Lelkes Vince: Csallóközi lenyomatok

Emberek, történetek a sajtó tükrében
Lelkes Vince „csallóközi lenyomatainak” mibenlétéről leginkább könyvének alcíme árulkodik: egyrészt hajdani csallóközi emberek jeles, emlékezetes, figyelemre méltó, komoly vagy tréfás tetteit,  másrészt a Csallóközben megesett dolgokat, históriákat kulturális, politikai, gazdasági, történelmi eseteket és eseményeket jegyez le a korabeli sajtó – Csallóköz, Csallóközi Lapok, Csallóközi Hírlap, Somorja és vidéke, Gazdasági Szemle és más lapok – tükrében. 
A könyv címében szereplő lenyomatok kifejezés voltaképpen azt sugallja, hogy szerzőnk munkája képet nyújt, metszetet ad egy korszakról – a 20. század első évtizedeinek csallóközi életéről – azaz hát a könyv magán viseli e kor lenyomatát-lenyomatait.
Hála nyelvünk gazdagságának, Lelkes Vince felettébb hasznos ténykedését jellemezhetnénk számtalan szinonimával is. Mondhatnánk, hogy szerzőnk éveken át tallózott, keresgélt, gyűjtögetett, babrikált, böngészett, kórászolt, mezgerélt, kutakodott, turkált, bogarazott, kasmatolt, vizslatott, bolhászott, búvárkodott, szimatolt, kurkászott, szondírozott, vizsgálódott – hogy végül megszülethessenek azok a lenyomatok, melyeknek közös jegye, hogy valamennyi a Csallóközhöz kötődik, legyenek azok ilyen-olyan történetek, illetve olyan személyek, akik „itt éltek és dolgoztak, alkotó tevékenységükkel a felnevelő szülőföld iránt érzett szeretetet, hűséget és elkötelezettséget” erősítve a Duna eme legnagyobb szigetén.
Lelkes Vince könyvében a kiemelkedő nagyságok – Csaplár Benedek, Vámbéry Ármin, Jókai Mór, Baranyay József, Klin Antal, Kóczán Mór mellett számtalan ismeretlen „hős” is felbukkan a történetekben. „A hétköznapok hősei ők – írja Előszavában a szerző –, róluk is megtudjuk, hogyan éltek, mit csináltak, hogyan gondolkoztak a nemzedékről nemzedékre ismétlődő csallóközi körforgásban.” Hogyan gondolkodtak a tragikus történelmi eseményekről, az első világháborúról, a végzetes határátváltozásokról, Trianonról, az 1938-as visszacsatolásról; hogyan viszonyultak a kultúrához, a közművelődéshez, az anyanyelvhez, a nemzethez, az erkölcshöz, a valláshoz, a szabadsághoz, a sporthoz. Mindezeken keresztül válik a Csallóközi lenyomatok a követendő értékek lenyomataivá s egyben felmutatásává: emlékeztetésként és – végső soron – tiszteletadásként őseink előtt.
Könyvében Lelkes Vince nyolc nagy fejezetben regél földjeinek s a múlt, a történelem iránt fogékony valamennyi olvasójának.
Az Összedőlt a cseh Bábel! rész egy, később kacsának bizonyuló – ám árulkodó, a lelkek óhaját mélyen tükröző – hírrel kezdődik: a Csallóközi Hírlap 1925 júniusában arról tudósít, hogy Edvard Beneš és Veér Imre Párizsban megegyeztek: a Csallóköz területén egy magyar köztársaságot hoznak létre, magyar kormányelnökkel, kül- és belügyminiszterrel, külön alkotmánnyal. Ez a lassan egy évszázados autonómia-vágy 1920 után gyakran felmerül a mindennapokban is; 1925-ben például az Országos Magyar Kisgazda, Földműves és Kisiparos Párt dunaszerdahelyi járási csoportjának zászlószentelési ünnepélyén Szentiványi József nemzetgyűlési képviselő e szavakat mondta: „1928 után uj tanok korszaka következett. Az igéretek politikájának kora. Igértek mindent az uj tan hirdetői, de nem adtak semmit. A magára maradt [felvidéki] magyarság (…) a kommunisták hálójába került, mert nem volt politikai nevelése.” Megtudjuk még e fejezetből azt is, hogy a Slovenský denník című lap felháborodva ír arról, hogy a dunaszerdahelyi vasúti vendéglő tulajdonosa, Hartmanné nem tud tótul; írja ezt a szlovák lap annak ellenére, hogy Hartmanné, „ha szlovák ember