Ameddig vissza tudunk emlékezni, bizonyára mindnyájunk emlékében élnek az első karácsonyok: a karácsonyfa-állítás, az ajándékok a fenyőfa alatt, az ünnepi ételek, a családi együttlétek, a nagyszülők meglátogatása.
Láthatjuk azt is, mi az, ami ugyanaz maradt minden karácsonyban, és mi az, ami változik körülöttünk.
Az egyház minden évben négy hétig próbál minket felkészíteni, vezetni az adventi úton, hogy december 24-én estére odaérjünk a Kisjézus jászolához, mind testben, mind lélekben.
A „világ” pedig már október végén megkezdi árusítani a karácsonyi díszeket, ajándékokat, november vége felé megnyitnak a karácsonyi vásárok, szól a zene, az emberek tolonganak az árusok között, majd mindez december 23-án este bezár, elhalkul, megszűnik.
Mennyire más lenne a felkészülés az ünnepre, ha a fő ünnepnapok elmúltával nyitna ki a karácsonyi vásár, és egész mondjuk február 2-ig tartana, és az advent, a december megmaradna a maga csendjében, a roráték pislákoló fénye, az őszinte szentgyónások, a csendes, nyugodt készülődés, és az ünnep beálltával tényleg ünnep lenne körülöttünk és bennünk is.
Sokan szeretik a karácsonyt, az ilyenkor szokásos díszes fények miatt, az ismerős illatokat, amikor a háziasszonyok süteményt sütnek, a forralt bort, az ismerős karácsonyi énekeket, a régi családi karácsonyok emlékét. Sokan érzik a hiányt is: már nincs közöttünk a nagymama, az édesapa, édesanya, testvér.
Ezt az ünnepet nem lehet megkerülni: mert mind a köztereken, a médiákban, az emberi kapcsolatainkban szembe jön velünk.
Hitünk egyik nagy ünnepe, mert az Isten Fia emberré lett, megszületett kétezer évvel ezelőtt a betlehemi istállóban. Ezt mindenki tudja, még az is, aki már évtizedek óta nem volt templomban, mert ez az európai kultúrkör része, a karácsony ünneplése.
Illusztrációs felvétel (Fotó: pixabay)
Ahogy már fentebb említettem, a „világ” ilyenkor is próbál bizonyos irányba terelni mindenkit, aki hagyja magát: vásárolni kell, ajándékokat, mindennek tökéletesnek kell lennie, a díszítésnek, az ételeknek, és néha megfeledkezünk egymásról, több az idegeskedés, a sietés, a készülés, nem vesszük észre a másikat, akinek arra lenne szüksége, hogy megálljak mellette, elbeszélgessek vele. Hányan kénytelenek magányosan tölteni az ünnepet, mivel a gyerekek messzire költöztek a munka miatt. Sok minden más okból is lehet összeütközés az ünnepek alatt, persze ezeket szeretnénk elkerülni, amennyire lehet.
A karácsony átélésében jelen lehet egyszerre az öröm és a fájdalom is, nem mindenki tudja egyformán boldogan átélni az ünnepeket, ezért is talán helyesebb áldott karácsonyt kívánni, mert ahol Isten áldása van, könnyebb talán a hiányt, az ürességet is hordozni, mint erőszakkal keresni a boldogságot, amit nehéz vagy lehetetlen elérni.
De ha visszatekintünk oda, a betlehemi istállóba, ki tudja, milyen érzések voltak Szűz Máriában és Szent Józsefben, hogy a népszámlálás miatt elhagyták otthonukat, Názáretben, és Betlehemben, nem kaptak helyet a szálláson, és ott született a kis Jézus, ahol.
Teljesen emberi szempontból bizonyára Mária nem így képzelte el gyermeke születését, és mégis végigcsinálta.
Názáretben, kilenc hónappal karácsony előtt Mária meghallgatta az arkangyal üzenetét, hogy gyermeket fogan és fiat szül, a Jézus nevet adja neki, a Magasságbeli fiának fogják hívni.
Mária igent mondott. Szíve alatt hordozta a Magzatot, és eljött a nagy nap, és ekkor épp Betlehemben tartózkodtak. Az istálló csendjében megszületett a Megváltó. Ekkor ezt Mária és József tudták, majd megtudták a pásztorok, akiknek angyalok jelentek meg. A 40. napon Jézust bemutatták a jeruzsálemi templomban, majd sokára megérkeztek a napkeleti bölcsek, majd következett az egyiptomi menekülés Heródes bosszúja elöl, majd a visszatérés Názáretbe, és az Isten Fia tovább növekedett csendesen, Názáret falu rejtekében, csendjében.
Illusztrációs felvétel (Fotó: pixabay)
Ez volt az első karácsony: Isten nem felülről szól bele az emberi történelembe, hanem maga törékeny emberré, kisbabává lesz: egy gyermek, akit Mária tart karjaiban, egy egyszerű munkáscsaládban. József ács és asztalos volt: kétkezi munkával kereste meg, amire a Szent Családnak szüksége volt.
Gondoljuk csak el: mennyi veszély fenyegette Isten Fiát, születésétől kezdve: főleg Heródes üldözése, az utazás veszedelmei Egyiptom felé, a létbizonytalanság: de Isten mindezt a kockázatot felvállalta.
Mit üzen Isten Fia a ma emberének az ő születésével? A látszólagos gyengeség, eszköztelenség nem volt akadály Jézusnak, hogy végbe vigye a mi megváltásunkat. Nem választotta a leggazdagabb szentföldi leányt, családot, hogy oda szülessen, hanem az Úr alázatos szolgálóleánya lett az édesanyja, akit Isten öröktől fogva kiválasztott erre a feladatra.
