Hontfüzesgyarmat a Zselíz és Léva közötti országút vonalán, az Alsó-Garam mentén terül el. A falu s a táj a szülőföldem. Délnyugatra síkság, északkeletre erdős dombvidék.
Távol keleten messzi hegyek látomása, nyugaton a Garam, a falum, mint egy átmenet, középen ül. Kettéosztja a Patak, a túloldalán a kövesút. A „tőtés” után, meg innen a mi sorunkon húzódnak a hosszú és alacsony, fehérre meszelt házak. A talaj felett széles sötétkék sávot viselnek. A porták abban az időben, mikor megszülettem, a tizenkilencedik század második felének a parasztvilágát jelentették, amely átnyúlik a huszadik századba.
A kicsiny emberfia fokozatosan ismerkedik a világgal. Először az alacsony, gerendás házzal, ahol született. Az udvaron megretten a sziszegő gúnártól és a hatalmas lovaktól. Tovább merészkedve, a kertben a káráló tyúkok felett basáskodó dölyfös kakast és a sárgapelyhes sipogó kislibákat látja. Majd a szérűn nagy, púpos kazlakkal találkozik, és a szellős pajtába óvakodva megcsapja a mezőről fúvó huzat. Akkor már az utcára is kivitték, a „tőtésen” és a „mi sorunkon” szekerek jönnek-mennek, s a Patak partján fehér ludak ülnek, némán élvezik a napot. Néhány év múltán már iskolásként, barátaival járja a határt. A vizek mentén csatangolnak, libákat őriznek a tarlókon, és mókusokat kergetnek a szőlőkben, vadakat lesnek az erdők alján. Mezítláb járják a vadvirágokkal szegélyezett, poros mezei utakat. Tíz éves korára, amikor a kisiskolából a nagyiskolába kerül, megismerte szülőföldjét, a gyarmati határt. Az az idő az ártatlanság és boldog gyanútlanság kora volt! Már érzi a barátság ízét, a szép és jó utáni vágyódást, tudja anyanyelvéről, hogy ő magyar, és azt is, hogy a világban a szülőföldjén van otthon.
Aztán elkerül onnan, jár-kel és teszi a dolgát. Életem delén döbbentem rá, hogy gyerekkoromban szinte mindent megéltem ahhoz, hogy író legyek! Akkor már régen városon laktam, de számos vonása a szülőföldemhez kötődött annak, amiről írtam. Mintha olyannak éreztem volna a világot, amilyennek gyerekként megismertem. Mintha az egykori valóságom szólna belőlem. Szükségét éreztem, hogy az elődeim és a magam sorsáról, a Garam menti táj történelméről írjak. Természetesen, szinte törvényszerűen! Meséljek régi kalandokról, karácsonyokról és legényavatásról, a front elől való menekülésről és deportáláskori bujkálásokról, aratásról, cséplésről és a konfirmáció utáni első úrvacsoráról. Az író önmagát írja, ahhoz ért legjobban. Aztán az idő – az öregedéssel – a szülőföld változását hozta. Színesek lettek a fehér házak, az utca kétnyelvű és a kövesúton lovas szekerek helyett autók rohannak. Más lett az egykori falukép, ismeretlen, bár nem idegen! S mintha a múlt folyamatosságát a templom és a Temetődomb őrizné. Csak az emlékezés segít. S az egyre gyakrabban fog el. A fővárosban is, nem csak a falumban. S ilyenkor bensőmben – ahogy írásaimban mindig oly gyakran – árad a Patak és kévékkel megrakott hosszúszekér döcög a kövesúton. Kiöregedett autóbusz zötyög utána, s a „mi sorunkon” nagy a por. Nyílfa seprővel söpröm és öntözőkannával locsolom a házunk előtt a szekérutat, hogy ne kavarjam fel a port. Kalapos férfiak és fejkendős asszonyok köszöntenek, s mintha megszólítanának, bár csak árnyak, régóta a temetőben nyugosznak. Mitikus emlékképpé vált egykori falum! Továbbél bennem. Szülőföldemen tarka vadvirágok, fehér margaréták, lila szarkalábak és kék búzavirágok nyílnak, s utcánkat májusban bódító akácillat lengi be. Fecskék repülnek az istállóba. A fekete gerendákon a sárfészkek szélén kisfecskék várják csivogva, hogy anyjuk szúnyogokat, apró bogarakat dugjon kitátott, sárgaszékű csőrükbe. S mintha a mítosz sorsom metaforája lenne! Ahogy egyik novellámban viharos hómezőn űzzük a „sánta nyulat” s végül én terítem le! Emlék, mely nem veszhet el! Mintha az elmúlt idő bennem élne, vagy… talán az én magam vagyok?!
(A fenti írás a Lorántffy Zsuzsanna a Bodrogköz Fejlesztéséért Társulás gondozásában nemrégiben napvilágot látott Hazám, Felvidék című könyvben jelent meg.)
Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”47575,47574,47572,47537,47471,47470″}
