Dmitrij Medvegyev orosz elnök áprilisi látogatása újra felszínre hozta azokat a jelenségeket, amelyek már korábban is joggal zavarták Szlovákia azon polgárait, akik elkötelezett hívei az európai értékeknek, a demokrácia elveinek, az egyetemes emberi és szabadságjogoknak, illetve komolyan gondolják Szlovákia világpolitikai beágyazódását, szerződéses elkötelezettségét. Most a szlovák politikai furcsa kettősségének újabb bizonyítékait láthattuk Pozsonyban, ami egyrészt a demokrácia-felfogás elvi kérdéseit veti fel, másrészt a szlovák külpolitika tényleges irányultságát teszi kérdésessé.
A legutóbbi négy év többszörösen bizonyította, a legfelsőbb állami vezetés külpolitikai gyakorlatában arra törekszik, hogy egyenlő távolságot tartson európai uniós partnerei-szövetségesei, illetve Európa és a világ több, nagyhatalmi befolyással bíró állama felé. Ivan Gašparovič köztársasági elnök és Robert Fico kormányfő már a kínai elnök látogatásakor is nyilvánvalóvá tették, hogy számukra nem elsősorban a közös európai értékek fontosak, hanem Szlovákia gazdasági és politikai érdekei az elsődlegesek. (Máig tisztázatlan, hogyan léphettek fel tettlegesen a tüntető emberjogi aktivisták kis csoportja ellen ismeretlen, külföldi illetőségű kínai „üzletemberek”.) Csak aláhúzzák e szemléletet a kazah elnök látogatásakor történtek, amikor a szlovák rendőrség lépett fel durván egy, az emberi jogok tiszteletben tartásáért tüntető kazah asszony ellen. Az a szervilizmus azonban, amellyel az orosz elnököt „kitüntették”, túltett minden pesszimista elképzelésen. Az Amnesty International tüntetőit már Medvegyev elnök látóteréből is kiszorította a szlovák kormányőrség, és bár történelmi jelentőségűnek beharangozott közös megbékélési nyilatkozat kiadására készült a két elnök, ebből kimaradt minden, ami negyven éven át, a szovjeturalom, később megszállás alatt sok ember életét, de az egykor virágzó Csehszlovákia gazdaságát is tönkre tette. Köztudomású, hogy az ilyen közös nyilatkozatokat hosszú diplomácia előkészítés előzi meg, így érthetetlen, miért nem követte meg legalább az 1968-as katonai bevonulás áldozatait az orosz elnök. Igaz, a látogatást a második világháború befejezésének 65. évfordulójára időzítették, igaz az is, hogy 1945-ben a szovjet hadsereg felszabadította Szlovákiát, de a rákövetkező politikai leigázás és az 1968-as megszállás kétségessé teszi az egész „felszabadítás” glorifikálását. A szuverenitására, önállóságára, nemzeti értékeire oly érzékeny szlovákiai politikai vezetők azonban ezúttal az orosz elnök helyett, előre kimondták: 1968-ért már a Szovjetunió, pontosabban Mihail Gorbacsov elnézést kért, tehát Oroszországnak e téren már nincs erkölcsi kötelessége. Annak ellenére sincs, hogy II. világháborús veteránokat tüntettek ki, és a szovjet Vörös Hadsereg temetőjét és emlékművét koszorúzták meg együtt a két ország vezetői. Nem az emlékező tiszteletadás sérti azokat, akik vesztesei voltak a 40 évig tartó szovjeturalomnak. A történelmi jelentőségű közös megbékélési nyilatkozatból kimaradt fejezet bántó számukra. Az, hogy miközben a magyarellenes nacionalizmustól fűtve a szlovák kormányfő elmondja, a közös nyilatkozat történelmi, mert a II. világháborút követő békeszerződésekben rögzített geopolitikai tényezőket megváltoztathatatlannak nyilvánítja, észre sem veszi, hogy egy – már hosszú ideje – nem létező geopolitikai valóságról beszél. Hiszen széthullott a Szovjetunió, Jugoszlávia és Csehszlovákia sem létezik már, megváltoztak a hatalmi befolyási szférák, sőt a politikai, a katonai biztonsági szövetségek is. Tehát amiért a Szovjetunióban egykor domináns orosz hatalom felelős, azért illene elnézést kérnie. Moszkva és Pozsony most nem azonos szövetségi rendszeren belül mozog, az igazodási pontot Szlovákiának a kölcsönös viszonyok alakítása során már nem Oroszországban kell keresnie.
De Pozsony mintha megfeledkezett volna közelmúltjáról, illetve jelenéről is Dmitrij Medvegyev látogatásakor. Robert Fico kormányfő elfogultan oroszbarát kijelentései az egykori szovjet impériumból kivált kisebb államok címére erős oroszpárti elkötelezettségre vallanak, hiszen rajta kívül felelős politikus egyszer sem mondta ki, hogy a dél-oszétiai válságban nem Oroszország, hanem Grúzia volt az agresszor, vagy hogy a tavaly januári gázválságot kizárólag Ukrajna okozta. Pillanatnyi gazdasági érdekek – lásd az aláírt gazdasági szerződéseket és szándéknyilatkozatokat! – diktálhatnak ugyan ilyesfajta kijelentéseket, de a stratégiai gondolkodás hiányát is felvetik. Szem elől tévesztik, hogy a partnerkapcsolatok építésének egyensúlya legalább olyan fontos része a felelős külpolitikának, mint a nemzetközi porondon erős – vagy annak vélt – hatalmak szimpátiájának megnyerése. Veszélyes játék ez, Szlovákia nemzeti érdekeinek kockáztatására, a nemzeti büszkeség hiányára vall. Azt sugallja: nem vagyunk egyenrangú partnerek. Alkalmazkodnunk kell, mégha közben távolodunk is új szövetségi rendszerünk, az Európai Unió céljaitól, amely a Lisszaboni Szerződés alapján egységes külpolitikát kíván folytatni az összes kívülálló állammal-hatalommal kapcsolatosan. A különutasságnak komoly kockázatai vannak, az új szövetségi rendszerekbe betagozódott posztkommunista országok esetében a bizalmat és a partnerséget magát tehetik kétségessé. Nem véletlen, hogy az Oroszországgal megkötött hadiipari szerződést még Szlovákia NATO-nagykövete is enyhe értetlenséggel fogadta. Rastislav Káčer szerint sem magyarázható meg egy-egy biztonságpolitikailag kockázatos lépés az adott tagállam akut gazdasági érdekével.
Oroszország erős és nagy ország, fontos, hogy Szlovákia jó kapcsolatokat építsen ki vele, de legalább ennyire fontos az is, hogy ne megalázkodva, szervilisen tegye ezt, hanem nemzeti büszkeségét megőrizve, szuverén partnerként alakítsa ki a kölcsönösen előnyös együttműködést.
Mészáros Alajos EP-képviselő
www.meszarosalajos.sk