Mi, hétköznapi emberek szeretnénk mindent teljes ellenőrzésünk alatt tartani, mindent bebiztosítani. Egyrészt helyes gondolni a holnapra, helyes tervezni, helyes okosan bánni a ránk bízott javakkal; másrészt nem szabad megfeledkezni az isteni gondviselésről sem.
Hányszor felsóhajtunk, hogy hiányzik nekünk ez és az, és milyen jó lenne, ha még több lenne. Hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy hány család saját hibáján kívül kénytelen az ünnep alatt is a háború árnyékában élni, hányan élnek teljes szegénységben, amikor lehet a karácsonyi ajándék számukra egy szem cukorka, vagy valamilyen édesség vagy más egyszerű dolog. Mégis, lehet, hogy a látszólagos külső szegénység ellenére ezek az embertársaink nagyobb szeretetben, nyugalomban élik mindennapi életüket, ha szegényen is, de a maguk módján boldogan.
A karácsony nem csak egyszer régen megtörtént esemény: az Úr Jézus minden éven az Egyház liturgiájában megújítja kegyelmi születését. Rajtunk áll, hogyan állunk ehhez oda, létrejön-e a találkozás. Összegyűlik-e a család a karácsonyi asztal körül? Felkészülünk-e méltó módon az ünnepre, bűnbánattal, csendes készülődéssel, imával, magunkban rendet rakva?
Szembe tudunk-e nézni a jászolban fekvő Isten Fiával, aki hallgat, és aki várja, hogy meglátogassuk őt, hogy szívünkbe fogadjuk?
Illusztrációs felvétel (Fotó: pixabay)
A pásztorok ugyanolyan hétköznapi emberek voltak, mint mi, de figyeltek. Meghallották az angyalok szózatát, és elindultak, megtalálták a jászolban fekvő kisdedet. Az angyalok minket is szólítanak, hívnak: nyissuk a szívünk, nyissuk ki a templom ajtaját, menjünk el a jászol elé, vegyük észre, hogy az Isten értünk lett ember!
A jászolban fekvő kisded mindenkit vár: mindenkit szeretettel fogad, nem csak a jókat, minden ember előtt nyitva van a betlehemi istálló ajtaja, aki eljön, hogy hódoljon neki, vagy csak szeretné szemlélni őt.
Próbáljunk az idén is igazi karácsonyt ünnepelni. Nem csak rohanásban, idegeskedésben, de találjunk csendes pillanatokat, amikor a lényegre tudunk figyelni. Engedjük, hogy Isten csendes szava megszólaljon bennünk. Próbáljunk jelen lenni egymás számára, családtagok, rokonok, barátok számára: kevesebb mobiltelefon, több beszélgetés, közös séta, főzés, időtöltés.
Hívjuk fel telefonon valakit, akivel már régen beszéltünk, áldott ünnepet kívánva, látogassunk meg valakit, aki magányos! Ne az legyen a lényeg, hogy tízféle süteménynek kell lenni, a legújabb ajándékokat kell megszerezni bármi áron. Ne feledjük, karácsony ünnepén Isten Fia szeretne meglátogatni minket a szívünkben, nem a Közegészségügyi Hivatal tart ellenőrzést a lakásunkban, hogy minden ragyogó tiszta-e.
Karácsonykor azok is eljönnek a templomba, főleg az éjféli misére, akik év közben bármi okból nem teszik ezt. Annak a jele is ez, hogy ők is keresik Istent, számukra sem közömbös teljesen még a keresztény vallás.
A karácsonyt mindenki igyekszik valamilyen módon megünnepelni, fontos lenne, hogy a lényeg, Isten fiának születése ne maradjon ki ebből az ünneplésből.
Fontos a kihalófélben lévő népi hagyományok ápolása: a kántálás, a betlehemezés őrzése, továbbadása. Szép kezdeményezés a magányosok karácsonya, amikor községek, jótékonysági szervezetek az ünnep előtt, vagy akár az ünnep estéjén közös vacsorát, kis ajándékozást szerveznek azoknak, akik egyedül töltenék a szentestét.
Illusztrációs felvétel (Fotó: pixabay)
Minden karácsony más, bár minden éven megünnepeljük, mindig máshogy éljük át, mert érünk, változunk, másra kerül a hangsúly. A karácsonyt és a többi fontos ünnepet nem lehet megunni, nem lehet lezárni, hanem inkább kérdezni kell: hogyan tudnék jövőre még jobban felkészülni, még szebb helyet készíteni szívemben Isten Fiának fogadására?
Isten senkire nem erőlteti rá magát: ott áll szívünk ajtaja előtt és csendesen kopogtat: minden ember maga adja meg a választ erre a csendes, kedves közeledésre: ajtót nyit, vagy azt mondja, még ez éven várj, Istenem, még nem vagyok készen befogadni téged.
Tartsunk igazi karácsonyt idén is, helyet készítve szívünkben Isten Fiának, tiszta jászolt, ahová megszülethet, csendet teremtve magunk körül, hogy halljuk, amikor Ő érkezik.
És Isten csendjéből, Isten szeretetéből feltöltődve tudjunk odalépni a többi emberhez, családtaghoz, rokonhoz, ismerőshöz, együtt örülve Isten Fia születésének ünnepén, befogadva a szeretetet és továbbadva azt, így lesz igazi, áldott karácsonyunk!
Takács Dénes radi plébános/Felvidék.ma
