Exegetikai szilánkok
A Filippi–levél Pál apostolnak rendkívül személyes hangú levele. Nem csupán az apostol tanítását tolmácsolja, hanem személyes sorsáról is hírt ad. Így aztán a levélben a teológiai mondanivaló és az egyéni élet bizonyságtételének sajátos duettje szólal meg.
Tovább színezi ezt a helyzetet az a tény, hogy a címzett gyülekezet érzelmileg is nagyon közel áll az apostolhoz. E tényezők miatt a levél olvasásakor szinte azonnal szembeszökik. hogy aki a sorokat írja, az egyáltalán nem szenved érzelmek szűkében. Nem is rejti véka alá érzéseit, hanem rendre megfogalmazza ôket. A szent írónak tehát ebben a levélben különösen is ember-arca van. Thurneysen klasszikus, gyülekezetközeli kommentárjában ebbôl a sajátosságból azt a mondanivalót szűri le, hogy mindez így van rendjén. Mivel Isten Fia emberré lett, kôvetôinek messzemenôen embereknek kell lenniük. Nem embertelen szenteknek, s tegyük hozzá: nem is kevesebbeknek, mint az ember.
Az apostol eldöntetlen sorsa adja a legmélyebb tónusú színét ennek a levélnek. Kultikus fordulattal fejezi ki egy halálos ítélet lehetőségét. Helyzetnek és képnek pontos magyarázatát adja a Cserháti-kommentár a 120. lapon. Ezen túl arra figyeljünk, hogy a lehetséges végkimenetel milyen reakciót vált ki az apostolból. Először is a Krisztus napjára tekint, ott és akkor dicsekedni szeretne a gyülekezettel, azzal, hogy munkája és fáradozása nem volt eredménytelen. Megláthatjuk ebben a gondolatmenetben apostol és gyülekezet mélységes egymásrautaltságát. Hogy érezze az élete értelmét, szüksége van a gyülekezetre. S ha meg akar állni, ha meg kell állnia Krisztus előtt, azt sem teheti a gyülekezet nélkül, mert ők a bizonyítéka annak, hogy a kegyelem nem volt hiábavaló az életben, hogy “félelemmel és rettegéssel” munkálta üdvösségét. Összetartóznak hát ők ketten, életben, halálban, ítéletben, üdvösségben.
Néhány vonás a meditációból
“Menjetek elé örvendezéssel!” és Fil 4,4 – íme ádvent 4. vasárnapjának klasszikusai. Érdemes lenne szemügyre vennünk a textus öröm-motívumainak sajátosságát Fil 4,4-hez mérten. Ez a sajátosság nem más, mint az együttes öröm. A 17b és 18. vers ritmikus felépítésére figyeljünk: örülök és együtt örülök mindnyájatokkal, örüljetek és örüljetek velem. Talán nem lenne gyümölcstelen erre a közös örömre tenni a hangsúlyt, főként apostol és gyülekezet egymáshoz tartozásának iménti fényében.
Egy következő lehetőséget, az előbbi továbbfejlesztését kínálja Lohmeyer Filippi-kommentárjának egy gondolta. Arra figyel fel, hogy az apostol öröme Indicativusban fogalmazódik meg, a gyülekezeté pedig Imperativusban. Örömre bátorítani, lehetőségére, alapjaira rámutatni nem hiszem, hogy korszerűtlen feladata volna az igehirdetésnek.
Fiatal kolléga panaszolta a tavalyi ünnepek után: ádvent 4. vasárnapján alig voltak a templomban. Én pedig akkor prédikáltam a legjobban. Szenteste, ünnep délelőttje meg se közelítették. Lehet, hogy ez azért történt, mert már előre elprédikáltam az egész ünnepet? Ez komoly veszély – még rutinos igehirdetőknek is! Nyomában pedig ott leselkedik a másik: hogy el ne prédikáljam előre az ünnepet, nem veszek tudomást a küszöbön várakozó Karácsonyról…
Ádvent negyedik vasárnapján egyáltalan nem könnyű prédikálni. Ne engedjünk a kísértésnek! Ne emlegessük föl az ünnepi sürgölődést, a vásárlási lázat és a hatodik rúd beiglit! Feledkezünk bele inkább azokba a sajátos vonásokba, amelyek miatt Fil 2,16–18 különbözik minden más ádventi textustól!
Lehetséges gondolatmenet
Ember-vonások az apostol arcán – ember-örömök Karácsony közeledtén. Az embertestbe öltöző Megváltó tegye fontossá, élvezhető adottsággá és megvalósítandó céllá a tényt, hogy embernek teremtettünk.
Az Apostol abban talál örömöt, hogy küzdelme, fáradozásai, egésze élete még akkor sem volt hiábavaló, ha meg kell halnia. Ember-vonás és ember-öröm az értelmes, nem hiábavaló életre való törekvés. Ennek lehetősége áll az előtt, aki az emberré lett Krisztus nyomába szegődik.
Örömre deríti az apostolt átélése, hogy milyen nagy mértékben és mennyire mélyen kötődik élete a gyülekezet életéhez. Egymásra vagyunk utalva. Ennek felismerése – ha helyesen éljük át – nem tesz kiszolgáltatottá, hanem örömre derít. Közös örömre. Az emberi élet egyik legnagyobb élményének átélésére.
Van, aki örül Indicativusban – és van, aki úgy érzi, erre minden külső és belső Imperativus ellenére is képtelen. Egy bizonytalan sorsú ember bátorít ma örömre. Hátha van annyi, hitele a szavának, hogy jobb sorsú, késői testvérei letéve nyűgöt, terhet, félelmet és elzárkózást, örülni kezdenek a közeledő Emberfiának!
lutheran.hu
