A Heti Válasz 1968-as melléklettel jelentkezett, amelyben Csoóri Sándor személyes emlékeit osztja meg az olvasókkal, hogyan élte meg ő a negyven évvel ezelőtti eseményeket. Negyven évvel ezelőtt ért véget a prágai tavasz. A történelem egyik forradalmas szép évada. A szovjetekkel, a lengyelekkel, a keletnémetekkel együtt mi, magyarok is részt vettünk az eltaposásában. Azt kérdi tőlem a Heti Válasz egyik szerkesztője, hogyan emlékszem én ezekre a napokra. Kuszán és szégyenkezve.
1968. augusztus 21-én reggel fél nyolckor a Gellért Szálló eszpreszszójába siettem, mert ott volt az én „dolgozószobám”, a leghátsó részben, az ablak mellett. Ha lett volna tágas otthonom, íróasztallal és könyvespolcokkal berendezve, és nem csak egy albérletem a Toldi mozi fölött, sose választok egy eszpresszósarkot magamnak.
A Belvárosi Kávéház előtt ballagtam, amikor valaki megveregette a vállamat.
– Mit szólsz ahhoz, hogy bevonultunk?
A filmgyár egyik főnöke volt, elég rangos ember, de most nem a rangjára figyeltem, hanem a zavarodottságára.
– Nem is tudod?
– Mit kéne tudnom?
– Hogy bevonultunk Csehszlovákiába.
– Én nem vonultam be sehova, s úgy látom, te sem! – próbáltam távol tartani magamtól a fölfoghatatlan hírt. S akaratom ellenére egy gyerekkori rémület támadt föl bennem. Két ember fut az Új utcán és azt kiabálják torkuk szakadtából: – Tűz van, emberek! Lángiéknál égnek a kazlak!
El se köszöntem az ismerősömtől, és máris rohantam Tornai Jóskáékhoz a Veres Pálné utcába, hátha ők többet tudnak, mint a filmgyári ismerősöm. Azt tudtam meg, hogy egyedül csak a románok mertek kibújni a szovjetek hadparancsa alól.
Egyedül csak a románok mertek kibújni a szovjetek hadparancsa alól! Ők hősiesen ülnek a fenekükön, és dörzsölik a tenyerüket.
Arra kértem Jóskát, aki legközelebb állt hozzám, hogy szóljunk Gyurkó Lacinak, jöjjön el ő is a Gellért presszóba, és találjunk ki valamit.
Azt sütöttük ki Jóskával, hogy amíg nem érkezik meg Gyurkó Laci, addig én fölhívom Darvas Józsefet, az Írószövetség elnökét, aki a szocio gráfiai írásaim alapján kedvelt engem, és mindenáron regényírót szeretett volna belőlem faragni.
A szálló telefonfülkéjéből hívtam föl, és arra kértem, hívjon össze húsz magyar írót a nehézsúlyúak közül, és ez a húsz író tudassa a világgal, hogy van egy másik Magyarország is, amelyik nem vonult be Csehszlovákiába, mert a prágai tavaszt az 1956-os magyar események szelídebb és kicsiszoltabb folytatásának tekinti.
Darvas csak annyit mondott:
– Értelek, de ez bonyolultabb ügy, mint ahogy gondoljátok. Ma hétfő van, gyere be szerdán, majd megtárgyaljuk!
– Kedves József, az késő! A tüzet azonnal el kell oltani! A veszedelemnek nincs logikája! Darvas még egyszer megismételte:
– Gyere be szerdán!
Úgy viselkedett, mint aki tudja, hogy minden mondatát lehallgatják.
Megjött Gyurkó László is.
– Most mit csináljunk?
– Hívd föl Illyést! – mondta Laci, hátha okosabbak leszünk. Egyik ismerősömnek jó kapcsolata van az olasz kommunista pártlap, a L’Unita tudósítójával. Egy húszsoros tiltakozás bevezetésnek elég is lenne. A lap velünk értene egyet.
Hívom Illyést, először, másodszor, harmadszor. A nem-tudom-milyen bácsitól arról értesülök, hogy lent van Tihanyban, miként nyaranta mindig.
