Az elmúlt napokban, hetekben a médiák több alkalommal is foglalkoztak az iskolák rangsorolásával.
Jóleső érzéssel tölt el bennünket, hogy a magyar tanítási nyelvű általános és középiskolák jól szerepeltek. Több megyében a lista élén, az első tíz között is találunk magyar iskolákat.
A rangsorok elsősorban az országos felmérések (Tesztelés 9) eredményei alapján álltak össze, persze egyéb kritériumokat is figyelembe vettek.
A tesztelési elvárásoknak tehát megfeleltünk. De mennyire feleltünk/felelünk meg a tanulók, szülők, …. elvárásainak?
Már több alkalommal megfogalmaztuk és leírtuk, hogy ma a közoktatás talán legnagyobb problémája az, hogy korlátozza a tanári autonómiát.
A kötelező állami pedagógiai program mára eluralta az oktatás csaknem egész tartalmát, a tanítási idő csaknem egészét. Tilos az alternatív tankönyvek használata és felerősödött a külső felméréseknek (Tesztelés 9, PISA) való megfelelési kényszer.
Csak érdekességként jegyezzük meg, hogy a 2008-ban hatályba lépett közoktatási törvény előtt az iskola a tanmenet 10%-át, a pedagógusok pedig az egyes tantárgyak tartalmának 30%-át módosíthatták! Ma az iskolai pedagógiai programok megvalósítására az alapiskolákban alig több, mint a tanítási idő 10%-a áll az iskolák rendelkezésére.
Ez mindenképpen visszalépést, a tananyag központosítását és a tanári autonómia szűkítését jelenti.
Márpedig a tanítás kreatív tevékenység. A központilag előírt tananyag béklyójába kötve nem lehet eredményesen oktatni. Igaz, meg lehet szokni, de a belenyugvás, a meghunyászkodás, a negatív külső értékeléstől, esetleg az állásvesztéstől való „félelem” oda vezet, hogy a pedagógus letanítja az óráit (leadja a kötelezően előírt tananyagot) és menekül az iskolából. Nincs sikerélménye és nem érzi magát jól az iskolában sem ő, sem a diák (erről több országos felmérés tanúskodik).
A tartalmi reform még mindig várat magára, pedig a tantárgyak többsége elavult vagy az adott korosztálynak nem megtanulható tananyagot tartalmaz és terjedelmében túlméretezett.
A tanulónak nincs ideje, lehetősége elmélyedni, vagy ahogy Vekerdi Tamás fogalmaz, megmerítkezni a tananyagban, ezért tudása felszínes marad és a tanultakat rövid időn belül elfelejti.
A kevesebb, de részleteiben elemzett, megértett és begyakorolt ún. törzsanyag valószínűleg sokkal többet jelentene a diák számára tudásban, de élményekben is.
Mitévő legyen a pedagógus ebben a helyzetben?
Igyekezzen megfelelni a teljesíthetetlen tantárgyi elvárásoknak, a központilag irányított felméréseknek vagy a tanulók és szülők elvárásainak?
Nagyon sokszor leírtuk és elmondtuk már, hogy az iskolát szolgáltatásként, közszolgálati intézményként kell kezelni. És a szolgáltatás akkor jó, ha jó a „vevőnek”, esetünkben a tanulóknak, szülőknek…
Ezért úgy gondoljuk, és arra biztatjuk az iskolákat és a pedagógusokat, hogy ne csak a tanmeneteknek, ne csak a felméréseknek, ne csak a tanfelügyelők elvárásainak, hanem elsősorban a tanulóknak, a tanulók és szülők elvárásainak igyekezzenek megfelelni.
Ha a múlt század ötvenes, hatvanas, de még a hetvenes éveiben is nem lettek volna iskolák és pedagógusok, akik a kötelezően előírt tananyag mellett, helyett, magyar irodalmat, magyar történelmet tanítottak, magyarságra neveltek, akkor hol tartana ma a felvidéki magyarság?
Egy ilyenfajta döntéshez, elmozduláshoz persze egy kis „kurázsira” is szükség van úgy az iskolák, mint a pedagógusok részéről. Mégis úgy gondoljuk, hogy át kell értékelni az „eleget teszek a tantervi elvárásoknak és nyugtom van” hozzáállást, mert az ilyenfajta alibizmus sehová sem vezet és gyerekeink látják kárát!
Albert Sándor, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”48300,47943,47666″}
