Négy évvel uniós csatlakozásunkat követően Magyarországon is hódít a Nyugaton immár örökzöldnek ható vita: vajon fenyegeti-e nemzeti szuverenitásunkat az európai integráció? A nemzetállamok Európájában boldogulunk jobban, vagy egy európai szuperállamban? Érvek hangzanak el egyik és másik oldalon – többek közt e lap (Magyar Nemzet, a szerk.megj.) hasábjain is – a nemzetállamra leselkedő brüsszeli veszedelemről, vagy ellenkező előjellel éppenséggel a nemzeti érzés idejétmúlt és elmaradott jellegéről, és a politikailag korrekt, „minden problémát automatikusan megoldó” egyesült Európáról. Lassan másfél évtizedes európai uniós tapasztalataim alapján úgy látom, hogy a fenti kérdésfeltevés – és a belőle következő dilemma – rossz irányba visz bennünket. E vita számunkra, magyarok számára ugyanis valójában értelmetlen, sőt rosszabb, akár kifejezetten veszélyes is lehet. E cikk megírásakor az a szándék vezérelt, hogy bemutassam, miért van ez így.
Az Európai Uniót – ezt a bonyolult, leegyszerűsítő jelzőkkel leírhatatlan szervezetet – sok mindenért lehet és kell is jogosan kritizálni. Például azért, mert az uniós politizálás az elitek privilégiuma lett, elszakadt az európai polgároktól, és szinte képtelen az ő hétköznapi problémáikra adandó válaszok világos megfogalmazására.
Vagy éppenséggel azért, mert az európai intézmények nemegyszer mennek szembe – valóban képmutató módon – a saját maguk által vallott értékekkel, kockáztatva hitelüket az európai polgárok szemében. (Ilyen volt, amikor a bővítés menetében szemet hunytak egyes tagjelöltek súlyos hiányosságai felett, miközben mondvacsinált ürügyekkel előszobáztatják a sokkal felkészültebb Horvátországot.)
Magyar polgárokként azt is joggal vethetjük az unió szemére, hogy a 2004-es bővítés országainak a mai napig azért kell harcolniuk, hogy mielőbb megszűnjön az új tagállamokat számos tekintetben még ma is sújtó diszkrimináció.
Sokan érezhetik úgy, hogy nem igazolódtak be várakozásaik, talán csalódtak is a csatlakozás tényleges eredményeiben. A folyamat túl hosszú ideig tartott, mára pedig úgy látják, hogy másodosztályú állampolgárként kezelik őket, amikor országaik a régi tagállamokhoz mérten kevesebb mezőgazdasági támogatásban részesülnek, polgáraink még mindig nem vállalhatnak szabadon bárhol munkát, az uniós támogatásokhoz pedig nehezebb hozzájutnunk. Vagy amikor a politikai döntéshozatal során az ő érdekeiket figyelmen kívül hagyják, mint ahogyan megtörtént az a szolgáltatások piacnyitásáról szóló vitában. Emlékszünk azokra a bosszantó esetekre is, amikor a schengeni határnyitás után még megbüntették a magyarokat, ha személyi igazolvánnyal lépték át a határt, vagy éppenséggel „behajtani tilos” táblákat helyeztek el a határ menti dűlőutakra. Ugyanazon dűlőutakra egyébként, amelyeken a másik irányból zavartalanul folyt a forgalom a magyar oldalon lévő földek irányába.
