A hit nem intellektuális, hanem egzisztenciális fogalom. Vagyis nem elég elméletileg elfogadni, hanem át is kell élni. Ezért a hit minden esetben valamilyen viszonyban fejeződik ki.
Amit hiszünk, az racinálisan nem ragadható meg. A hit funkciója mindig a vigasztalás, és a metafizikus félelemtől való szabadulás. Az igazi keresztény hit, minden esetben életviteli változásokat eredményez.
Ebben az evangéliumi szakaszban, a krízisbe jutott hívőember kérdési fogalmazódnak meg. Ezért kérik „Növeld bennünk a hitet!” Sokan úgy gondolják a hívő ember, vakhitű. A hit döntése után már semmi kétely nem alakul ki az emberben. A valóság azonban egészen más. A hívő emberek is gondolkodnak, töprengenek, és a hitük nem mindig tekinthető azonos erejűnek. Jézus nem fejti ki az evangéliumban a hit lényegét, hanem egy példát mond arra, hogy az erős hit mire képes. Ez a példa vándor motívum volt, más evangéliumban (Mt 17,20) a fa helyett a hegy emelkedik fel és hullik a tengerbe. Valószínű, hogy ezeket a példázatokat az ősegyházban mindenütt idézgették. Ezen képek mögött a világ statikus rendje áll, amelybe a hit beleavatkozik és felforgatja ezt a rendet. A példázat a hit erejének bemutatására szolgál. Kétségtelen a személyesen átélt tevékeny hit igen sok mindent tud elérni. Gondoljunk arra, hogy Pál egyedül misszionálta az egész Római birodalmat, élete végén több millió keresztény élt már a birodalomban. Azonban ha nincs az ő töretlen és erős hite, akkor ez a folyamat nem indul el. A keresztény misszió nem mindig attól függ, hányan végzik, hanem akik misszionálnak, milyen hittel teszik ezt.
A következő példázat az Isten országáért végzett munka értékéről beszél. Ebben a munkában mindenki csak szolga, nem a jutalom reményében tevékenykedik, hanem mert ez a kötelessége. A hitben való növekedésünk és a missziónk értéke nem azonos az egyházi ranglétrán való emelkedéssel, vagy a társadalmi megbecsüléssel. Az effajta szemlélet eluralkodása még értéktelenné is teszi a hitben végzett cselekedeteinket. A motiváció ugyanis más ebben az esetben, mint az igazi hívő esetében.
A hívő motiváció lényege, hogy az eredményt, és nem az elismerést nézi. A hívő ember belülről motivált ember, aki belső kényszer alapján teszi, amit tesz, ezért misszionál.
Az ősegyházban is felmerülhetett már ez a kérdés, azóta pedig igen sok esetben találkozunk ezzel a jelenséggel. Igazán hatékony egyház csak akkor működik, ha minél több tagja belülről, belső kényszer alapján végzi a missziót. A hite követeli a cselekedeteket. Ebben a vonatkozásban hit nélkül nincsenek értékes cselekedetek. Joyce azt írta: „nem vagyok hajlandó tovább szolgálni azt, amiben már nem hiszek, nevezzék azt otthonomnak, a hazámnak, vagy az egyházamnak…” Ezt a tényt nem mindenki mondja ki ilyen kategorikusan, de mindenki így tesz. Szép csendesen az egyház, mint a misszió helye munkahellyé változik. Amelyet szép komfortosan berendezünk magunknak, elvégezvén a ránk eső munkát, anélkül hogy továbbra is a misszió lendülete hevítene.
Az ősegyházban is megtapasztalták ezt a jelenséget, és azóta is, sokszor ismétlődik az egyház történetében ez a hit krízis. Amennyiben a hit erejét sikerül felébreszteni az egyházban, megindul a fejlődés, amennyiben nem, sorvadni kezd hitében és intézményeiben is az egyház. A nagy kérdés az én hitem tud-e még hegyeket mozgatni, vagy kicsit megfogyatkozott. Ezért kell kérnünk az Istent: „Növeld bennünk a hitet!”
Felvidék Ma, B. Gy.
