Ezelőtt 18 esztendővel a nagyszőlősi születésű Aykler Bélának, ismertebb nevén Berci bácsinak és feleségének, Papp M.Zsuzsának, vagyis Zsuzsi néninek olyan nemes, egyedi ötlete támadt, hogy elindítanak egy, a határon túli magyarokat összefogó, magyarságismereti mozgótábort.
Az ötlet annak apropóján jött, hogy a szintén nagyszőlősi – ahogy ők nevezik Isten háta mögötti városka – gyökerű Zsuzsa néni elindult férjével felkeresni édesanyja szülőföldjét, életében először. Hosszas huzavona után átlépve a határt az első faluban találkoztak egy négyfős magyar kerékpározó helyi fiatallal, akiknek fogalma sem volt arról, mi is van a szomszédban és hogyan is élnek ott a magyarok, hiszen ők sohasem jártak eddig arrafelé az elszakított, feldarabolt történelmi Magyarország „jóvoltából”, pontosabban annak bűnös feldarabolóitól. Olyan tizenhat év körüliek lehettek. Így aztán Zsuzsi néniék elhatározták, hogy mindent megtesznek annak érdekében, hogy jövőre összehívjanak jónéhány lelkes, érdeklődő, nyílt szívű magyar fiatalembert főleg elsősorban Kárpátaljáról, Délvidékről és Erdélyből. Álmuk valóra is vált, hiszen 1994-ben egy 80 fős csoport számára alkalmas tábort szerveztek meg. Fokozatosan aztán bekapcsolódhatott a Felvidék, Kanada, tavalyelőttől pedig Horvátország is. Kanada azért, hiszen a tábort szervező és finanszírozó Rákóczi Alapítvány kanadai alapítású, mégpedig 1953-ban alapította az oda emigrált magyarság. Alapítója Korompai Miklós volt Torontóban. A táborban a részvétel teljesen ingyenes, köszönhetően a főleg kanadai, magyarországi és más szponzoroknak, akiknek száma, hála Istennek, évről évre növekszik. Így már az első év óta fokozatosan bővült a részvételi szám 135 főre. Természetesen egy díjmentes tábornak „ára” is van, amely 3-5 oldalas pályamunkából áll a vezetőség által kiválasztott témakörökre (idén volt a Kettős állampolgársághoz kötődő, Liszt Ferencről és a zene szerepéről szóló születésének bicentenáriuma kapcsán, elképzelt levél, amit II.Rákóczi Ferenc írna a mai magyarsághoz a pályázó szemével, visszaemlékezések a II.világháborúról:idős rokonokkal, elődökkel, ismerősökkel riportkészítés), ezen kívül önéletrajzból, egyházi ajánlásból. A táborban, sajnos, miután én is abszolváltam idén, mondom minden idei résztvevővel együtt, hogy csak egyszer van lehetőség részt venni, tehát ez egy igazán vissza nem térő lehetőség. Korhatárhoz kötött, 14-18 éves fiatalok számára van, előnyben részesítődnek a csonka családban élő gyerekek, a félárvák és az árvák, idén is nem egy gyermekotthonban lakó fiatal vett részt. Nagyon magas a pályázók száma, csak egy példa erre: a felvidéki pályázók száma idén 67 volt, s ebből csupán 20 kerülhetett be, éppen ezért voltak olyanok is, akik már ötödször pályáztak. A pályamunkákat az egyes régiók referensei bírálják el, a mi esetünkben Mikóczy Ili. Én 2. alkalommal próbálkoztam idén, először két éve, tavaly valahogy nem jött össze. Majdnem feladtam az első után, de az iskolámból már korábban részt vettek biztatására idén eltökéltem magamat, hogy mindent bele, nekivágok újra, amíg nem sikerül, s lám, sikerült. Először őszintén szólva féltem, hogy Uram Isten, ugyan mit lehet csinálni az Anyaországban két hét alatt, kételyeim voltak a tábor felől annak ellenére, hogy a volt résztvevők azt hangoztatták, nagyon-nagyon jó, sőt csodálatos volt. Térjünk tehát a táborra.