Európa mint védőháló
Ám abban is van igazság, hogy hazánk csatlakozása óta a magyar polgárt sok szempontból az Európai Unió óvja – nem egy esetben saját kormányának politikájával szemben. Az uniós normák sokszor az MSZP-kormány féken tartását szolgálják. Ha nem lennénk EU-tagok, akkor államcsődhöz vezetett volna – annak minden társadalmi következményével együtt – a Medgyessy- és Gyurcsány-kabinetek gazdaságpolitikai amatörizmusa; a költségvetés hiányát finanszírozó befektetők ugyanis fontos bizalmi tényezőként fogják fel az EU-tagságot. Az igazi védelmet persze a közös valutaövezethez való tartozás jelenti majd; most, az egész világot megrengető pénzügyi és gazdasági válság idején mutatkozik csak meg igazán a hatéves MSZP–SZDSZ-kormányzás felelőtlensége, hiszen a biztonságot jelentő mihamarabbi euróbevezetés helyett a távoli, ködös jövőbe tolták ki a közös fizetőeszköz bevezetésének dátumát. A legyengített és az árfolyamspekulánsok kénye-kedvének kitett Magyarországot ugyanis láthatóan sokkal jobban megtépázza a vihar, mint az euróövezet spekulációtól védett tagállamait. De hogy egy másik, akut problémát is említsünk: valószínű, hogy uniós tagságunk hiányában az orosz térnyerés is jóval tekintélyesebb lenne a magyar gazdaságban, és még csak dilemmát sem okozna, hogy Magyarország vajon az orosz függést enyhítő Nabucco, vagy a függést erősítő Déli Áramlat gázvezeték mellett törjön lándzsát.
Virtuális trianoni határok
Ne felejtsük el azt sem, hogy az Európai Unió – uralkodó társadalmi modelljének, a szociális piacgazdaságnak a fenntartásával – a globalizáció vadhajtásai ellen is védelmet tud nyújtani a tagállamok és polgáraik számára. Különösen igaz ez akkor, ha egy tagállamban – jelen esetben Magyarországon – olyan kormány van hatalmon, amelyik túlontúl fogékony a nemzeti érdekekkel szemben csak a korlátlan szabad piacról papolni tudó neoliberális gondolkodásra. Ami pedig csatlakozásunk egyik legfontosabb hozadéka: a csaknem kilencven évig magyar és magyar közé vasfüggönyként ékelődő trianoni határok a schengeni nyitás révén immár virtuálissá válnak. Sőt, az EU által kiemelten finanszírozott határ menti együttműködés révén újjáéledhetnek az egykor szerves gazdasági és infrastrukturális kapcsolatok, mondjuk a kisalföldi és csallóközi, vagy hajdú-bihari és érmelléki magyar közösségek közt.
Egy hajóban Slotával?
A magyar társadalom egy részének idegenkedése az Európai Uniótól sajátos ellentmondást hordoz magában. Miközben egyesek elismerően csettintenek az írek „bátorsága” láttán, amiért le merték szavazni a szerintük szuperállamot kiépítő lisszaboni szerződést, addig ugyanők minden további nélkül elvárnák az EU-tól, hogy az fenyítse meg a Magyarországot a tönk szélére sodró szocialista kormányzatot. Pedig ha valami, akkor ez utóbbi valóban súlyosan sértené a nemzeti szuverenitás elvét. Ilyen eszközök azonban az EU kezében nincsenek. Miért? Mert a falra festett ördög, az Európa nemzeteit maga alá gyűrő birodalom egyelőre bizony sehol sincs. Ha lenne, akkor a Brüsszelben csak „hazug miniszterelnökként” aposztrofált kormányfő a költségvetési adatok kozmetikázásáért – az őszödi beszédben elhíresült „trükkök százaiért” – komoly pofont kapott volna az európai intézményektől a felelőtlen gazdaságpolitika miatt. Nem kapott, mert az Európai Unió nem vállalja át a felelősséget a kormányoktól a gazdaságpolitika alakításáért. Mint ahogy nem lépett fel kellő eréllyel az Európai Unió akkor sem, amikor a budapesti utcákon lábbal taposták ártatlan magyar polgárok tömegeinek alapvető szabadságjogait. S hogy kicsit más vizekre evezzünk, a ködös európai szuperállam rémével szemben a nemzeti ideát olyan alakok is védelmezik, mint Ján Slota vagy Corneliu Vadim Tudor, hogy a felvidéki és az erdélyi magyar közösséggel kényük-kedvük szerint bánhassanak a szlovák és a román nacionalisták – mint ahogy ez mostanában Szlovákia esetében így is történik, Európa szeme láttára.
Kétségtelen, hogy az európai integrációs folyamatnak a kezdetektől volt egy nemzetek feletti jellege. Az integráció részben nemzetek feletti karakterét az európai építkezés lényegeként ragadták meg annak idején az alapító atyák. Ettől azonban még – amint a példák mutatják – a nemzetállam egyelőre köszöni szépen, él és virul.
