kísérletének lebonyolításába a Magyar Ifjúsági Szövetség megszervezésébe.
Az itteni egyik harcostársad Vavreczky Galán Géza ugyancsak már ott vár téged a túlsó parton. Majd Komáromban, ahol szinte újjászülettél, a felvidéki magyar orvosok első emberévé váltál a Magyar Egészségügyi Társaság felvidéki tagozatának elnökeként. Közösségi életünknek országos méretben lettél az első embere, amikor megválasztottak a Csemadok országos elnökévé. Mindezzel felvértezve tértél vissza Prágába 1991-ben parlamenti képviselőként, ahol te terjesztetted elő a rendszerváltozást követően az egyik leginkább lényegre törő magyar javaslatot: hogy kellene átalakítani Csehszlovákiát, az államot, hogy mindenkinek, még a sok kegyetlen és embertelen megpróbáltatást kiállt elszakított felvidéki magyarok számára is kellemesen lakható állammá váljon.
Mindannyian büszkék lehetünk arra, hogy korosztálybéliként, egyesek fiatalabbként is dolgozhattunk veled.
Van-e, aki átveszi a rád kirótt feladatot? Látod, az utódlásra soha sem gondolunk, csak tesszük a dolgunkat, aztán egyszer vége. Nem úgy van szervezve az életünk, mint a váltófutás, de az élet nem verseny, inkább iszapbirkózás. Csak az idővel futunk versenyt abban a reményben, hátha lépést tudunk tartani a sokasodó feladatokkal.
Te már nem vagy versenyben. Hiányozni fogsz az életünkért és a jövőnkért küzdő hosszútávfutók sorából.
Elhangzott szeptember 24-én, Komáromban Bajnok István volt országgyűlési képviselő, a felvidéki közélet kiemelkedő személyisége, gyermekpszichológus temetésén.
Duray Miklós, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”41749,41704,41690,20134,26373,25190,41740,41689″}
