A történet ott kezdődik, hogy II. Mehmed oszmán szultán 1453-ban elfoglalta Konstantinápolyt, Bizánc utolsó végvárát.
Ettől annyira megnőtt az étvágya, hogy folytatni kívánta a hódítást és Nándorfehérvár ellen indult. Az ottani csata 1456 júliusában zajlott, ám Hunyadi János remek stratégiával és a segítségére siető sereggel ezt a próbálkozást meghiúsította, s lényegében megfutamította a fölényes létszámú oszmán sereget.
Ezzel kapcsolatban úgy tudjuk, Hunyadi János nándorfehérvári diadala emlékére rendelte el III. Callixtus pápa a déli harangszót.
Valóban így volt ez?
Hahner Péter történész szerint ugyanis tévesen tudjuk ezt – erről ír egyik könyvében (100 történelmi tévhit, avagy amit biztosan tudsz a történelemről – és mind rosszul tudod… Animus, Budapest 2010). Vagyis Hahner nem kevesebbet állít, mint hogy
a déli harangszó nem a nándorfehérvári diadalról emlékezik meg.
A történész fölhívja a figyelmet, hogy az oszmánok hódításait látva III. Callixtus (pápaságának ideje: 1455-1458) minden követ megmozgatott, hogy mozgósítsa a keresztény erőket a törökök ellen, ám az európai uralkodók – már akkor is, máig tartó jó szokásaikhoz híven – egymással foglalkoztak, nem a hódító törökökkel.
A pápa egyik kezdeményezése az volt, hogy 1456. június 29-én a Cum his superioribus annis kezdetű bullát adta ki, amelyben mindenütt napi háromszori harangozásra és imára szólította föl a hívőket a török elleni harc sikere érdekében.
Ezt a nóna idejére, tehát délután három órára, a vesperas idejére pedig este hatra határozta meg. Vagyis ahogy Hahner figyelmeztet, nem déli, hanem délutáni harangszóról volt szó, ráadásul még a nándorfehérvári csata előtt.
Ám hogy a harang tényleg délben szóljon, azt csak VI. Sándor pápa rendelte el 1501-ben.
Hahner ebből leszűri a következményt:
„a harangok egyáltalán nem a nándorfehérvári diadal emlékét hirdetik, … mivel a bullát csaknem egy hónappal a július 22-i győzelem előtt tették közzé.”
Maga III. Callixtus pápa pedig a győzelemről csak augusztus 6-án értesült, s azért ezt a napot, Hunyadi diadalának emlékére az Úr színeváltozásának napjává, s az egész kereszténység kötelező ünnepévé nyilvánította.
Lehet, hogy idővel a két eseményt (a harangozás elrendelését, valamint az Úr színeváltozásáról való megemlékezést) összemosták, s azért alakult ki a vélemény, hogy a déli harangszó Hunyadi győzelméről emlékezik meg.
Nem olyan nagy baj ez, végül nem két teljesen eltérő eseményről van szó, hanem a hódító, Magyarországot is veszélyeztető oszmán seregek elleni harcról, valamint Nándorfehérvárról és Hunyadi győzelméről is.
Bár Hunyadi János származása némileg homályba merül, lehet, hogy ereiben román vér is csörgedezik (ami az akkori világban egyáltalán nem játszott szerepet), de harangozás ide vagy oda, mi magyarok akkor is büszkék vagyunk erre a nagy hadvezérre, történelmünk fontos része ő. Persze, nyugodtan büszkék lehetnek rá a románok is, az csak Hunyadi dicsőségét öregbíti.
Végül a kereszténységet, s Magyarország érdekeit, önállóságát, szabadságát védte, s ez ma is fontos érték.
Aich Péter/Felvidék.ma
