Nemcsak Párizs, Selmecbánya is mindig megér egy misét. Azaz sokáig csak megért volna, mert a főtér európai rangú műemléke, a Szent Katalin-templom évtizedeken át még véletlenül sem volt nyitva, és sokáig úgy tűnt, sohasem fejeződik be az óváros gótikus, reneszánsz barokk épületeinek a rekonstrukciója. Ez azonban ma már a múlté.
1993. december 11. óta a teljes óváros az UNESCO-világörökség része, az épületek legnagyobb része régi szépségében ragyog, a Katalin-templom nemcsak nyitva van, de akkor is mosolyogva fogadják a látogatót, ha beszédéből azonnal nyilvánvaló, hogy Magyarországról érkezett. Ezért hát az utóbbi években rendszerint akkor is teszünk egy kis kitérőt Selmecre, ahogyan a régi diákok nevezték, ha valójában távolabbi tájakról, a Magas- vagy az Alacsony-Tátra felől tartunk hazafelé.
Legutóbb, miután a hegynek fel vagy völgybe lefelé vezető utcácskákon sétáltunk, próbáltuk megkeresni azt a helyet, fent a város felett, ahonnan Csontváry Kosztka Tivadar megfesthette Selmecbánya látképét, s amelynek hátterében a város egyik leghíresebb műemléke, a barokk Kálvária látható.
Azután gondoltunk, s fordultunk is egyet, s felmásztunk a kálvária dombjára is, ahonnan talán még szebb a rálátás a városra, mint a másik oldalról.
Csak nem szabad a városnak hátat fordítani! Mert akkor az egykor ékkőnek számító kálvária épületeit látjuk, amelyek közül az egyik siralmasabb állapotban van, mint a másik. Némelyik kápolna már-már az enyészeté, a barokk faliképek egy része ma már szinte menthetetlen.
Az egyik felirat ugyan komoly rekonstrukciós programot ígér, a gyászos állapotok láthatóan hosszú ideje nem változtak, sőt csak még gyászosabbá lettek. Közösségi közöny, egyéni vandalizmus? Csak nehogy azzal végződjön a dolog, hogy a selmecbányai miséből a kálváriáért mondott gyászmise lesz!
MNO
