Bugár Béla ötvenéves. Hogy látja az életét, változik-e egy ember értékrendje? Az MKP volt elnökét születésnapi interjúval köszöntjük.
Megértem az ötvenest egészségesen, soha rosszabbul ne legyek.
Mi ketten 10 évvel ezelőtt ugyanebben az időben ugyanerről a témáról beszélgettünk. Akkor vidáman, felhőtlen jókedvvel nyilatkozott a 40-esről. A hely szelleme kötelezett akkor is. A vidámság mögött vibrált valami, bizonyára a kötelességtudat. Most mit kellene látni, meséljen…
Az biztos, hogy most igazán megélhetem és átérezhetem: mi az szabadnak lenni. Pártelnöknek lenni – és az mindegy, hogy kormánypartnerként, vagy ellenzékiként – nagy felelősség. A pártelnöknek mindenre felelni kell, mindig azonnal közbe kell lépnie, intézkednie kell és ő az, aki mindenkor megjeleníti a pártot. Most mondhatnám, hála istennek ilyen felelősségem nincs, ugyanakkor, ha ezt mondom, eszembe jut, hogy végül is a magam módján én is hozzájárultam ahhoz, hogy az MKP már tíz éve megállja a helyét. Mögöttem 18 év politika van, és még most is van a vállamon jókora felelősség. Nem mindegy, hogy egy adott helyzetben mikor, mit lépek.
Az öregedés ellen van talán valamilyen titkos szere, de ez csak kívülről hat, a legmélyebben meghúzódó benső ezzel nem fiatalítható.
Most már egyre gyakrabban kérdezgetik, hogy ötven felé milyen vagy? Nem érzem magam annyinak. Ugyanaz a vásott kölyök vagyok, aki, ha lehet, az első adódó huncutságot elköveti. Sokkal könnyebb a mindennapok próbáját kiállni, ha elviccelem olykor a problémákat. Persze, hogy nyomot hagy az ember lelkén, ugyanúgy, ahogy az egy évvel ezelőtti történéseknek azért ott vannak a nyomai, de annyit idéztem már, hogy szállóigévé válik: az az igazán boldog ember, aki a rosszban is képes meglátni a jót. Csupán egy példát engedjenek meg: 2006-ban a választási kampány idején, siettem hazafelé, Zólyom után a Turbo Diesel autóban elromlott valami, tehát lassabban ment, zabált, bűzlött, következésképpen nem lehetett gyorsítani. Ha a megengedett sebességgel haladtam volna, akkor most azzal a tudattal kellene élnem, hogy megöltem egy embert, aki ittasan sétált az út közepén, pufajkában…
Gondoljuk végig: 88-ban 30 éves, 98-ban 40, 2008-ban 50 éves. Milyeneknek látja ezeket a Bugár Bélákat?
Hát…harminc évesen egy teljesen más időszak volt. Lázadó voltam, odavágni mindenkinek. Ilyennek ismertek a Nehézgépipari Művekben is, ahol ha ki kellett valamit harcolni, mindenki rám mutogatott. Akkor is elég nagyszájú voltam. A rendszerváltás idején, 40 évesen már ott volt az óriási felelősség, nem kevés tapasztalat, megéltük a mečiari időszakot, egyiket, másikat, tüntettünk, az ember jobban érezte bőrén a kisebbségi lét apró problémáit, amelyeket sokszor csak a politikusok vesznek észre. Annál nagyobb a felelősségük, hogy még a bajok bekövetkezte előtt orvosolják. Következett a kormánykoalíció, júliusi vagyok, szeptemberben léptünk a koalícióba. Akkor 40 éves voltam, 10 év politika volt mögöttem, annak ellenére még mindig edződnünk kellett. Repültem én úgy az USA-ba, hogy csak németül tudtam, azok meg egy kukkot sem, s mégis tárgyaltunk, meg kellett magam értetnem, meredek dolgok voltak ezek. Kormánykoalícióba kerülni, s egy olyan ország sorsa egy részét magára vállalnia az embernek, amely magyarellenes volt, amelyik csak ellenségnek tekintett minket, el nem felejtem, amíg élek. Most 50 évesen ellenzékben vagyunk, sok minden hasonlít a mečiari kormányhoz, de azért bent vagyunk az Európai Unióban, bent vagyunk a NATO-ban, tehát vannak olyan elemei az országnak, amit nem lehet csak egyszerűen leépíteni. Hozzá kell tennem, hogy már nem vagyok pártelnök, tehát a felelősségem is jóval kevesebb.
Végülis Ön határozta meg, hogy politikailag nyugdíjba megy. Nincs ez hamar egy kicsit?
Szerintem nincs. Én ugyanis a pártelnöki szerepet is még négy évre terveztem vállalni. Azon igyekeztem, hogy találjunk fiatalokat, akik nemcsak az elnökségében viszik tovább a pártot. Két év múlva elmondhatom, hogy húsz évet voltam a politikában, ez alatt az idő alatt berögződnek az emberbe azok a reakciók, amelyek miatt ha éjjel felrázzák, akkor is pontosan tudja, mit csinálna. Csak nem biztos, hogy azok a reakciók húsz év távlatából is helyesek. A mai fiatalok a „business” világát ismerik jobban, és lehet, hogy határozottabban, hatékonyabban tudnák érvényesíteni az elképzeléseiket. Úgy látom jónak, hogy tudni kell elmenni. Nem lesz könnyű.