Az úgymond délnyugat-felvidéki résztvevőknek, Pozsonytól Párkányig Dél-Komáromba kellett leutazni, ahonnan indult a különbuszunk, ami levitt bennünket Gyomaendrődre. Itt találkozott július 2-án estére az összes 135 résztvevő, aki 4 busszal érkezett ide, itt megtörtént az elosztás, három csoportra: Rákóczi, Bethlen és Zrínyi, kaptunk kanadai címerrel ellátott bilétákat, melyre mindenkinek felkerült a neve. A biléta felirata a következő volt: „diákok határok nélkül”. A három csapat, három irányba indult majd el körbejárni az országot. Este hétkor szentmisén ill. a reformátusok és evangélikusok istentiszteleten vettek részt: én további két táborozóval és egy helyi ministránssal az Ondavay Tibor atya által celebrált szentmisén ministráltam, melyen részt vett két, a tábor endrődi részét szervező Máltai Lovag is. Másnap korán reggel, a 6 órai ébresztő után én a Zrínyi-csapattal és vezetőinkkel: Csermely Ildikó nénivel Torontóból, Bicsak Péterrel Gyergyóból, továbbá a segédvezetőkkel:a soltvadkerti Karácsony Flórával és a palicsi Pásztor Adriennel Pécsnek vettük utunkat. Útközben megálltunk Székesfehérvárott, ahol Zoltai Magdi néni idegenvezetőnk segítségével megtekintettük a fehérvári, Szent István-korabeli székesegyházat, a harangjátékot, Mátyás-szobrot, ciszterciek templomát, Szent László szobrát, megismerkedtünk a város történelmével. Következő megállóhelyünk Tihany volt, az Apátság, a bencés templom és altemplom megszemlélése Csizmazia András idegenvezetőnk segítségével, tiszteletünket adtuk I. András királyunk sírja előtt, kiböngésztük az Alapítólevélben az egyetlen hosszú magyar mondatot, a „fehéruaru reá meneh hodu utu reá”-t, a Tihanernál, azaz a tihanyi visszhangnál Zámbó Jimmynek kiáltottunk egy jó nagyot, aki valahonnan a túlvilágról vissza is szólt, megnéztük a kálváriát is. Az idő rosszra fordult, így sajnos a fürdés Siófoknál elmaradt. Kárpótlásul Balatonszéplaknál kapott mindenki két gombóc fagyit. Estére elértük szerencsésen célunkat, a pécsi Nagy Lajos Ciszterci Gimnázium Kollégiumát, ahol három éjszakát szálltunk meg. Este vacsora után mindenkinek kellett mondani bemutatkozásképp egy, a keresztnevének betűjével kezdődő jelzőt, pl. mezeiújságíró Mari, majd a tábor ideje alatt születés- és névnapjukat ünneplők valamint a többiek lettek Bocival megajándékozva.
A két nap alatt ellátogattunk Mohács-Sátorhelyre, ahol felidéztük Varga Gyuri bácsi segítségével az 1526-os eseményeket, meghallgattuk az emlékműnél Reményik Sándor: Mi a magyar kezdetű versét a bácsfeketehegyi Szombati Dorottya előadásában, majd a nagymegyeri Szabó Viki koszorúzott a Zrínyi-csapat nevében. Ezután íjazhattunk a lányoknak szívet. Ezek után továbbvettük utunkat a máriagyűdi kegytemplomhoz, ahol egy rövid elcsendesülésig hálát adtunk, hogy itt lehetünk, gondoltunk az otthoniakra, szülőkre, testvérekre, s aztán irány vissza Pécsre.
