Pogány Erzsébet és Gecse Géza 2014-ben (Fotó: Felvidék.ma)

Két képet őrzök immár örökre Pogány Erzsébetről vagy Erzsiről, ahogy mindannyian hívtuk: az egyik, amikor a csallóközi Csölösztőn Tolcsvay Bélával Hombauer Ferenc A Duna és áldozatai című faszobrát avattuk 2003 áprilisában, a másik pedig a 2014-es júliusi gombaszögi táborban készült, amikor az Aspektus Száz év tükrében a nagy háború elnevezésű történelmi ismeretterjesztő kisfilm vetélkedőjét először hirdettük meg.

Az egyik kezdeményezésnek ő volt a lelke, a másikat „csak” támogatta – mint annyi mindent mást is, amiben fantáziát látott. (Hombauer Ferenc faszobra egyébként tizenöt éve nekem annyira megtetszett, hogy azóta is honlapom nyitó kompozíciójának szerves része.)

Nem gondolkodtam azon, miért pont e két találkozó fotóit tárolja a tudatom Erzsiről, hiszen bármelyik másik kép is szóba jöhetne. A Magyarok Világszövetségében Dobos László kulcsembereként Erzsivel ugyanis már évekkel korábban, a Határok nélkül riportereként, szerkesztőjeként, majd vezetőjeként ekkor már több interjún is túl voltam. Biztos voltam közben abban, hogy Erzsi bölcsészként végzett az egyetemen, hiszen azok többsége, akik az 1990-es években azt a fajta missziót folytatták, amit a határon túlra kényszerült magyar értelmiségiek közül sokan szeretnek, ahhoz leginkább az ilyen diploma „illik”. Ezért hatott aztán számomra meglepetésként, hogy Erzsinek közgazdaságtudományi végzettségről szóló oklevele volt, hiszen a dolgok gyakorlatias megközelítése egyéni vérmérsékletből is következhet, nem feltétlenül kell hozzá hivatalos „papír”.

Nála persze alighanem jót tett azért az „élesben” szerzett gyakorlat is. Csóti György sikeres kampányfőnökeként Erzsinek 1994-ben a politikáról testközelből volt módja tapasztalatot szerezni, amit nemsokára igen jól tudott hasznosítani a Magyarok Világszövetségében is. De mégsem ez, sokkal inkább a Szövetség a Közös Célokért irodahálózatának a kialakítása lesz majd az a „fejezet”, ami miatt nemcsak a Felvidéken, hanem a csonka országban is emlékezni fogunk rá.

A terepen, a kilátástalan körülmények között fáradhatatlanul végzett, sokszor sziszifuszinak tűnő munkájának célja, hogy a magyar közösség energiáit becsatornázza és így megsokszorozza!

Lehet, hogy ennél sokak számára átütőbbnek tűnik a Felvidék.ma 2005-ös megalapítása, hiszen a hírportál mára a Kárpát-medence legszínvonalasabb on-line orgánumává vált. Viszont fontos, hogy a SZAKC nélkül ez sem sikerült, vagy aligha sikerült volna ennyire jóra!

Ha csak e két kezdeményezés lett volna, amelynek sikeréről Erzsi gondoskodott – ez is embert próbáló feladat(!) volt –, már akkor is nyomot hagyott volna Kárpát-medencei közös történelemkönyvünkben. Egyébként az ehhez hasonló feladat Magyarországon sem lett volna egyszerű – de margóra szorított körülmények között ez ténylegesen művészi teljesítménynek számít! Emellett Erzsi vállalta a magyarországi értelmiségiek számára szokatlan, ezért aztán ritkán vállalt missziót: a fáradhatatlan és kitartó, állandó utazgatással járó folytonos szervezőmunkát és készenlétet. És persze az ezzel járó permanens stresszet is, aminek szerepe volt abban, hogy élete sokkal rövidebb lett, mint amire máskülönben számítani lehet.

Nem volt egyszerű és könnyű tárgyalni vele, de lehetett. Ezt a jellemvonását – ha eddig nem is – de egyre inkább megtanuljuk becsülni, hiszen mind kevesebb manapság az olyan vezető, aki kompromisszumra törekedve, kellő rugalmassággal képes közös álláspontot kialakítani a gyakran ellenérdekű felek között is. Ha több ilyen emberünk lenne, valamennyiünk élete sokkal könnyebb lenne! Kár, hogy Erzsi immár a múlt. Nyugodjon békében!