Biztosan egyetért velem, hogy kaotikus év áll Ön mögött. Mit csinálna másként? Biztos, hogy jó döntéseket hozott?
Két hete volt az MKP megalakulása 10. évfordulójának az ünnepsége. Bugár Béla nélkül. Olyan ember, aki a sok gyötrődés no meg siker után hátat fordít?
Nem fordítottam hátat, s talán életemben ez volt a második legnehezebb döntés, amit meg kellett hoznom. Még 24 órával előtte sem voltam biztos benne, hogy mit fogok csinálni. Két dolog járt az eszemben, az egyik, hogy ott lesz sok ember, akikkel, ha nem 18, de legalább10 évet együtt dolgoztam, és ezek az emberek bizonyára megkérdik majd, hogy mi egy s másról a véleményem, hol történt hiba, mit kellett volna lépni. Nem tudok köntörfalazni, nekik sem hazudtam volna. Kialakult volna egy vita, ami megkeseríthette volna a jókedvet. A másik dolog, hogy többszáz ember tudatosan nem volt jelen, akik esetleg az hihették volna, hogy elárultam őket. Ez a két érv volt a legsúlyosabb, ami miatt aztán úgy döntöttem, hogy távol maradok.
Egy ilyen pálya, mint az Öné sok szakdolgozat, értekezés témája lehetne. Mit olvasna ezekből szívesen?
Hát persze, mindenki azt szeretné olvasni, hogy ez az ember nem hibázott. Nekem az is elég lenne, ha úgy gondolnák, olyan ember vagyok, ha nem is tett meg mindent, de legalább igyekezett megpróbálni. Ma is azt mondom, hogy 2001-ben ki kellett volna lépni a kormányból. A kerületi felosztást illetően, két vagy három szavazattal átment volna ez a javaslat. Mikor láttam, hogyan oszlik meg az MKP, mikor láttam, hogy milyen erővonalak kezdenek kialakulni, akkor azt mondtam, ez nem ér meg annyit, hogy szakadjon a párt.
Most, hogy mondja: szabad ember, nemcsak a nagypolitika szürőjén keresztül nézi az életet, milyennek látja? Mivel telnek napjai? Ön keveset beszél róla, más forrásból tudom, hogy az idős emberekről való gondoskodás iskolapéldáját mutatja. Hallhatnánk többet arról a nyugdíjasotthonról, mely Nagyszarván készül, mely méltó körülményeket biztosít számukra életük alkonyán?
Nem hiszek a véletlenekben. Hiszem, hogy nem véletlenül vagyunk a Földön, ráadásul hívő ember vagyok, azt is tudom, hogy mi, miért történhet. Március végén, mikor úgy döntöttem, hogy elmegyek a nagypolitikából, tudtam, láttam, hogy nagyon sok olyan idős ember van, akiknek nagy része egészségügyi szolgáltatásra szorul, de ami a legfontosabb, meleg emberi szóra, törődésre vágyik. Egy szlovák vállalkozó jelentkezett, aki Nagyszarván megvette a Pongrácz-kastélyt, és amikor megkeresett, szívesen lettem partnere. Tavaly decemberben írtuk alá a szerződést, most októberben nyitunk.
Milyen lesz?
Jelenleg két lábon álló rendszerről beszélünk. Az egyik az egészségügyi szolgáltatást nyújtó rendszer, a másik pedig az elfekvő, azok számára, akik súlyos betegségük miatt kapnak ott helyet, hogy életük utolsó éveit méltó körülmények között élhessék le. A rehabilitációs részlegen pedig bármilyen orvosi beavatkozás után lévő betegek kapnak helyet, gyógytornát, bármit, amire szükségük van. Az egészségügyi biztosító lehetővé teszi, hogy magánszemélyek nyújtsanak ilyen ellátást, tehát ez az a két, illetve három dolog jöhet számításba. Ezen szorgoskodunk partneremmel.
Hogyha nem a parlamentben ül és nem a nyugdíjasotthon körüli teendőit végzi, mivel szereti eltölteni a napot? Meglepne, ha kertészkedne.
Meglepem. A kertben nagyon sokat dolgozom. Kevés helyen látni az elvégzett munka oly gyors eredményét, mint egy kertben. Nincs szebb dolog annál, amikor elültetése után néhány nap múlva előbukkan egy zsenge növény. Ez a csoda. Megnyugtatóbb, mint bármi más. A kert azt pótolja nekem, amit a politika nem tudott nyújtani.
Átíródott az értékrendje netán?
Másképp nézek a világra. Sokan kérdik mit kívánnék magamnak. A válaszom az, ha az embernek van egy kis bevétele, tehát van valamilyen állása, úgy – ahogy egészséges, van családja, akkor mi a manóra van még szüksége 50 évesen? Nem akarok repülőgépet, jachtot, szeretném, ha az egészségem továbbra is szolgálna, szeretném látni, hogy a lányom egyszer férjhez megy és magajándékoz néhány unokával. Őket szeretném élvezni, ha megélem.
Tíz év múlva milyennek szeretné, hogy lássuk?
(Kacagás) Ha azt mondanák, hogy sármos úr, működtet egy olyan nyugdíjas- és szociális otthont, amely nem kopasztja meg az embereket, tisztességes szolgáltatást nyújt, és oda érdemes menni, mert ott jó sorsom lesz. Lehet, hogy 10 év múlva egy boldog emberrel találkoznak azok, akik ismernek.
Bugár Béla, az Isten éltesse sokáig!
Köszönöm szépen.
Hominda Katalin, Felvidék Ma