Másnap pécsi sétánk során először megismerkedtünk a székesegyházzal, altemplomával, láttuk a másfél ezer éves sírokat az Ókeresztény sírkamrákban, megcsodáltuk a felvidéki, kisszebeni gyökerű Csontváry képeit, de jártunk a Zsolnay Kerámiamúzeumban is, melynek udvarában van két érdekes váza, melyhez hasonló még kettő van a Kárpát-medencében, éspedig Palicson. Délutánra Tiffán Ede borász bácsi várt 4 különböző, ízesebbnél ízesebb borával kóstolóra Villányba. A negyedik után már annyira vidám állapotba kerültünk, hogy rázendítettünk az Ilitől tanított bordalokra, a Van nekem egy rettenetes szokásom és az Adjon Isten szekeret kezdetűekre. Ilyen nagy vigalomban már nem is volt csoda a pohártörés. Este pécsi idegenvezetőnk, Várszegi Csaba tartott érdekes előadást az 1526-1849 közti magyar történelemről, de belekerült a Szent Korona-tan, illetve a korona ferde keresztjével és annak kettős részével(görög és latin) kapcsolatban is hallottunk információkat. Volt egy emberjogi előadása Mikóczy Ilinek, és egy ehhez kapcsolódó érdekes játék. Aztán szóba került a határon túli létünk kérdése is, milyen elnyomásokban, megaláztatottságokban részesülünk, és azok kinél milyen gyakoriak, mik a problémáink. Megoldásul bajainkra gyógyírként megegyeztünk egyetemesen az önrendelkezési formában, ami már működik vagy már majdnem Székelyföldön.
Szerda reggel Pécsről indulva megtanultuk Bicsak Peti vezetőnktől a Kárpátia: Nyakas a parasztgazda c.dalát, mígnem elértük „Szeged híres város”-t, ahol már Király István bácsi várt minket, és elkalauzolt a székesegyházba, amely egyúttal fogadalmi templom is, hiszen a Szegeden 1879-ben pusztító árvíz – melykor a 75000-ből 60000 ember vált hajléktalanná – után kezdték építeni. Láthattuk a püspöki palota emlékművekkel teli udvarát is. A délutánt már Ópusztaszeren, a Nemzeti Történelmi Emlékparkban töltöttük, estére kellett terv szerint megérkezni Kecskemétre. Itt a Máltai Szeretetszolgálat munkatársai nevében Rigó Éva néni fogadott minket a Ward Mária Apácakollégiumban, szálláshelyünkön.
Másnap délelőtt a Városházára voltunk meghívottak, itt ismertették velünk a város történetét, nekem megmaradt a Városháza üléstermének csillárja, amely 64 égőből áll, nem véletlenül, hiszen a történelmi vármegyéket jelképezi. A város főterén van egy földön elhelyezett kőtérkép, amely Nagy-Magyarországot ábrázolja, és ki vannak rajta jelölve a nagyobb városok. Ezekhez mindenki elhelyezett egy-egy gyertyát, majd közösen elénekeltük a Szózatot és a Boldogasszony Anyánkat. Délután lovasbemutatóra vittek Bugacpusztára, ahol tavaly megrendezték a Magyar Törzsi Szövetség gyűlését, a Kurultajt.
Másnap hosszú út várt ránk, hiszen miskolci célállomásunkig még volt két helyszín: Debrecenben a református nagytemplom és kilátótorony, mellette a református kollégium, ahol Csokonai és Szabó Lőrinc tanult, és amely ihlette Móriczot a Légy jó mindhalálig c. művének megírására, Muhinál a csata helyszínénél készült emlékmű megtekintése és koszorúzás.
Miskolcra, az avasi jezsuita kollégiumba érve már Zsuzsa néni és Berci bácsi fogadott minket nagyon kedvesen, és felfrissítésként a hosszú, izzadós nap után rögtön a medencébe invitált bennünket. Este bemutatkozós est volt, párokban kellett bemutatni egymást egyes szám első személyben, tehát mindenki a párját, úgy, mintha ő lenne az. Nagyon szórakoztató volt. Sokszor belegabalyodtunk, hogy akkor most ki is ki?
