Himnusz, piros-fehér-zöld zászló, futball-láz a szlovákiai, de nem szlovák DAC meccsein. Nyolc esztendő után jutott fel a szlovák első ligába a Dunaszerdahely. A patinás DAC-nál nem csak ezért kezdődött most új időszámítás. Olyan tulajdonosok kezébe került a klub,
akiknek vezetésével máris merész álmokat szőhetnek a csapat szurkolói, akik kilencvenkilenc százalékban magyarok, s akiket a magyarként kezelt DAC-cal együtt egyre többen utálnak Szlovákiában.
Dubai pénzből épülhet csapat
A DAC megnyerte a harmadosztályú bajnokságot, ám a Szenc jogán indult a legjobbak között. Szencről került Dunaszerdahelyre három üzletember, a Bécsben élő Haszhajar Mohszeni, Iszmail M. Sarif, valamint A. Barnabás. Mindannyian dubai üzletekben érdekeltek, elsősorban ingatlanbefektetéssel foglalkoznak, s tudni kell róluk, hogy néhány évvel ezelőtt csaknem megvásárolták az Újpestet – legalábbis tárgyaltak a lila-fehér klub vezetőivel. Abból nem lett üzlet, Dunaszerdahelyen viszont óriási tervekkel láttak munkához. Az első évben a hatodik hely környékét célozták meg, jövőre pedig a dobogót. Elkezdődik a stadionrekonstrukció és a DAC-akadémia építése – a Dunaszerdahely a jelek szerint sikeres jövő előtt áll.
Dunaszerdahelyen megint fontos a futball.
A szinte teljesen magyarlakta városban újra meccsre járnak az emberek, lesik a tabellát, esélyt latolgatnak, és büszkék a csapatra. A DAC-ra, amely nyolc esztendő után jutott vissza a szlovák első ligába, jóllehet kellett ehhez némi papírmunka is, hiszen a Szenc jogán sikerült a nagy álom. De innen már nincs megállás: olyan tulajdonosi háttér karolta fel az egykor szebb napokat látott klubot, amelynek segítségével megismétlődhet az Artmedia csodája, a Bajnokok Ligája-szereplés. Ez a hosszú távú cél, addig jönnek a hétvégi csaták – pályán és lelátón.
Ötezren látták az első hazai bajnoki meccset
Lelátón is – merthogy nem szeretik a DAC-ot Szlovákiában.
„Kutya magyaroknak“ tartják őket a szlovákok, s leginkább azt kiabálják nekik: „Menjetek a Duna túloldalára!“ De jön a válasz, a piros-fehér-zöld lobogók mögül egyre hangosabb a DAC tábor, és hétről hétre zúg a csapat meccsein a „Ria, ria, Hungária!“ buzdítás.
Magyar ember számára felemelő pillanatok övezik a Dunaszerdahely meccseit. Amikor például a nagyszombati Spartak Trnava (valaha az Újpest vívott vele emlékezetes BEK-meccset, a lilák tizenegyespárbajban jutottak tovább…) látogatott a DAC-pályára, a lelátón több mint ötezren foglaltak helyet – és a közönség elénekelte a Himnuszt.
Borsózott a háta minden dunaszerdahelyinek.
„Ria, ria, Hungária?!“
Persze hogy idegesek ettől a szlovákok. Az egykori KEK-győztes Slovan elleni pozsonyi meccsre például rendőri kíséretet kaptak a DAC hívei, akik több mint százan szurkoltak abban a stadionban, amelyben egykoron Darth Vadernek öltözött szlovák kommandósok, verő- és előemberek ütötték-vágták a Ferencváros híveit. Pokoli emlék. De a fradisták nem felejtenek, ők meg zöld-fehér sálakkal, magyar zászlókkal szurkolnak több tucatnyian a DAC meccsein.
A szlovák bajnokságban szereplő magyar csapat találkozóin.
Sokkal jobb a fizetés, mint Magyarországon
Az a zászlólopás sem vette el a kedvét senkinek a futballtól. A nagyszombatiak vendégszereplésekor történt az incidens, amelyről ma is sokan beszélnek a városban. A DAC sportteleppel szemben kis, békebeli kocsma található, Arany Fácán-sörrel, futball- és hazaszeretettel átitatott vendégekkel. Ott mesélte az egyik atyafi, hogy mi is történt azon a 3:0-ra megnyert találkozón. Aztán koccintanak az öreg komák jófajta magyar kisüstivel, s egyikük, tán nyolcvanesztendős, azt mondja: „Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország?“
A DAC 16 410 férőhelyes stadionja nem éppen modern, de hangulatos aréna.
Az új tulajdonosok egy hónap alatt felszereltettek ezer sárga és kék műanyag széket, kipofozták a létesítményt, de ez csak a kezdet. Lehet itt vadonatúj aréna és bajnokesélyes csapat. Erről órákat tudna mesélni a volt újpesti Regedei Csaba és az exferencvárosi Vasas Zoltán. Mindketten néhány hete csatlakoztak a dunaszerdahelyi egylethez, és tulajdonképpen alapembernek számítanak. Ottjártunkkor, még a Kassa elleni bajnoki előtt (a DAC otthon kapott ki 3:1re), mutattak meg mindent, hogy hol ülnek a ferencvárosi drukkerek, milyen az öltöző – s persze milyen itt az élet. Mert a két védő családostul, barátnőstül költözött Dunaszerdahelyre. Kaptak egy új társasházi lakást, és azt mondják, többet, sokkal többet keresnek, mint idehaza. S mondtak még valamit: a szlovák futball összehasonlíthatatlanul gyorsabb, hajtósabb a magyarnál.
Belpolitikai vihart kavart a magyar lobogó
„Az elején furcsa volt, hogy az edzéseken is úgy rohantak, vágtattak a csapattársaim, mintha felhúzták volna őket,“ mondta Vasas Zoltán. „Gyorsabb a tempó, mint otthon, ez nem vitás. Sprintelni kell tiszta erőből minden gyakorlatnál, nincs lötyögés, nincs üresjárat. Sőt mondok még valamit, amin csodálkozhat: taktikai megbeszélés sincs a meccsek előtt. Ha mondjuk hétkor játszunk, háromnegyed hatkor gyülekezünk, átöltözünk, rövid eligazítást kapunk, aztán irány a pálya. Az edző azt mondja, ugyanazt csináljuk, amit egész héten gyakoroltunk. Igaza van, minek két órán keresztül elemezni a semmit? Az edzéseken belső védőként újra és újra oda kell passzolnom a labdát a középpályásnak. Ezt gyakoroljuk ezerszer. Ha másvalakit játszom meg, már üvölt az edző, Milan Djuricic.“
A DAC fontos tényezővé vált Szlovákiában.
A Slovan elleni idegenbeli, 2:1re elveszített találkozó után még a parlamentben is téma volt a meccs s a dunaszerdahelyi szurkolók viselkedése. A Szlovák Nemzeti Párt alelnöke, Anna Belousová azonnal vizsgálatot követelt. A Jan Slota irányította párt vezető politikusa azt javasolta, be kellene tiltani a dunaszerdahelyi pályát, mert szerinte provokáció a magyar zászlók megjelenése.
A „DAC-jelenséggel“ már nem tudnak mit kezdeni a szlovákok. Hát még azok, akik ellenfélként, vendégként meglátják a dunaszerdahelyi stadionban kitett transzparenst, amelyen az áll: „Isten hozott!“ Magyarul. Egy magyar városban.
Nemzeti Sport, 2008. augusztus 11.
