Több észrevétel jelent meg az internetes hírportálok és a közösségi oldalak kommentjei között a Sme napilapban közzétett szlovákiai magyarokat is érintő nemzetközi felmérésről.
A szlovákiai kutatócsoport vezetője, Ladislav Macháček, a Nagyszombati Cirill és Metód Egyetem professzora szerint Szlovákia legszámosabb kisebbsége jól érzi magát itt, ezt az országot tartja hazájának, és nem akar magyar állampolgár lenni.
Többen kétségbe vonják a felmérés eredményét és a megállapítások objektivitását, céltudatos csúsztatásnak tartják azt. Ezt alátámasztja az is, hogy a felmérésre Rafael Rafaj SNS-es alelnök azonnal egy felhívással reagált, amelyben arra szólítja fel a felvidéki magyarokat, hogy szervezzenek aláírásgyűjtést a magyar állampolgárság kiterjesztése ellen, mondván nekik nem az itt élő magyarokkal van gondjuk, hanem a magyar kormány politikájával. Csak azt nem értem, akkor miért tiltakozik pártja olyan vehemensen minden bennünket, anyanyelvhasználatunkat, kisebbségi jogainkat érintő itteni törvénymódosítás ellen. Legyen szó akár a magyar nyelvű oktatás védelméről, kisebbségi nyelvhasználatunkról (amelyért legújabban már büntethetnek is) vagy akár kultúránk megőrzéséről, hogy a magyarok lakta vidékek munkahelyteremtő lehetőségeinek megszavazásáról már ne is beszéljek. Ha annyira szeretnek bennünket, miért vagyunk még mindig másodrendű állampolgárok – a többi kisebbséggel egyetemben – ebben az országban?
Rafaj, mint már oly sokszor, megint ravaszul csúsztat. Mert valójában az anyaországgal való konfrontációra buzdít bennünket, amely átgondolt, az SNS részéről célzatos provokáció. Az utóbbi hetekben sorozatos agymosásnak vagyunk kitéve, amely arra irányul, hogy a felvidéki magyar kisebbség egyszer s mindenkorra mondjon le önrendelkezési jogának követelésétől. A cél pedig – kinél nyíltan, kinél burkoltan – az alapvető emberi jogainktól való megfosztásunk és anyanyelvhasználatunk korlátok közé szorítása által félmilliós magyar közösségünk asszimilálása – magyarul: megszüntetése.
A szlovákiai magyarok nagy része nem akar Magyarországra települni – állítja a felmérés. Én meg azt mondom, ahhoz, hogy ezt megállapítsák, nem kellett volna euróezreket kidobni az ablakon, inkább költötték volna arra ezt a pénzt, hogy élhetőbb legyen a szlovákiai magyar szűkebb régiója – sok kicsi sokra megy alapon. Hogy legyenek megfelelő utak itt a munkahelyteremtéshez, s ezáltal legyen több munkahely, ahol becsületes munkával meg tudja keresni az itt élő magyar és szlovák egyaránt a megélhetéséhez szükséges pénzt, hogy ne kelljen szűkebb szülőföldjétől távolabb, sok esetben külföldön keresnie a kenyérrevalót. Mert ha nincs háború és van munka, miért is akarna elmenni innen a szlovákiai magyar? Mindig is itt élt, ez itt a szülőföldje. Hogy valakik az évszázadok során ide-oda tologatták a feje fölött a határokat? – ez az ő megkérdezése nélkül történt, ebbe nem volt beleszólása. Viszont őseitől megörökölte a föld szeretetét, a nagyvilág ama darabkájával szembeni tiszteletet, ahol a háza áll, ahol a rokonai, ismerősei élnek, ahol az ősei a temetőben nyugszanak. Más kérdés, hogy az államhatalom mindent megtesz azért, hogy a szlovákiai magyar eme „komfortérzetét” a minimumra csökkentse. Pedig hát nem az lenne a logikus, hogy egy közösségnek a saját életét és jövőjét érintő kérdésekben döntési joga legyen, törvényes keretek közt garantált megfelelő intézményrendszerrel és pénzügyi háttérrel? Ha valóban annyira ragaszkodnak hozzánk, akkor miért ez a merev elutasítás? A határrevíziótól tartani ma a 21. század Európájában, mi több Európai Uniójában badarság.
Ahhoz sem kellett volna pénzt költeni erre a felmérésre, hogy megállapítsák a szlovákiai magyarok nagy része nem szándékozik felvenni a magyar állampolgárságot. Tetszettek volna nem a megfélemlítés politikáját választani, akkor talán elmerenghetnénk most ezen a kérdésen. Hányakat kísért még ma is – pedig már egy generáció cserélődött ki azóta – a kitelepítések szelleme. Bennem is elevenen él mindmáig, amikor nagynénémet Tornanádaskánál áttoloncolták a magyar határon, elszedve tőle pénzét, ékszereit és saját kezűleg varrt divatos ruháit. Úgy távozott az élők sorából, hogy ezért soha senki nem kért tőle bocsánatot, pedig a Csehszlovák állam nevében, a Beneš-dekrétumokat túllihegve meglopták őt.
Hogy otthon érezzük-e magunkat ebben az országban? Ott, ahol, a bennünket érintő ügyekről mindig mások döntenek? Ott, ahol nem lehet szabadon használni anyanyelvünket, mert félő hogy megbüntetnek érte? Ott, ahol a hetvenes évektől a mindenkori államhatalom mindent megtett azért, hogy a szlovákiai magyar úgy érezze, előnytelen számára, ha magyarnak vallja magát? Ott, ahol másodrendű állampolgárokká aláztak bennünket? Erre adja meg minden felvidéki magyar magának a választ. Én a felmérést készítő kutatócsoport helyében inkább a szlovákoknak tenném fel a kérdést: hogyan éreznék ők magukat ilyen körülmények között.
Felvidek.ma, Dunajszky Géza
{iarelatednews articleid=”29032″}