Lisszabon nem a Rubicon
Az eddig elmondottakból egyértelműnek tűnik, hogy balgaság lenne a teljesen szuverén nemzetállamok Európájáért kardoskodnunk, mint ahogy nem érdekünk egy minden területen központosított, szuperállami Európa sem. Ismétlem: ez utóbbi forgatókönyv egyelőre nem is reális. A manapság az ír népszavazás miatt oly sok vitát kiváltó lisszaboni szerződés korántsem jelenti valamiféle Rubicon átlépését ebbe az irányba. A sors fintora, hogy elődjéhez, a szerencsétlenül elnevezett alkotmányszerződéshez hasonlóan épp a sokszor számon kért hatékonyság és átláthatóság érdekében született. Pontosította a hatásköröket – világosabban elhatárolva a nemzetállami és az uniós feladatokat –, megerősítette a szubszidiaritás elvét, vagyis azt, hogy az Európai Unió csakis ott és akkor jár el, ha az közösségi szinten hatékonyabb, mint tagállami szinten. Bővítette azon területek számát, ahol többségi döntéssel lehet döntést hozni, aminek következtében a Magyarországhoz hasonló közepes méretű tagállamok sokkal inkább tudják hallatni a hangjukat, mint az eddigi konszenzusos rendszerben, ahol sokszor addig győzködik az „ellenállókat”, amíg azok meg nem hajolnak. Emellett az európai polgárok által közvetlenül választott – tehát a brüsszeli bürokrácia demokratikus elszámoltathatóságát biztosítani hivatott – Európai Parlament hatáskörét is jelentősen megnövelte a lisszaboni szerződés, a nemzeti parlamentek jogosítványait pedig szintén megerősítette azzal, hogy komolyabban bevonta őket az uniós jogalkotás ellenőrzésébe. Brüsszel tehát nem Moszkva, még ha a Varsói Szerződésből és a KGST-ből épp csak szűk két évtizede szabadult nemzetként érzékeny fülünk is van az ehhez hasonló tetszetős áthallásokra.
Ha nem szuperállami Európát és nem is a homogén nemzetállamok Európáját, akkor valójában milyen Európát szeretnénk mi, magyarok? Erre a válasz az, hogy erős Magyarországot akarunk egy erős Európában. Mit is jelent ez? Elsősorban azt, hogy az Európáról vallott elképzeléseink nem választhatóak el attól, hogy milyen Magyarországot szeretnénk. Négy és fél éves uniós tagságunk megerősíti annak az alaptézisnek az igazságát, hogy a gyenge országok az EU-ban könnyen hátrányba kerülhetnek, míg az erősek az integrációtól még erősebbek lesznek és még több előnyhöz jutnak. Az Európai Unió nem szociális intézmény, ahol a magatehetetlen kormányok vénájába infúzióval csöpögtetik az éltető támogatásokat a gazdaság vérkeringésének fenntartása érdekében. Magyarországnak folyamatosan és következetesen kell képviselnie álláspontját. Mindezek alapján elengedhetetlen, hogy hazánk határozott és kimunkált jövőképpel rendelkezzen először önmagáról, majd Európáról, az ott betöltött magyar feladatokról és küldetésről. Sajnálatos módon Magyarország érdekérvényesítő képessége a csatlakozás óta messze elmarad a korábbiakban várt mértéktől. Kitűnő képviselőink számos alkalommal érnek el komoly eredményeket az Európai Parlamentben, amely eredményeket előbb a szocialista–szabad demokrata, majd a kisebbségi kormány egyáltalán nem tud érvényesíteni a kormányokat tömörítő Tanácsban. A mostanra kisebbségi szocialistává olvadt MSZP–SZDSZ-kabinet európai teljesítményét két szóval lehet leírni: hiteltelenség és koncepciótlanság. Sokszor aztán olyan kudarcokért is Európát szidjuk – akaratlanul is a kormányzat érdekeinek megfelelően –, amelyekért pedig nem az EU, hanem a magyar kormány a felelős. Csak éppen a kormány kommunikációs gépezete a felelősséget ügyesen áthárítja Brüsszelre, ami azért is lehet sikeres, mert az Európai Unióhoz történt csatlakozásunkkor azt gondoltuk, hogy a legnagyobb problémát a szuverenitásunk feladása jelenti.
