Rendőrségi feljelentést tett Halász Béla, Gúta polgármestere, miután a város két pontján „STOP MAĎARIZÁCII” – „ÁLLÍTSUK MEG A MAGYAROSÍTÁST” – feliratok jelentek meg. A város jelenleg kamerafelvételeket keres, hogy azonosítani tudják az elkövetőket.
A felirat nemcsak sértő és közösségellenes, hanem történelmileg is abszurd. Gútán ugyanis nem „magyarosításról” beszélünk, hanem egy évszázadokon át természetes módon magyar város önazonosságáról.
Angyal Béla történész A gútai nemzet című munkájában levéltári források alapján írja le, hogy Gúta lakossága a 18–19. században szinte homogén magyar nemzetiségű és római katolikus vallású volt. A történelmi adatok ezt később is megerősítik:
1921-ben a 9676 lakosból 9479 volt magyar, 1941-ben pedig 11 494 lakosból 11 466 magyar és mindössze 8 szlovák.
A törést nem valamiféle „magyarosítás”, hanem a második világháború utáni jogfosztások hozták el. Angyal Béla kutatásai szerint 1945 őszén mintegy 500 gútai férfit vittek el a pardubicei munkatáborba, 1946–47-ben pedig Gútáról 424 családot, összesen 1767 személyt deportáltak Csehországba kényszermunkára. A magyar-csehszlovák lakosságcsere során további 458 gútai család, 2005 személy került Magyarországra. Erről ITT írtunk.
A kitelepítések a város társadalmi szerkezetét is súlyosan megrendítették. A történész szerint Gúta „teljesen elvesztette magyar középosztályát és értelmiségét”, miközben a magyar lakosság helyére 16 transzporttal 456 szlovák család érkezett, összlétszámukat mintegy 1900 főre becsülte. A szlovák nemzetiség aránya, amely korábban 1–2 százalék körül mozgott, a lakosságcsere után 16–19 százalékra ugrott.
Voltak idők, amikor a csallóközi magyar településeket ilyen táblák díszítették
Gútán a lakosság döntő többsége még a Beneš-dekrétumok legsötétebb éveiben sem volt hajlandó megtagadni magyarságát. Angyal Béla kutatásai szerint a város lakosságának alig hat százaléka reszlovakizált, ami különösen beszédes adat annak fényében, hogy a korszakban a magyar családokra súlyos nyomás nehezedett: sokakat kényszermunkára hurcoltak, másokat deportáltak vagy kitelepítettek. A gútaiak jelentős része még ebben a helyzetben is ragaszkodott nyelvéhez, múltjához és önazonosságához. Ez nem politikai jelszó, hanem történelmi tény:
egy erős öntudatú mezővárosi közösség akkor sem adta fel magyarságát, amikor ezért nagyon súlyos árat kellett fizetnie.
Éppen ezért különösen méltatlan Gútán „magyarosítást” emlegetni. A város nem másokat próbál magyarrá tenni, hanem saját történelmi önazonosságát őrzi. A betelepített szlovák családok leszármazottai az évtizedek során a város részévé váltak, Gúta pedig hosszú ideje a békés együttélés példája. De
az együttélés nem jelentheti azt, hogy a magyar többségnek le kell mondania múltjáról, nyelvéről vagy méltóságáról.
A 2021-es népszámlálás szerint Gútának 10 572 lakosa volt, közülük 7839-en vallották magukat magyarnak, vagyis a város lakosságának mintegy 74 százaléka ma is magyar nemzetiségű.
Gúta tehát ma is magyar többségű város a Csallóköz csücskében. Erre büszkének lenni nem provokáció. Ez történelmi tény, közösségi örökség és helyi méltóság kérdése.
Nem érzésekre, hanem levéltárakra épül az a kijelentés, hogy Gúta történelmileg magyar többségű város. Angyal Béla történész több száz oldalas doktori kutatása pontosan dokumentálja ezt; a munka a Szegedi Tudományegyetem doktori repozitóriumában is elérhető.
Szalai Erika/Felvidék.ma