Most mi legyen? Csalódottak vagyunk mind a hárman. Tornai Jóska Veres Pétert javasolja. Minden bizonynyal az olasz kommunista párt lapja neki is védelmet jelentene. Fölhívom őt is, hogy sürgős ügyben szeretnénk vele beszélni.
– Jöhettek, itt vagyok a Gárdonyi Géza utcában.
Kisiettünk a Gellérttel szembeni taxiállomáshoz. Parázs a talpunk alatt, de taxi nem jön. Ránk van óriás betűkkel írva az idegesség. Egy kopott autó áll meg előttünk, s kiszól egy fiatalember:
– Nem segíthetek maguknak? Csak nincs valami baj?
– Baj az van, torkig. A Gárdonyi Géza utcába kellene eljutnunk.
– Szálljanak be, de ne ijedjenek meg, a hátsó ülésre csak a baloldali ajtón lehet beszállni, mert a jobboldalit reggel drótoztam meg.
Beszállunk. Elmondjuk a fiatalembernek, milyen ügyben rohangálunk. Ő azonban még nem tud semmiről.
Megérkezünk, előveszem a pénztárcámat, hogy a „taxiköltséget” kifizessem.
A rokkant autó gazdája elpirul, s azt mondja:
– Tegyenek inkább énhelyettem is valamit.
Meghökkenünk. Az ilyen mondatok hiányoznak a nyelvhasználatunkból. De mielőtt becsengettünk volna Péter bácsihoz, mindhármunkból fölszakadt a nevetés. Hát a mi csodáink ilyenek: egy összedrótozott autóval száguldunk a becsület és az igazság felé.
Bent Péter bácsi dolgozószobájában elmondjuk jövetelünk célját. Az erkölcsi tiltakozás erejét, az Unitát; s azt, hogy nemrégen a csehszlovákiai Irodalmi Újságban példamutató vértanúnak nevezték Nagy Imrét, az 1956-os magyar forradalmat pedig Közép-Európa megváltásának. És beszéltünk a Kétezer szó című kiáltványról, amely most újra időszerűvé vált. Erről a Szabad Európa Rádió előadásaiból elég sokat tudott a senkihez sem hasonlítható Nagyszerű Öreg.
Hosszú csönd után azt mondja Péter bácsi:
– Hogyan nyilatkozzam és hogyan tiltakozzam húsz sorban, amikor külföldön senki se ismeri a nevemet?
– A nyilatkozat elterjedése után, öt perc múlva már százezrek ismernék Veres Péter nevét – szóltam közbe.
– Jó, jó, jó, de azt se felejtsétek el, hogy Magyarország fölé két égbolt borul. Az egyik a nagyvilágé, a másik a hazánké. S nekünk egyszerre kell mind a kettőre figyelnünk. Álszent volnék, ha azt állítanám, hogy nem figyelnek rám néha-néha fontos ügyekben. Figyelnek. De ha én most átugrom a kerítést, elveszíthetek mindent, és kicsi jót se csinálhatok többé. Nem a félelem húz vissza, hanem az aggodalom. A régi kisantant népei akkor is gyűlölnének minket, ha kipucolnánk a csizmájukat vagy a bakancsukat. Ha egyszer is elismernék, hogy a hozzájuk került magyarokkal miket műveltek öt évtized alatt, nem kételkednék a közeledésükben, de így csak a csalódásunk szaporodna.
Péter bácsi kikísért bennünket az utcára, s annyit mondott csak:
– Köszönöm, fiúk, hogy megtiszteltek…
Életemben először láttam elfátyolosodni a szemét.
*
Úgy emlékszem, hogy Illyés Gyula augusztus 25-én fogadott minket: Kósa Feri japán feleségét, és Sára Sándorét, Szegedi Erikát, a színésznőt, Gyurkó Lászlót és engem.
A maga sziporkázó, szellemes észjárása szerint kezdte, mint mindig:
– Ha nem csalódom, önök most azért jöttek hozzám, hogy üzenjek hadat a Szovjetuniónak.
– Igen, azért! – válaszoltam. – Erika táskájában van az alaposan kidolgozott haditerv.
– Akkor térjünk a tárgyra!