Erősebb Európára van szükség
Tapasztalataink alapján ma már tudjuk, hogy nem kell félnünk szuverenitásunk elvesztésétől. Azt hittük, hogy az Európai Unió erősebb és egységesebb. Ezzel szemben az élet szinte minden területén azt látjuk, hogy Európa valójában gyengébb, mint kellene. Az elmúlt hónapok válságai azonban minden eddiginél egyértelműbben mutatták meg, hogy Magyarországnak érdeke egy erős, cselekvőképes és szolidáris Európa. A magyar érdekek is azt kívánják, hogy jó néhány kérdésben közös megoldások szülessenek az EU-ban.
Először is, Európa a demokrácia és szabadság bölcsője, mégis korlátozottak a lehetőségei a polgári szabadságjogok megvédése terén. Emlékezzünk rá, mi, magyarok is többet vártunk a nagyvilágban a demokrácia zászlaját lobogtató Európai Uniótól, amikor a közelmúltban Budapest utcáin lábbal tiporták a szabadságjogokat. Nem lehet kettős mérce, egyformán kell érvényesülnie az emberi jogoknak Európa minden országában. Olyan Európára van szükségünk, amelyik képes megvédeni polgárainak szabadságjogait, akár saját kormányukkal szemben is.
Másodszor: a pénzügyi és gazdasági válság ismét előtérbe helyezte az európai versenyképesség megerősítésének szükségességét. A jelenlegi válság is bebizonyította, hogy egy erős, szolidáris és összehangoltan cselekvő Európai Unió sokkal jobban helyt tud állni a globális versenyben, és hatékonyabban tud szembenézni a jelenlegihez hasonló jelentős kihívásokkal, mint a tagállamok külön-külön. Szükséges tehát, hogy az unió közösen intézkedéseket hozzon a belső piac kiteljesítése, a lisszaboni stratégia továbbfejlesztése, a versenyképesség, a foglalkoztatás, a kis- és középvállalkozások támogatása és az európai pénzügyi rendszer szabályozásának megerősítése érdekében. Örömmel nyugtázhatjuk, hogy a francia elnökség határozottan és hatékonyan lépett fel e célok érdekében.
Harmadszor: Európa a sokszínűség közössége, a közösségek közössége. Az Európai Unióban gyakorlatilag minden közösség kisebbség. Mégis, a kisebbségi nemzeti közösségeknek szinte alig vannak jogosítványaik; pontosabban fogalmazva e jogaikat rendszeresen megsértik. A határok nélküli Európa nem létezhet a kisebbségben élő nemzeti közösségek védelme nélkül. Ezért is nagyon fontos, hogy végre életbe lépjen a kisebbségi jogokat elsőként garantáló uniós dokumentum, a lisszaboni szerződés. El kell érnünk, hogy az Európai Unió elég erős legyen a kisebbségi jogok érvényesítése terén, és meg tudja védeni a kisebbségeket a kormányok esetleges jogsértéseivel szemben is. Ebbe az irányba tett lépés, hogy az EU polgárainak alapvető jogai felett őrködni hivatott Alapjogi Ügynökség feladatkörébe is bekerült a nemzeti közösségek védelme. Aligha kell különösebben hangsúlyozni e kérdés jelentőségét ma, amikor a szintén EU-tag Szlovákiában mindennapossá vált a legmagasabb pozsonyi kormánykörökből hergelt magyarellenes uszítás.
Negyedszer: ma már mindenki látja – gondoljunk például az éppen jelenleg zajló újabb gázvitára –, hogy Európa kiszolgáltatottá vált az energiaellátás terén. A közös európai energiapolitika hiánya kiszolgáltatja a tagállamokat az energiaszállítóknak és kijátszhatóvá teszi őket egymással szemben. Magyarország e téren is a leggyengébb láncszemek közé tartozik.