jő a büfébe, mindig gondoskodik arról, hogy szlovákul kérdezzék meg tőle, hogy mi tetszik”. Ugyanilyen mondvacsinált „gondok”, önkényeskedések fordultak elő a „királyfiakarcsai postán”, vagy az október 28-i csehszlovák állami ünnep alkalmából, amikor is Dunaszerdahelyen 10 000 koronás pénzbírság fenyegette azokat, akik nem tűzik ki a csehszlovák zászlót az épületek homlokára. Az ilyen „bújtatott” elnemzetietlenítések, intézkedések láttán nem csoda, ha kétnyelvű, illetve magyar feliratokat követelt a magyar lakosság, többek között a vasúti épületekre is, hiszen „nem nemzeti, hanem nemzetiségi államban élünk”. Mint ahogy az sem csoda, hogy 1938-ban a „Csallóközben nagy lelkesedéssel fogadták” a cseh Bábel összedőlését, hiszen – ahogy Szeiff Géza írta a Csallóközi Hírlap 1938. november 6-i számában – „Bennünket gyarmatként kezeltek. Elleptek bennünket a szerencsevadász cseh és morva tisztviselők”, akik „kifelé demokráciát színleltek, befelé pedig csekarendszert vezettek”, elnyomva a többséget képező nemzetiségeket, mintegy megvalósítandó Beneš jövendölését, miszerint Csehszlovákiában „50 év múlva már nem lesz magyar kérdés, mert már itt nem lesz magyar!”
Lelkes Vince könyvének további fejezetei ugyanilyen tömör, beszédes „lenyomatok” arról, mit is közvetített a csallóközi sajtó az ő olvasóinak a 20. század első harmadában. Helyszűke miatt tőmondatokban: az És eljött ideje a szenvedésnek passzus hét szemelvénye nyújt képet a csallóközi zsidóság neves rabbijairól, zsinagógáiról és hát meghurcoltatásukról. A Bujdosók és kalózok a Csallóközben a titokzatos és veszedelmes Csallóközt mutatja be, továbbá a sziget elpusztult községeiről s az itt élőket ért csapásokról értekezik, továbbá beszél Edvard Brown csallóközi utazásairól, a Komárom megyei fejedelemjárásról, s nem utolsósorban a legérdekesebb tájszavakról, szójárásokról, közmondásokról (pl. a kerékpárt Bősön ördöglovának hívták; Tany vidékén a lekicsinyelt rokonságot rózombóknak; Padányban a rázós utat hökkentyűs útnak; Szerdahelyen a hóbortost godámusnak; Vásárúton a táncolót refentyülőnek).
A Déryné lucskos pástétoma fejezet egyebek mellett Magyarország monográfiájáról tudósít, továbbá a Bősön született II. József császárról, a Csallóközből kivándoroltak amerikai kálváriájáról (Itt élnek, halnod kell); Jókai Mór kapcsán pedig arról, hogy egy „nemzet, melyet megaláztak, melyet szétosztottak öt országra, szakadatlan örömünneppel üli meg szépséges kultúrája százados emlékünnepeit. Pedig ez nem csodálkozni, hanem csodálni való, mert annyit jelent, hogy a magyar nemzetnek kultúrájában van legyőzhetetlen energiája és legerőteljesebb nemzeti öntudata”. Olvashatunk még e passzusban Felbár és Vásárút irodalmi kincseiről, a mozsárágyú lövéssel kezdődő színházi előadásokról: a rományos nézőjátékokról, a tábori érzékeny játékokról, az udvari vígjátékokról, a nemzeti vitézi játékokról, a tüneményes víg tréfákról.
Hosszan lehetne sorolni Lelkes Vince könyvének lenyomatait a gazdakörökről és könyvtáraikról, a vasút körüli küzdelmekről, a csallóközi selyemtenyésztésről, fogyasztási szövetkezetekről, szeszfőzdékről, tűzoltózenekarokról, szüreti felvonulásokról, Kóczán Mórról, a vasgyúró kálomista lelkészről és így tovább, és így tovább.
Azt szoktuk mondani a sok érdekességet és értékeset nyújtó dolgokról, hogy esetükben a bőség zavara áll fenn. E meghatározás Lelkes Vince könyvére is pontosan ráillik. Nem a recenzens dolga hát mindeme „kincses lenyomatot” e rövid írásban előadni, sokkal inkább az olvasóra vár, hogy a Csallóközi lenyomatokban élvezettel csemegézzen, szert téve közben múlt- és nemzetismeretre.