A Nagykeszin született (1937) Kopócs Tibor napjainkban mint festő, grafikus és illusztrátor, díszlet- és jelmeztervező, valamint zománcművész és újságíró él a köztudatban. Sokszínű, kreatív egyéniségét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy egy vele készült interjúban arról adott számot, még most is egy egész életre elegendő álom- és tervhalmazzal van teli.
A pozsonyi Iparművészeti Szakközépiskolában grafikával foglalkozott. Eperjesen a Šafárik Egyetem képzőművészet-történelem szakán folytatta tanulmányait. Tevékenysége rengeteg irányba ágazik szét: dolgozott az Új Ifjúság c. lapnál és a Madách Könyvkiadónál, a Magyar Területi Színháznál mint díszlet- és jelmeztervező működött, 1988-ban pedig tagja lett a kecskeméti Nemzetközi Zománcművészeti Alkotóműhelynek, ezt követően pedig tűzzománcot oktató tanárként is ténykedett. Védjegyévé váltak illusztrációi is, amikkel a
70-es évektől jelen van a szlovákiai magyar lapokban. Kitüntetett szerepet kívánnak még a gyermekek felé irányuló munkái is.
Jubileuma alkalmából a révkomáromi Limes Galéria is otthont adott Kopócs Tibor egy kiállításának, ahol festményei és grafikái mellett tűzzománcait (amikben jól érzékelhető az addig kiaknázott technikák ismerete, sokukban bibliai vagy történelmi ihletettségre ismerhetünk) is közszemlére bocsátották. Szakavatatlan szemként is az első szembetűnő jellemző a korszakok közti átmenet, a sokszínűség és különbözőség volt, az, hogy mindig más-más módon igyekszik felmutatni a dolgokban rejlő világot, mondanivalót. Semmi estre sem beszélhetünk megkötöttségekről vagy a manapság olyannyira jellemző globalizált közvetítésmódról, bár meglehet, így könnyebb dolga lenne mind az alkotónak mind pedig a szemlélőnek, ehelyett magát a kifejezésmódot is a sokféleségre építi. Ezzel kapcsolatban nem merülhetnek fel kérdőjelek, hiszen az ajtóban állva a szürrealista grafikáival való szembesüléskor a fejünket oldalra kapó mozdulattal egy kedves kis csacsin nyugtathatjuk a szemünket (Lidike a mennyország felé ballag, 2002), aminek látványa sokkal inkább kelt bennünk nyugtalanságot, mintsem kedveskedő melegséget. Goya számos művében visszatér a szamár motívuma, és nem hinném, hogy van ember, akinek ne az ostobaság jutna az eszébe erről az állatról. Vajon fennáll-e az azonosulás/azonosítás lehetősége?
Csallóköz I. és II. olajfestményein hazáját és hagyományait ábrázolja, melyekben az éles és durva vonalvezetés már-már valamiféle tüskét ültet el bennem, holott nem kéne. Talán csak a manapság olyannyira megvetett kétkezi munka, az erőfeszítések és a hovatartozás pártfogoló érzése ébredt fel bennem egy csöppnyi keserédességgel fűszerezve.
Szembetalálkozhatunk telt idomokkal különböző helyzetekben, környezetben, mégis különös, hogy ezeken az aktokon a nő soha sem tűnik fel számomra negatív szerepben, pedig némely kép bárki számára akár sugallhatná ezt is, vagy akár előítéletet is ébreszthetne. De ha megnézzük a Cinka Pannát (1999) egy kifejezetten egzotikus összhang tárul elénk, és akaratlanul is párhuzam vonódik bennem a teszi adottság és a hegedű vonala, valamint a hölgy hajszíne és a holló feketesége között.
Mindig is érdekesnek tartottam az autoportrékat, valószínűleg egyikünk sem úgy látja magát, mint ami a külvilágnak visszatükröződik, és bizony számtalanszor a rácsodálkozás győzedelmeskedik. Különösképp így van ez, ha egy festő megfesti, ahogy épp egy műnek készül nekilátni. Mintha beleshetnénk az ajtónyíláson, hogy mi is folyik a szomszéd szobában. Az Ihletre várva pedig nem is lehetne megdöbbentőbb. Vajon közülünk hány ember morfondírozik azon, hogyan lehet ezeket a műveket egyáltalán megvalósítani, néha hihetetlen számomra, hogy ezek mind „csupán“ ecsetvonások, és most úgy érezheti magát az ember, mintha ő ülne a karosszékben a bikakoponyával szemben, ihletre várva, amiből Kopócs Tiborban minden bizonnyal több terem, mint bármelyikünknek.
A 2005-ös Szegény Salvador sorsa beteljesedett magát Dalit ábrázolja egy kalitkába zárva, melynek tetején az elvileg eredeti lakóval, a papagájjal s egy a semmiből (?) nyúló kézzel óhatatlanul felteszi az emberben a kérdést, hogy vajon meddig tart az ő szabadsága, mit ér a valamikori szabadság, vagy hogy nem lehet e maga a szabadság is egyfajta korlát vagy kötöttség. Vannak pillanatok, mikor is azt hihetjük, hogy túllépve saját korlátainkat is határtalanok lehetünk, ám ha eme pillanatok léte valódi – és van bennünk korlát, amin így vagy úgy túl szeretnénk lépni – mit jelent a szabadság érzete vagy fogalma? Vallomások után kutatva tudatába kerültem a ténynek, miszerint Kopócs a képen látható kezet, Isten vagy a sorsunk kezét sajátjáról mintázta. Mindez még nagyobb megerősítést ad arra, hogy Dali helyére bármiféle fenntartás nélkül akár saját magunkat képzeljük.
A bikakoponya visszatérő motívuma nem az elmúlást vagy az elborzasztás érzetére hivatott, jelen esetben inkább az állandó az örök erőről tesz tanúbizonyságot. Kopócs Tibornál számos újra- és újra felbukkanó elemről beszélhetünk, ilyenek a kentaurok is, vagy épp a holló, vagy mondjuk egy bárminemű olyan tárgy, aminek a jelenlétére éppenséggel nem is számítanánk az adott festményen. Hirtelen felmerülhet az emberben, hogy tulajdonképpen miért is vannak ott, de ha jobban belegondolunk, és képzeletünkben megfosszuk ezeket a képeket részleteiktől, valahol elveszik a teljességük és a mondanivaló csavarosságának lehetősége. A hatást még inkább fokozzák a harsány, tömény színek, amik a látvány szempontjából a lehető legélvezhetőbb panorámát nyújtják a szemlélőnek. A látott alkotások kifejezetten gondolkodásra késztetik az egyént, nagyon is magáévá tud tenni momentumokat vagy épp olyan foltokat, amelyek bizony valahol ott tanyáznak a lelke tükrén.
Felvidék Ma, Peltzner Edina
