A Somorjai Református Egyházközség honlapján György András lelkipásztor egy személyes írással emlékezik Batta Istvánra születésének 60 évfordulóján.
Az írás alább és a következő linkre kattintva olvasható.
AVE – január 15-én lenne 60 éves Batta István…
Nemrég szemetet szedtem össze a gyerekek után az udvaron. Egy hórihorgas ősz alak haladt el a kerítés előtt. Ledermedtem. Szinte vártam az ismerős harsány kiáltást: Ave… Az ember, aki a megmeredt lelkészt elhaladtában észrevette, igencsak meglepődött, hogy kerek szemek követik. Lesütötte a szemét, majd tovább sietett.
Igen, egy pillanatra azt hittem, hogy Batta Pista jön hozzám.
Egészen a mai napig nem volt módom, hogy tisztességesen meggyászoljam a barátomat, kollégámat. Ám késztetést érzek, hogy személyes emlékeim egyikét megosszam erről a nemes emberről, aki 51 évesen lett a Szlovákiai Református Egyház segédlelkésze Somorján. 25 éves voltam akkor, amikor kinevezték hozzánk a teológia elvégzése után. Érdekes helyzetet teremtett a kettőnk között lévő korkülönbség, aminek – Pistára jellemző módon – leginkább Ő örült. Értetlenül ültem előtte a kertben, és hallgattam az ambícióit. Nemesi származásával, parlamenti képviselői múlttal, politológiai képzettséggel az ötödik x után ült előttem egy ember, aki egész életében arra készült, hogy református lelkipásztor lehessen. Kacagva, felszabadultan mondta: „Íme, itt vagyok. Lelkipásztor vagyok” Vele nevettem, mert a jókedvének nem nagyon lehetett ellenállni. Látva a kiváltott hatást, előhozakodott egy kérdéssel, ami láthatóan igencsak foglalkoztatta:
– Szerinted hogyan prédikálok?
– Nehezen. – böktem ki reflexből, de a szó elhangzásának pillanatában már el is szerettem volna harapni a végét, mert féltem, hogy sérti.
– Tudom.- jött a gyors válasz.
Az ölében lévő mappát kinyitotta, tollat ragadott, és így szólt: – Figyelek, szerinted hogyan javítsak rajta?
Elkezdtünk beszélgetni a természetességről, a színpadias tónust nélkülöző megszólalásról, az egyszerűségről, az Íge-szerűségről. Közben jegyzetelt. Éreztem, hogy egy izzadságcsepp megindul a tarkómról, és végigfut a hátamon. Észrevette a zavaromat, és félbeszakított:
– Nem kell megijedni, én csak meg akarom tanulni, jobb akarok lenni. – mondta határozottan.
Ránk esteledett, közben megittunk egy üveg bort, aminek a vége felé persze bebarangoltuk Gömört, átvettük Trianont. Ott és akkor döbbentem rá, hogy egy magyar nemes emberrel beszélgetek, aki tudatában van a sorssal, ami neki osztályrészül jutott. Nem volt benne lázadás, sértődöttség, panasz, hanem józanság, tisztánlátás és eltökéltség. Elkezdtem felnézni Rá magamban, mert olyan hangnemben beszélt a felvidéki magyar sorsról, amilyet addig nem hallottam. Ez az ember szerelmes Gömörbe, Felvidékbe, mélyen elkötelezett Jézus Krisztus és a református egyház iránt – szüremlett le bennem.
A félhomályban, ami most írás közben körülvesz, ugyanez az érzés hintáztatja a lelkemet, mert hiányzik, akinek a lendületét köszönhetem. Illetve nehéz megbékélni a tudattal, hogy nem kiált be senki a kapun keresztül, hogy „AVE!” .
Köznépi származású lelkészként sokszor szembesültem azzal, hogy fura nemesi dolgai vannak a Pistának. Rögeszmék, elvi örökségek, hagyományok, arisztokratikus egyházi kultúra, és mindehhez kötődő darabos gyakorlatiasság. Ilyen „úri huncutságnak” tudom be a halálát is. Úgy ment el, mint, akinek Ura van. Aki iránt kétség nélküli engedelmességgel tartozik. Hátra hagyva mindent és mindenkit, mert szólították.
Január 15-én lenne 60 éves. Most én mondom (írom), hogy AVE. Azzal a hanglejtéssel és tagolással, ahogyan a Krisztusban elrejtett életet üdvözli az ember. Hiszen „ha pedig meghaltunk Krisztussal, hisszük, hogy vele együtt élni is fogunk. Hiszen tudjuk, hogy Krisztus, aki feltámadt a halottak közül, többé nem hal meg, a halál többé nem uralkodik rajta. Mert aki meghalt, az meghalt a bűnnek egyszer s mindenkorra, aki pedig él, az az Istennek él. ” /Róma 6, 8-10/
György András, srek.sk/Felvidék.ma
A szerző a somorjai református lelkész {iarelatednews articleid=”47269,47245,47108″}