Elmondtam fölsült próbálkozásunkat az Írószövetséggel, Darvassal, Veres Péterrel. Valójában nekünk kellett volna tiltakoznunk legelőször Csehszlovákia lerohanása miatt, mert a prágai tavasz 1956 folytatása volt, és a térségben ilyesmi még nem történt soha. Sok mindent tudunk Trianonról, a felvidéki magyarság helyzetéről, de katartikus helyzetben a megsértett nép, illetve népek meghálálhatják az erkölcsi segítséget. Összebeszélés nélkül ugyanarra készültünk, mint a Korcsula szigetén tanácskozó kis magyar filozófuscsoport: Heller Ágnes, Tordai Zádor, Márkus György, Vajda Mihály és még egy társuk. Jól tudom, hogy a nemzetközi tanácskozás és a nemzetközi lapok segítségével az efféle tiltakozást jóval könnyebb megszervezni, mint itthon, de ha nehezebb, akkor is meg kell csinálnunk.
– Megértelek benneteket, de én súlyosabb múltat cipelek, mint ti. Engem, amikor azért mentem Csehszlovákiába, hogy a kitűnő költővel, Nezvallal találkozzam, porig aláztak. Rám szóltak: ne beszéljek magyarul. És szeretném még azt is a tudomásotokra hozni, hogy 1956 véres letiprása után két vagon gumibotot küldtek ajándékba a magyar karhatalmistáknak. Két vagon gumibotot.
– A szolidaritás ilyen helyzetekben lelki meglepetést is okozhat – veti közbe Gyurkó Laci.
– Nem vitatom – mondja Illyés. – De az én számlámat már megbocsáthatatlan kifakadások terhelik. 1966 novemberében a New York-i PEN-tanácskozások befejezése után az egyetem aulájában egy európai küldöttség két tagja hívott meg a nagykövetségü kön tartandó fogadásra. Bármilyen kínos volt is, azt mondtam nekik: „Egy olyan ország ünnepségére, ahol a magyarokkal milliószámra úgy bánnak, mintha alacsonyabbrendű emberek volnának, magyar ember nem teheti be a lábát.”
A kínosan kimondott mondat, lappangva, de minden körülöttünk lévő országban elterjedt. Akkoriban ez szentségtörésnek számított.
*
Ekkortájt én már valami keveset tudtam az erdélyi, a felvidéki, a délvidéki magyar kisebbség helyzetéről. De ez a „valami” gyászosan kevés volt. 1967-ben egy olyan esély kínálkozott, amelybe regényesen belekapaszkodtam, és azt reméltem, ha sikerül végigcsinálnom, a kisebbségi ügyek napszámosa és szegénylegénye leszek.
Máris mondom az ideillő történetet.
Az 1967-es évben nemzetközi költőtalálkozót rendezett Magyarország Balatonfüreden. Nyugat-Európa, Közép-Európa és a szovjet világ jeles költői jöttek el erre a találkozóra. Ctibor Štitnický szlovák költőbarátom is eljött. Ő fordította le Madách nagy művét, Az ember tragédiáját, Radnóti néhány megrendítő versét, és a nemzedékem versei közül is lefordított elég sokat. Štitnický édesanyja magyar volt, s így a fia is tökéletesen tudott magyarul, ráadásul palócos tájszólással. Öröm volt hallgatni.
Ebédelni egy asztalhoz ültünk le, s arról érdeklődött, mi újság a mai magyar irodalomban, s arról is, hogy mostanában verset írok-e vagy prózát, mivel azt is olvasott tőlem.
– Ess hanyatt, barátom! – mondtam neki. – Nemrég egy forgatókönyvet írtam Kósa Ferenc rendező barátommal együtt, aki a Tízezer nap című filmünket rendezte.
– Te filmet? És miről?
– Dózsa Györgyről, az első nagy lázadóról.
– Szeretném elolvasni.
Másnap elvittem, Ctibor éjszaka el is olvasta a filmnovellát, és elragadtatással beszélt róla.
– Mit szólnátok ahhoz, ha magyar-szlovák koprodukcióban készítenénk el a filmet?
– Tréfálsz velem?
– Dehogy tréfálok. Isten az atyám, ahogy a palócok mondják.
– Mi közöd neked a filmekhez?
– Annyi, hogy a csehszlovákiai filmgyártás szlovák főigazgatója vagyok.
– A remek cseh filmek mellé remek szlovák filmeket is akartok csinálni?
– Előbb-utóbb!
