Csilla, hová mentél?
Göröngyös ez az út itt e Földön, de Te tudtál járni rajta. És most…
Most tulajdonképpen valami szomorút kéne mondanom, ahogy az illik, amikor valaki ilyen nagy útra kel, de én csak a mosolyodat látom. Azt az életvidám, lebilincselő mosolyodat, amellyel mindenen felül tudtál emelkedni, bún, bánaton, sérelmen. Mert tudtad a magadét, s megőrizted azt. Nem vagy Te kivétel, Téged is ért, mint mindenkit, fájdalom – de vajon ki tudott róla? Nem terheltél azzal mást, mosolyogtál és szerettél, azt adtad, ami lényeged: a szíved melegét.
Ugye emlékszel, a Pozsonyi Casinóban ismerkedtünk meg. Méricskéltük egymást, fölbecsültük, hogy megtanuljuk kölcsönösen tisztelni, becsülni egymást. Amit ott tettél – később tudtam meg, másoktól, mert hiszen sosem dicsekedtél – az lényeged természetéből fakadt. Olyan volt az, mintha csak a Casinónak éltél volna. Pedig családod és barátaid is úgy érezték, mi mindnyájan: csak azért vagy itt, hogy nekünk légy. És ez valahogy így is volt. Mosolyogva, kedvesen, szinte könnyedén oldottál meg mindent, néha elég szókimondóan, mert ami a szíveden, az a nyelveden is, s nem biztos, hogy mindenkinek tetszett ez, mindamellett mindenki érezte, hogy „csak” őszinte vagy és jó szándékú, hogy soha semmi alattomosság vagy bármi hátsó gondolat nincs abban. Volt, amit nem szerettél, de nem hiszem, hogy tudtad, mi a gyűlölet.
Még az utolsó napon is beszélgettünk, hogy jó lesz megint találkozni, elbeszélgetni, elszívni közösen egy cigarettát. De ugye így marad ez továbbra is? Valami nagy, jól ismert, mégis ismeretlen útra mentél, az Úr szólított hirtelen. De azért mégis maradj itt nekünk. Nem engedünk. Itt maradsz a szívünkben, emlékezetünkben. És persze beszélgetünk még. Megkérdezem, ez meg az vajon hogyan tetszik. Meg hogy mit szólsz hozzá. Nem biztos, hogy mindenben egyetértünk, de majd megbeszéljük. Éppen azért ritka értékes embernek tartalak, példamutatónak. Már hallom is, ahogy mondod, hogy ugyan már, ne hülyéskedj – de lásd, ebben nekem van igazam. Úgyhogy majd megbeszéljük. Mert Veled lehet beszélni. Annyi önzetlen szeretet és megértés volt benned! Te is tudod, mennyire fontos az, mennyire kell az ilyen. Úgyhogy maradj itt a lelkünkben. Jó helyen leszel ott. Annyian szerettek – vajon mi többet kaphat az ember itt e Földön? Mert Te akkor is mosolyogni tudtál, amikor bánatunkat hallottad. Hát csak mosolyogj tovább, így vigasztalj.
Őszinte barátsággal, megbecsüléssel:
Aich Péter/Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”42894″}