Január harmincadikán, egy fagyos téli napon új lénnyel gyarapodott Komárom: a márványtalapzaton álló férfi egy hajdani regényhős. Teste fémből van, aranyos köpenye messziről felhívja viselőjére az Eötvös utcán járók figyelmét.
Világra való első eljövetelét a város híres szülöttének, Jókai Mórnak köszönheti, aki regényt írt részben képzelt, részben (állítólag) valós cselekedeteiről, majd a történetből színművet formált. Mai világunkban történt megjelenése Konrád József, egykori színigazgató feleségének, Márta asszonynak a műve, hiszen ő találta ki, hogy meg kellene mintázni a kalandos életű férfiút, akit a világot jelentő deszkákon a férje keltett életre. És végül: Gáspár Péter szobrászművész vállalta, hogy szobrot alkot a magyarok képzeletét ma is megmozgató aranyemberről.
A szoborállítási alkalmat az 1952-ben megalapított Magyar Területi Színház hatvanadik évfordulója szolgáltatta. Az ötlet – köszönet érte a tervet támogató TEÁTRUM színházi társulásnak, és az adományozók nagylelkűségének, négy esztendő múltán valósult meg. (Márta asszonynak a gyűjtés sikerességében is óriási volt az érdeme.)
Tekintve, hogy az Aranyember a lakhelyem közelében található, szinte kényszerít rá, hogy leírjam csaknem hatvan évvel ezelőtti, ma is nagy hatású élményemet. 1957 nyarán plakátok jelentek meg városkámban, Tornalján, és a hangszóróban is sűrűn elhangzott a hirdetés: a Magyar Területi Színház szabadtéren bemutatja a Néma levente című színművet.
Akkoriban mindössze pár év választotta el a (cseh)szlovákiai magyarságot az iszonyú, szinte minden családból áldozatot szedett második világháborútól, majd a teljes jogfosztottságtól, a kitelepítésektől és a deportálásoktól. Az új rendszer szétverte az ősi magyar földművelő- és állattartó létformát, s néhányan még mindig körülnéztek az utcán, amikor anyanyelvükön szóltak, hiszen a teljes jogfosztottság a nyelv betiltását is jelentette.
És mégis: olyan készülődést, lelkesedést azóta sem láttam tájainkon, mint ahogyan hatvan esztendeje a Néma levente előadására készültek a városka lakói. Mi, gyerekek a Hámos-kertben elhelyezett színpad készítését figyeltük, s amikor megérkezett a művészek autóbusza, ott kíváncsiskodtunk körülöttük. Az esti előadás hosszan tartó, megható ünneplést hozott – nem csak a színművészeket, az újjászülető magyar kultúrát is könnyezve tapsolta meg a közönség.
Az előadás még hosszú időn át téma volt a városkában. Annyi bizonyos, ez a háború utáni első, zavartalanul lezajlott magyar együttlét is hozzájárult nemzeti öntudatunk megerősödéséhez… Valószínű, hogy az elmúlt hatvan esztendőben ilyen izzású magyar esemény nem sűrűn fordult elő ifjúságom városában.
Bennem ezt az élményt csillantotta meg újfent a napokban elhelyezett szobor. Köszönet érte!
