A Romániában működő Homo Novus Egyesület november utolsó hétvégéjén első alkalommal rendezte meg az I. Kárpát-medencei néptánfesztivált. Az, hogy a Felvidékről a dernői Borostyán és Kincskereső néptánccsoportok kaptak meghívást, felért egy kisebb csodával. Ez is igazolta, hogy nem hiábavaló a sok próba, lemondás és fáradozás. Minden ember beleszületik egy közösségbe és megismeri az ősök és táj jellegzetességét. Számunkra sokat jelent palócságunk, a tradíció, a gyökereket eltépni nem lehet.
Nagy várakozással indultunk el Dernőről, e nagy múltú bányászatáról híres községből. Végigutazva Magyarországot, elhagyva Debrecent, nemsokára Romániában találtuk magunkat. A gyerekek, de a felnőttek is izgatottan nézték az elsuhanó tájak és megállapítottuk, hogy az ország sokat fejlődött, az utakon gyorsan haladtunk. Első állomásunk Körösfő volt, egy magyarok által lakott település. A főút két oldalán hihetetlen mennyiségű ajándéktárgyak, fából faragott használati cikkek és népviseletek voltak. A gyerekek alig tudtak választani a kínálatból, a felnőttek pedig a népviseletekből. Marosvásárhelyet már estefelé csodáltuk meg, majd Segesvár előtt találkoztunk a meghívóinkkal, akik bevezettek a városba és elszállásoltak bennünket a városban levő kis lakóházakban.
A kultúrházban felszolgált vacsora után ismerkedés és beszélgetés volt a program. Rajtunk kívül még a Vajdaságból és Magyarország több régiójából voltak vendégek és fellépett a segesvári Patkó NTE. Sajnos Lendváról és Kárpátaljáról hiányoztak a táncosok, mivel ott még akadályba ütközik a vízum gyors kiadása.
Szombaton a tánccsoportok saját vidéki táncukat, hagyományukat mutatták be koreográfus jelenlétében. A szünetben lehetőség volt a gyöngyfűzésre, hímzésre, üvegfújásra, rongybabák készítésére, de vásárolhattunk házi mézet, lekvárokat, szörpöket, szebbnél-szebb háncsból készített virágokat, díszeket, bőrből nyakláncokat, kitűzőket, könyveket. Ebéd után az egyesületek vezetői közti megbeszélésre került sor, ahol beszámoltunk az otthoni kisebbségi helyzetről, terveinkről, új ötleteinkről. Szóba került többek között a kettős állampolgárság kérdése, a magyar állam segítsége, a magyar igazolvány, a Felvidéken lévő magyar múltú várak, kasztélyok helyzete – miért nincs mindenütt magyar felirat is, és megilletődve hallgattuk a Székelyföldért való menetelésről szóló beszámolót.
Délután került sor az ünnepélyes megnyitóra, köszöntőre, majd a tánccsoportok szólisták fellépésére, melyet nagy érdeklődés kísért. Olyan műsort láthattunk, amely méltán érdemelte ki a vastapsot, hiszen más és más országoban élő gyerekek és felnőttek mutatták be ének- és tánctudásukat, amivel bizonyították, hogy létezünk, van köztünk összekötőkapocs. Ez pedig magyar nemzetiségünk, gyönyörű anyanyelvünk.
A Székely himnusz éneklése közben már könnyes szemmel fogtuk egymás kezét. Ha elválasztanak is bennünket határok, de összefogással segíteni tudjuk egymást, hiszen mi békésen akarunk élni és dolgozni az adott hazában, ahol mindenütt közös történelmi múltunk van.
A vacsora után táncház volt, ahol nem lehetett üldögélni, a zene ritmusát hallva még az is táncra perdült, aki – úgymond – nem tudott táncolni. Olyan barátságok szövődtek e pár nap alatt, amelyek remélhetőleg egy életre szólnak, hiszen jövőre is megrendezésre kerül a fesztivál, és ismét találkozhatnak a csoportok.
Vasárnap a reggeli után megtekintettük a segesvári dombon emelkedő várat és múzeumot, megpihenhettünk Petőfi Sándor szobránál. Ebédkor egy pohárka finom áfonyapálinkával való koccintás után nehezen vettünk búcsút új barátainktól.
Kívánom, hogy egyszer életében mindenki jusson el Erdélybe és legyen része az ottani emberek vendégszeretetében. Mi ezt harmincöten már megtapasztaltuk és ezúton is köszönjük a szervezőknek, a fellépő csoportoknak, hogy ilyen felejthetetlen élményben volt részünk, ebben a csöppet sem emberekről, barátságokról, szeretetről szóló rohanó világban.
Icsoné Fodor Valéria/Felvidék.ma