Másnap a jősvafői Baradla-barlangba volk hivatalosak, ahol két órát töltöttünk 10 fokos hidegben. Engem itt legjobban a hangversenyterem nyűgözött le, itt még hallgattunk is zeneműveket: felcsendült Varga Miklós előadásában a Hajnal, Simándy Józseftől a Bánk bán, Kovács Katitól az Elmegyünk c.dal, de elragadtató látvány volt a Széchenyi-terem és a tizenhárom aradi vértanút ábrázoló cseppkő. Hazafelé megálltunk a diósgyőri várnál. Aznap korábban érkeztünk haza a szokásosakhoz képest, mert este volt Ki mit tud?, ami elég sok időt igényelt, hiszen a résztvevő 44 fiatal bármelyike kitűnt valamiben, aminek megmutatására itt lehetőséget is kapott, pl. Rubik-kocka kirakás éneklés közben, szavalás, viccmesélés, mesemondás, gitáros éneklés, tánc, csattanós jelenet, stb…
Épp vasárnapra esett kassai látogatásunk Hernádi Zsolt, azaz Hezsó vezetésével, aminek nagyon pozitív előnye volt, hiszen a Rodostó-házon, Rákóczi-síron kívül a Szent Erzsébet dómban részt vehettünk a 12 órási magyar szentmisén is, amelyet Pásztor Zoltán vikárius atya celebrált. Elszomorító volt a hívők alacsony száma, szinte azt mondhatom, hogy velünk együtt sem volt tele a templom, sajnos. Visszafelé Tállyán Baranya Csaba fogadott minket az evangélikus templomban, Kossuth Lajos keresztelésének helyszínén, majd egy további borkóstolóra mentünk itt helyben, ezúttal Hollóházi Mihály bácsiékhoz, emellett levitt bennünket a borospincéjébe is, és beavatott a borkészítés fortélyaiba. Vizsolyban az interaktív múzeumban visszamehettünk Károli Gáspár korába, a XVI. századba, és a helyi múzeumot működtető úr segítségével kinyomtathattuk a Biblia kezdőoldalát. Este megkaptuk Zsuzsa nénitől a támogatók neveit, mindenki hármat, akiknek még a tábor ideje alatt ki kellett fejeznünk köszönetkinyilvánításunkat kézzel írott levélben.
A következő napon az egri várban megállás után értünk Győrbe, előtte még Budapesten autóbuszt kellett cserélni, mert elromlott a klíma. Így a várakozási időt játékkal töltöttuk a Hősök tere melletti parkban, de megnéztük az 1956-os forradalmat jelképező, egyre sűrűsödő oszlopsort is. Győrött Marcalvárosban, az Apor Vilmos kollégiumban töltöttünk három éjt, a két nap ellátogattunk Pannonhalmára, Doborgazsziget-Cikolaszigeten kajakoztunk a Mosoni-Duna holtágán, marhagulyást ebédeltünk, megnéztük a Hűség városában a Storno-házat, a Tűztornyot, de láttuk a nagycenki Széchenyi-mauzóleumot, és a fertődi Eszterházy-kastélyt is, részben. Győrből továbbindultunk most már végső állomásunkra, Budapestre érintve az esztergomi bazilikát, és a visegrádi fellegvárat. Este felmentünk a Citeadellára, ahonnan Budapest csodás panorámája tárult elénk.
Másnap délelőtt az Országház főbejárata előtt készült el már az Esztergomban összetalálkozott 135 résztvevőről és kísérőikről a hivatalos fénykép, amit a búcsúestkor mindenki megkapott. Utána bementünk a parlamentbe, majd Surján László elnök úr fogadott minket a Vadászteremben, és tartott előadást a Kárpát-mednece népeinek megbékéléséről, mint a mozgalom egyik indítója. Délután már a Dunán hajóztunk nem éppen véletlenül a Rákóczi-hajón, itt már jelen voltak a támogatók is, akik közül kiemelném a Kanadai Magyarság főszerkesztőjét, Fedinecz Csilla asszonyt Kárpátaljáról, a felvidéki gyökerekkel rendelkező Erdélyi Kaludia szerkesztőnőt a Duna Televízióból, Nagy Miladát, aki azt az Aposztróf Könyvkiadót működteti, amely megjelentette Papp M. Zsuzsa néni Megtagadva c. könyvét, amely férje, Berci bácsi és a szintén nagyszőlősi születésű, jelenleg Izraelben élő Yitzhak Livnat (szintén a hajón volt), szül. Weiss Sándor életét mutatja be, akik sógorok is lehettek volna, és további kanadai, amerikai jótevőket. Mindhárom csapatnak elő kellett adni a csatakiáltását, miénk így hangzott :”Zrínyinél az erő, tudjuk ez a nyerő, Zrínyi, Zrínyi, Zrínyi, Vivát!!!”, továbbá a táborról írt himnuszát. Este a Rubin Hotel báltermében volt a hivatalos búcsú vacsorával egybekötve, utána pedig a Ki mit tud alapján kiválasztottak adták elő műsorukat. Csapatunkból a temerini Ternovácz Adél és Lakatos Adorján kísért furulyán egy szép, ütemes magyar táncot. Itt jegyzem meg, hogy őket és még két lányt a másik két csapatból meghívták élő beszélgetésre a Duna TV Kívánságkosár műsorába is dél körül. Ezen kívül még fellépett a beregszászi Nagy Flóra Boglárka Szép Ernő: Imádság c. versével és jómagam Papp-Váry Elemérné hitvallásával, a Magyar Hiszekeggyel.