– Ezt is értem, de akkor miért nem a csehekkel szövetkeztek?
– Azért, mert most jobban utáljuk a cseheket, mint titeket.
Jót nevettünk a kertelés nélküli vallomáson.
Elmondtam ezt Illyésnek is, abban reménykedve, hátha megérzi, hogy nekünk, a civil Magyarország szószólóinak minden drámai esemény örvényében ott kell lennünk, mert az örvények mélységét mi ismerjük a legjobban.
Illyéstől fölszabadultabban, de üres kézzel jöttünk haza Budapestre. A Luxor kávéház előtt összetalálkoztam Eörsi Pistával, s rögtön lerohantam, hogy az Unitának szánt húszsornyi tiltakozásunkat ő írassa alá Lukács Györggyel. Délután két óra felé járt az idő, s Pista azt mondta első hökkenetében, hogy Lukács György ilyenkor alszik.
– Most az egyszer fölébresztheted – veregettem meg Pista jobb karját.
– Igazad van, máskor meg a történelem szokott aludni. Jó, megyek és beszélek az Öreggel.
Eörsi azzal a hírrel jött vissza, hogy Lukács György írt már Kádárnak egy hétoldalas levelet, amelyben rossz lépésnek tartja Magyarország bevonulását Csehszlovákiába.
Eközben Gyurkó László pedig Aczél Györgyhöz szaladt föl, hogy közölje vele: ha néhány magyarországi értelmiségi elítéli a bevonulást, hasznára válhat Magyarországnak.
Aczél rémülten fogadta Lacit, és még egy államtitkot is elárult neki. Nem olyan régen járt Dubček Magyarországon, akit levittek Kádárék a Balatonhoz, Siófokra. S az első délután, jó messzire a parttól, négyen ballagtak be a vízbe, Dubček, Kádár, Aczél s egy tolmács. Kádár megpróbálta megértetni Dubčekkel, hogy azokkal ott, Keleten nem lehet egyezkedni. Kádár nyersen beszélt a víz közepén, hisz nincsen olyan ügynök-lángelme, aki le tudná hallgatni őket. Ott szóba jött már a bevonulás is. Dubček nem válaszolt egy árva szót sem nekik, de egyszer csak kiúszott közülük, jelezve, hogy nem ért egyet velük. Ezzel vége lett a titkos megbeszélésnek.
A késői jólértesültség után egy milliméternyivel se jutottunk közelebb az elképzelésünkhöz.
*
Megtörtént, aminek meg kellett történnie.
*
Két héttel később, amikor már „óvatosan” színre lépett a diplomácia, és Dubček is hazatért a Szovjetunióból, nagyon szerettem volna szót váltani Štitnickývel. Telefonon hívtam, de röviden és gorombán annyit mondott csak, hogy a megszálló ország képviselőivel nem vagyok hajlandó szóba állni.
És letette a kagylót.
Egyszerűen megsemmisültem. Osztoznom kellett az országot vezető politikusok bűneiben. Legalább a becsületünk csücskét tudtuk volna csak megmutatni a korcsulaiak kis társaságával együtt.
*
Csönd és önemésztés heteken át. A kudarc szégyenfoltjai az arcunkon.
De mégis történt valami.
Aczél György a Tudományos Akadémián politikai előadást tartott, amelynek a vezér-mondanivalója az volt, hogy a magyar értelmiség önmagához méltóan viselkedett a csehszlovákiai események idején. Idehaza csak a zavaros fejű fiatalok igyekeztek tüzeket gyújtogatni itt-ott, mint például Csoóri.
Másfél hét múlva telefonon kerestek Pozsonyból. Ctibor Štitnický volt a drót másik végén.
Minden bevezető nélkül azt kérdezte:
– Igaz az, amit Aczél György mondott rólad az Akadémián?
Zavartan hebegtem valamit.
– Mert ha igaz, már most megkötjük a szerződést.
Valóban meg is kötöttük. Később a románok is jelentkeztek, hogy ők is szeretnének részt venni a közös munkában. Nekünk egy kikötésünk volt csak. Az, hogy a filmet Erdélyben forgathassuk le, elvégre Dózsa György Székelyföld szülöttje.
Ez az én emlékem a prágai tavaszról.
Csoóri Sándor, Heti Válasz
