Hetvenöt éve tört ki Európában az utolsó nagy háború – olyannyira nagy volt, hogy az egész világot lángba borította. Aztán, miután a fasizmus Németországban kapitulált, úgy tettünk, mintha immár a hőn áhított békében élnénk. Pedig a fegyverkereskedelem mindvégig biztos és jövedelmező üzlet volt, s a világban azóta alig telt el nap, hogy ne lett volna háború, vagy legalább háborús helyzet. Még Európában is. Mert például a berlini felkelés 1953-ban, a magyar 1956, vagy akár a csehszlovák események 1968-ban mi volt? Háború nem csak akkor van, ha két ország hadat üzen egymásnak és fölvonultatja seregét. Ma már nem is szokás hadat üzenni. Még le is tagadják, ha katonákat, fegyvereket küldenek valahova, filozofikus kifogással, és lehetőleg álruhában. S ha mégis kiderül a turpiság, békemissziónak nevezik ki, talán még béke Nobel-díjat is szeretnének hozzá, mint Arafat, a terrorista.
Egy csomó történelmi párhuzam is fölsorakoztatható ehhez, csak sajnos képtelenek vagyunk okulni belőlük. 1938-ban Hitler még megállítható lett volna, de akkor is téves premisszákból indultak ki. Mint most is. Bár most az argumentációt sokkal inkább rövidlátó, önző gazdasági érdek vezérli. Akadnak politikusok, akik saját vélt érdeküket nemzeti érdekként prezentálják, s elfelejtik, hogy amit ma esetleg nyernek, azt holnap duplán elveszíthetik. S ez csak a primitivizmus egyik oldala. Mert ha elnéző vagyok a nagyorosz (szovjet) ukrajnai agresszióval szemben, ugyan mit szólnék, ha velem szemben viselkednének így? Vajon mit szólna például a szlovák kormányfő, ha a Csallóközbe (álruhában) ellátogatna a magyar sereg azzal az indokkal, hogy védeni kell az ottani magyarokat?
Vagy mit szólna a magyar kormányfő, ha a román hadsereg szivárogna be az országba az ottani románok védelme ürügyén, s támasztana ilyen-olyan követelményeket? Ha egyszer elismertük a határok sérthetetlenségét, honnan ered ez a tolerancia az orosz agresszióval szemben? Nevezzük néven a helyzetet: a fasizmus újjáéledt, szovjet módon, az oroszok országában. Nem véletlen ez: a fasizmus és a kommunizmus (Hitler és Sztálin) túlságosan hasonlít egymásra.
Most pedig legyünk elnézőek, mert Oroszország nagy és erős, és mert atombombája van? Most ezért bármit megtehet? Aki pedig ez ellen föllép, tulajdonképpen miféle érdekeket sért? Miért állítják egyesek, hogy a gazdaságot (na és persze a sportot) nem szabad a politikába keverni – mintha az nem függene össze. De akkor mivel? A béke és háború csak üzletről szól, pillanatnyi üzleti érdekről?
Persze: a tárgyalás jobb megoldás, mint a lövöldözés. De mi a teendő, ha valaki csak arról szeretne tárgyalni, hogy a másik adja meg magát, közben pedig tovább lövöldöz? Ilyenből hogyan lesz igaz béke? Ma a világ sokkal jobban van összekábelezve, mint 75 évvel ezelőtt, ennek következtében sokkal könnyebben borulhat ismét lángba. Törékeny ez a látszólagos béke Európában, szerintem jól megvolnánk puskák, tankok és erkölcstelen populista nemzet- és üzletvédők nélkül is.
Aich Péter, Felvidék.ma