Már érezvén utolsó előtti nap, hogy nagyon szűkül az idő, és mi lesz, ha elérkezik a vége, indultunk vegyes érzésekkel a már említett Weiss Sanyi, ahogy ő szereti, Suti bácsi és Berci bácsi életét bemutató filmvetítésre az Aranytíz Kultúrház mozitermébe, majd akik akartak, ministrálhattak, a háromnegyed tizenkettőkor kezdődő Szent István bazilikai szentmisén, amelyen természetesen mindenki részt vett. Nagyon szép énekekkel, az Isten hazánkért és a kánonban énekelt Boldogasszony Anyánk kezdetűvel zárta a szentmisét Kemenes Gábor atya. Délután két órát töltöttünk a Terror Házában, voltunk a Halászbástyán és a Sándor Palotánál is.
Szombat este már az úgymond nem nyilvános búcsúzkodás volt, a kollégium tornatermében Zsuzsa néni mindenkinek kiosztotta régiónként azon oklevelet, amely bizonyítja, hogy mindnyájan a Rákóczi Családi Kör tagjai lettünk, ami további lehetőségeket, értem ezalatt ösztöndíji, de egyúttal kötelességeket von maga után: terjeszteni térségünkben a tábor jó hírét, keresni új pályázókat, többnél többet buzdítani… És természetesen ezzel a táborral nem szűnt meg minden, hiszen már idén augusztus 19-21-e közt lesz találkozója az immár 2500 főt számláló Rákóczi Családi Körnek, ősszel pedig a Délvidéken, Szabadka mellett. Végezetül a Zrínyi-csapatunk himnuszából kiragadott néhány versszakkal búcsúznék, amelyet közösen költöttünk:
„1.A táborban mindig van móka, 2.Szigetközben sokat kenuztunk,
Ha nincsen teszünk mi róla, Győrött megzákányosodtunk, (ez egyik csapattársam, Tihamér
Endrődön ebéd után lettünk mi Zrínyi, szava volt, amit muszáj volt beletenni, mert senki sem ismerte)
Ne nézz ránk oly bután. Levelünk is végre elkészült
Mire a lábunk teljesen kihűlt.
Refr.:Lesznek még nagy nevetések, 7.Zsuzsa néni szeretünk Téged,
És ugye érted, a fenének se kéne más, Berci bácsi, Téged is.
Egy tábor után, holnaptól, úgy igazán. Köszönjük, hogy itt lehettünk,
Senkit soha, soha nem felejtünk.
Hálás köszönet a támogatóknak, az egyes helyeken kalauzolóknak, szervezőknek, mindenkinek, aki valamiben hozzájárult e tábor ilyen színvonalas, zökkenőmentes, tartalmas lebonyolításához, és természetesen a mi Zsuzsa néninknek és Berci bácsinknak, csapatvezetőknek, kiemelném a mieinket még egyszer: Csermely Ildikó néninek, akitől megtanultunk Miskolcon fókát vadászni, így ünnepélyesen kanadaivá avatott minket, Léka Istvánnak Dereskről, Bicsak Petinek, azaz Jimmynknek, aki mindig énekelt és énekeltetett, előtte pedig rendre megadta a hangot, és a két segédvezetőnek: Pásztor Adriennek valamint Karácsony Flórának, akiknek tényleg kötélidegeik voltak, mert türelmük nem volt véges, felvidéki referensünknek, Ilinek, és persze a sofőreinknek, az adai Andrijának, és Lali „királynak”.