Ötödször: az elmúlt időszak eseményei világossá tették, hogy Európának fokozott erőfeszítéseket kell tennie az egységes külpolitika megvalósítása érdekében is. A Grúzia elleni orosz agresszió súlyos figyelmeztetés. Ha Európa engedi, hogy a szomszédságában szuverén államok essenek a leplezetlen birodalmi önkény áldozatává, akkor azzal saját biztonságát is veszélyezteti. Az Európai Unió csak egységesen tud hatékonyan fellépni a terjeszkedési ambícióit újra nyíltan hirdető Oroszországgal szemben, és csak egységesen tudja nemzetközi szerepét a többpólusú világban megerősíteni és polgárai biztonságát garantálni. Mindezek érdekében pedig Európának szüksége van a transzatlanti partnerség megerősítésére.
Hatodszor, az élelmiszerárak várhatóan tartósan magas szintje miatt életbevágóan fontos, hogy megerősítsük az EU közös agrárpolitikáját. Ez az élelmiszer-biztonsági megfontolások mellett az egyik legfontosabb magyar érdek, hiszen hazánk az unió egyik éléskamrája lehet. Minden, ebben a kérdésben született döntés családok ezreinek életét befolyásolja.
Hetedszer: Európa ma nem képes megvédeni gyengébb tagjait a máshonnan érkező szeméttől, szennyvíztől és értéktelen áruktól. A hozzánk importált szeméthegyek, a Rába és a Tisza szennyezése, a Magyarországra ömlesztett romlott élelmiszerek miatt a magyarok a saját bőrükön tapasztalhatták már ezt a súlyos problémát. Erősebb jogosítványokra, erősebb Európára van szükség ahhoz, hogy a kölcsönös tisztelet és egyenlő elbánás ezen a téren is érvényesüljön.
Nyolcadszor: azt látjuk, hogy miközben Európa egyre több országában hoznak intézkedéseket a népességfogyás megállítására és a családok támogatására, addig itthon a kormány egyre nehezebb helyzetbe hozza a családokat, és sorra zárja be az iskolákat. A sikeres uniós tagországok példája azt bizonyítja, hogy a demográfiai hanyatlással szemben csak nagyon határozott célokat kitűző politikával lehet fellépni.
Kilencedszer: nekünk, magyaroknak különleges érdekünk az unió külső határainak védelme. A terrorizmus és a bűnözés ugyanis nem ismer határokat, márpedig a tagállamok kötelesek megvédeni törvénytisztelő polgáraik biztonságát.
Végül tizedszer: Európa egyik legfontosabb érdeke az, hogy a tudást, a kutatást segítő közös eszközöket megerősítsük. Az egyetemek a világ más tájain fontos szereplői az innovációnak és a versenyképességnek. Nekünk, magyaroknak a tudásunk az egyik legbecsesebb nemzeti kincsünk, uniós segítséggel azonban mi is többre juthatunk. Ideje lenne tehát valódi tudáscentrumokat létrehozni Európa-szerte a tudomány minden ágában. Ehhez a magyar tudománypolitika radikális reformjára van szükség. A nyelvoktatás elégtelen volta szégyen, s nemzeti szintű szegregációhoz vezet; át kell tehát gondolnunk a teljes iskolarendszer filozófiáját és eszközkészletét.
A valódi válaszút
Most már nekünk, magyaroknak is felelősségünk, hogy merre fordul Európa a 21. században. Egy erős nemzet jobban tudja hallatni a szavát a közös kérdésekben is. A feladvány meghökkentően egyszerű: nekünk szükségünk van egy erős Európára, Európának pedig szüksége van egy erős Magyarországra. Egy gyenge ország nem tudja kihasználni a történelmi lehetőségeket – egy gyenge Európa pedig nemcsak a széthúzást nem tudja megállítani, de a hőn áhított felzárkózásunkat is akadályozza.
S bár első hallásra csábítóan hangzanak azok az érvek, amelyek szerint a „birodalom” alternatívájaként rugalmas együttműködéseket kellene létrehozni – ahol az egyes tagállamok a kötelező minimumon túlmenően csak a kölcsönös érdekek mentén működnek együtt –, ez a gondolat – az úgynevezett többsebességes Európa ideája – komoly veszélyeket tartogat számunkra. Az EU óhatatlanul szétesne fejlett „mag-Európára” és a fejletlenebb perifériára, újrateremtve ezáltal azokat a határvonalakat és feszültségeket, amelyeket épp csatlakozásunkkal kívántunk meghaladni.
Nekünk, magyaroknak ez ma a valódi válaszút.
Orbán Viktor, Magyar Nemzet
