Ő nyitotta rá szemem a teljesen soha meg nem ismerhető, kifürkészhetetlen világmindenségre, s azon belül is földgolyónk picinyke darabjára, a számomra ma sem felejthető Balogvölgy legkedvesebb részére, szűkebb pátriám szép határára (Nagybalogtól Rimaszécsig minden faluját is beleértve), ahonnan már csak útlevéllel vagy szökve lehetett tovább menni Ózdra vagy Putnokra, mert születésem éve(1931) szerencsétlenségemre a trianoni területi elcsatolás és örömömre az 1938-as visszacsatolás között eltelt idő közepére esett. Persze kikászálódva bölcsőmből, majd iskoláskoromat is elérve, ennek semmilyen hátrányos következményét nem éreztem. Drága falum református lelkipásztorával, kántortanítójával és minden lakójával konokul „Magyarország” maradt Csehszlovákiában is, mivel hogy keresve sem lehetett találni benne szlovákot. Csavargó természetemnek köszönhetően szülőföldem minden zegét-zugát bejártam,bebarangoltam egész, már-már végtelennek tűnő határát. A dűlők neve úgy ragadt meg felejthetetlenül emlékezetemben, ahogy falum minden lakójának a vezeték- és keresztneve is. Idősödő fejjel döbbentem rá, hogy nemcsak a megszületett gyermeknek van köldökzsinórja, hanem a szülőfalunak illetve a szülőföldnek is. S ez utóbbi sokkal erősebb az előbbinél. Egyszerűen azért, mert láthatatlan és elvághatatlan. A tulajdonsága pedig olyan, hogy minél messzebb távolodsz el tőle, annál acélosabbá, eltéphetetlenebbé válik. Fájdalmasan megszenvedteti az embert!
Erre akkor döbbentem rá, amikor közvetlen a második világháború, illetve a másodszori Csehszlovákiához kényszerítésünk után utcára kerültem a rimaszombati gimnáziumban szerzett három és fél osztályommal, amelynek anyanyelvemen már nem lehetett folytatása. Oda juttatott a második világháború, hogy sem tüled, sem hozzád. Apámnak és sok-sok magyar szülőnek úgy tették fel a kérdést a hatalomváltozást jelentő, nyelvünkön csak gyengén tudó szlovák tanárai, hogy kiállítják fiuknak vagy lányuknak a negyedik osztály elvégzéséről szóló bizonyítványt, ha aláírásukkal kötelezik magukat arra, hogy Magyarországon taníttatják őket tovább! Így lett belőlem, az utca nevelte, begyepesedett fejű gyermekből, határon éjszaka átszökdöső diák 1947 szeptemberétől a sárospataki református tanítóképzőben, s attól a naptól kezdve rakott fészket lelkemben a világ legnyugtalanítóbb és leggyötrőbb érzése, a honvágy, amely egyformán szenvedtet minden szülőfalujától távolra kényszerült gyermeket és felnőttet. S ebben a honvágytól szenvedtető helyzetben vergődve hadartam el magamnak újra és újra a számomra legfontosabb és egyik legszeretettebb vers két sorát:
Szülőföldem szép határa, meglátlak-e valahára?
Utólag megállapítva és összevetve hazavágyásaimat legnagyobb magyar költőnkével, a Petőfi Sándoréval, előnyére máris elmondhatom, hogy neki a távolból nem kellett a szülőföldjére, szülőfalujára úgy gondolnia, hogy közben az éjszaka sötétségétől is féljen s az országhatárt védő finánctól is rettegjen, sőt, le merem írni, még ha nagyképűségnek hangzik is, hogy mi volt a mi nagyon szeretett és tisztelt költőnk imádott kis lakának az elérése a nagy Duna mentében az én ide-oda szökdöséseimhez képest, akinek a szigorúan őrzött országhatáron az éjszaka fekete köpönyegében elrejtőzve kellett szerencsésen hazaérnie a szüleihez, s ugyanúgy visszatérnie iskolájába, mert hiszen a Trianonban igazságtalanul meghúzott és másodszor is megerősített országhatár másik oldalán várt rám a szülőfalum és szülőházam!
Szülőföldem szép határától és szülőfalumtól fájdalmasan el-elválva és hozzá határtalan örömmel vissza-visszatérve később Sárospataknál is messzebb sodort a számomra rosszra fordult idő szele, de a tiltott éjszakai határátlépések félelmétől már mentesülve, amikor 1950 őszén megnyílt Pozsonyban a szlovák pedagógiai gimnázium és a Szlovák Pedagógiai Főiskola magyar tagozata, s érettségizve az előbbiben, s tanári oklevelet szerezve az utóbbiban, a gyakorló iskolai tanítást leszámítva, nem a gyermekfejek pallérozására adtam a fejem, hanem újságírásra, majd széppróza írására. S ezzel fiatal házasemberként véglegesen Pozsonyban horgonyoztam le fiatal életem hajóját. S hogy nem szenvedtem meg már-már elviselhetetlenül a szülőfalumtól és a szülőföldemtől való elszakadást, annak köszönhetem, hogy már főiskolásként írni kezdtem könyvrecenziókat, aminek az lett a következménye, hogy vak vezet világtalant alapon, a Szlovákiából elüldözött, felkészült magyar értelmiséget pótlandó, felvettek az Új Szó szerkesztőségébe. Ennek a szükség törvényt bont döntésnek tulajdonítom, hogy engem nem szenvedtetett meg annyira a honvágy, a szülőföldemtől, szülőfalumtól való elszakadás, hiszen amikor csak tehettem, vagy amikor már nagyon hiányzott, úgy segítettem magamon, hogy szülőfalumat vagy közvetlen környékét foglaltam szolgálati utamba, majd később a regényeimbe is.
Meg hála a telefonnak, mióta nyolcvanon túli időskoromat élem, alig múlik el úgy vasárnap, hogy Szabó Jóska gyermekkori cimborámat ne hívnám fel telefonon. Mert olyankor mintha a szülőfalummal, s annak minden lakójával beszélgetnék, s ez felmelegíti a lelkem. Elég hallanom a hangját, máris otthon érzem magam, pedig ő sem lakik már Bátkában, néhány éve feleségével a lányához költözött Rimaszombatba. A távolság nem nagy, mindössze tizenkét kilométer, mégis mintha a világ másik végére került volna, őt is gyötri a honvágy! Másokat is hívok telefonon, de mindig olyanokat, akik a szülőfalumban élnek, s ők meg is lepődnek, mit akarok tőlük, amikor csak arra kérem őket, mondjanak néhány szót magukról és az én kedves szülőfalum lakóiról! És ha évente legalább egyszer hazalátogatok, és a szüleim sírjához is elmegyek, a temető beszédes fejfái előtt is megállok. Mert hiszen falum élete és a temető elválaszthatatlanok egymástól!
(A fenti írás a Lorántffy Zsuzsanna a Bodrogköz Fejlesztéséért Társulás gondozásában nemrégiben napvilágot látott Hazám, Felvidék című könyvben jelent meg.)
Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”47567,47565,47537,47472,47471,47470,47469″}
