Amikor megtudtam, Habsburg Ottó is a minden emberre váró földi út végére ért, átvillantak a közösen eltöltött pillanatok. Strasbourgban készítettem vele először interjút. Valamikor a 70-es években láttam először a magyar tévében, amikor egy eléggé ellenszenves interjú készült vele.
Hiába, nagy bűn volt királyfinak lenni a kádári Magyarországon. Erről az interjúról is szót váltottunk. Húsz év távlatából is emlékezett rá.
Habsburg Ottó Reichenau an der Raxban született 1912. november 20-án és a Starnbergi-tó partján fekvő Pöckingben érte a halál 2011. július 4-én, ahol régóta lakott. Békésen távozott. Szívurnáját a Pannonhalmi Apátságban helyezik örök nyugalomra. Hiszen bencés diáknak tartotta magát.
Szinte meseszerű történet főszereplője lett. Királyfiként látta meg a napvilágot. Apja IV. Károly (1887-1922), később osztrák császár és magyar király, édesanyja Pármai Bourbon Zita (1892-1989) hercegnő. Majd azonban jöttek a Párizs-környéki diktátumok és a meséből rémtörténet lett az itt élő népek számára. 1961-ben lemondott trónigényéről. Az a bizonyos ellenséges interjú hosszan firtatta, miért olyan későn. Jellemző volt mondása, melyhez tartotta magát. Nincs udvariatlan kérdés, csak válasz. Így Habsburg Ottó higgadtan válaszolt. Azért, mert ebben a szellemben nevelték és eltartott egy darabig, míg megérett ennek gondolata. Idősebb hívei egy része számára trónörökös maradt továbbra is.
Spanyolországban érettségizett. Egyetemi tanulmányait a Leuveni Egyetemen végezte, ahol a politika és társadalomtudományok doktora címet szerezte meg (1935). A kevesek egyike volt, akik Hitlert a kezdetektől komolyan vette és elolvasta a Mein Kampfot (Harcom), mely – szerinte – rettenetes németséggel volt megírva. Így nem érte meglepetés. A második világháború alatt Washingtonban tartózkodott Roosevelt elnök környezetében.
1951. május 10-én a franciaországi Nancyban vette feleségül Regina szász–meiningeni hercegnőt (1925-2010), akitől hét gyermeke született. Feleségével is néhányszor találkoztam. Ezzel a kedves hölggyel nem sokat beszéltem. Mindig elnézést kértem tőle, hogy férjét „elrabolom”, majd elmélyült beszélgetésbe merültünk. Ő ehhez már hozzászokott.
Tanúja voltam Strasbourgban, amikor egyik idős híve kezet csókolt neki. Beszélgetésünk elején megkérdeztem tőle, miképpen szólítsam, mert egy pillanatra zavarba estem. Őfelségének ugyanis semmiképpen sem kívántam szólítani. – Elnök úrnak vagy doktor úrnak – nyugtatott meg. A Páneurópa Unió elnöke volt, melynek jómagam is tagja lettem, így az előbbi megszólításnál maradtam.
Ilyen családi háttérrel persze szinte várható volt, hogy politikus és közíró lesz. Génjeiben „örökölte” a politikát. A múltról ritkán lehetett faggatni. Ez elől rendszerint azzal tért ki, hogy ő a jövővel kíván foglalkozni. Azonban tudta – hiszen bölcs ember volt -, hogy a múlt nélkül nincs jövő. Saját jövőképét is úgy alkotta meg, hogy, tanulmányozta a múltat, s így jutott egyik ősének, V. Károly (1500-1558) német-római császárnak az életművéhez (V. Károly, Egy európai császár Bp. 1994). Benne látta az európai gondolat első képviselőjét. Hiszen a sok nemzetből álló, egységes Európa megálmodójaként állítja elénk. Szerinte a híd szerepét töltötte be a francia és a német kultúra között. Ezt a szerepet vállalta tudatosan császárként is. Uralma alatt egyesítette Spanyolországot, a Német Birodalmat, Itáliát és Németalföldet (Belgiumot és Hollandiát). Viszont a kor leküzdhetetlen korlátait nem tudta szétfeszíteni. A keresztyén Európa egységének védelmében lépett föl a reformáció ellen. A szerző az érzékeny lelkiismeretű, felelősségteljes és önzetlen uralkodó alakját elevenítette föl. Nyilván ő is ilyen szeretett volna lenni, ha történelmi esélyt kap. Megítélésem szerint, a Habsburg család politikai jövőjét, vagy éppen új szerepkörét a páneurópai gondolat segítségével kívánta biztosítani, átmenteni a jövőbe elődjének tapasztalatai nyomán.
Horthy Miklós esetében rossz néven vette, hogy apját kétszer távozásra kényszerítette, ám semmi gondot nem okozott számára, hogy a kassai székesegyházban lerója kegyeletét a Nagyságos Fejedelem hamvai előtt. Keresztapja, I. Ferenc József ezt ígérete ellenére sem tette meg a hazahozatal alkalmával.
Amikor 1994-ben meghívtuk Kassára, egyik kívánsága volt, hogy közös imát mondhasson a kassai püspökkel. Bejelentkeztem a püspöki hivatalban. A jelenlegi érsek fogadott, aki akkor püspökhelyettes volt. Előadtam a kívánságot. Erre megkérdezte tőlem: – Mondja, Habsburg Ottó református? Ezt megírtam neki. Nagyon szórakozott rajta. Gondolom, megszokta már, hogy sok mindent mondanak róla, de azt, hogy kálvinista, eddig soha. Feleségemet bemutatva, ő a következőképpen üdvözölte: Köszöntök Kassán a „fehérek közt egy európait”. Mosolyáról láttam, eszébe juthatott József Attila verse.
A nevezetes kassai fórumon, mely a Fehér Ház nagytermében zajlott, nagy érdeklődés kísérte beszédét és kérdésekre adott válaszait. Az európai egység híve volt. A kisebbségi kérdés korrekt rendezését tartotta fontosnak. Szlovákia esetében úgy fogalmazott, ha ez az ország nem tartja tiszteletben a kisebbségek jogait, akkor ez gátja lehet az ország európai integrációjának. Sajnos, ebben tévedett. Miskolcon érdeklődéssel hallgatta beszámolómat helyzetünkről. Látszott rajta, tisztában van mindennel, ám távol élve, nem tudta teljes mértékben átérezni állapotunkat. Közép-Európa iránt különösen elkötelezett volt. Hiszen ősei ezt a térséget igazgatták. Az itt élő népek megbékélését kívánta szolgálni. Csehül és horvátul is beszélt. Közép-európai ember volt abban is, amikor azt mondta: mi magyarok, csehek, osztrákok, bajorok, horvátok… Mindig figyelmes, korrekt és derűsen udvarias volt. A legapróbb nonverbális jelzésre is reagált. Semmi sem kerülte el figyelmét. Amikor elmondtam neki, hogy Peter Schutznak megígértem, interjút ad, szó nélkül állt rendelkezésre, holott eredeti szándéka szerint, elutasító volt.
Egyszer valaki megkérdezte tőle, nem bánja-e, hogy nem lett király. Válasza humoráról tanúskodott. „Az európai parlamentben bárkiről elmondhatom, hogy marha. Királyként ezt nem tehetném!” Sokszor mondta el, kedvenc verse Petőfi Sándor: Akasszátok föl a királyokat! Nyelvünket anyanyelvi szinten beszélte, habár enyhén raccsolt. „A nagy emigránsok körében találjuk honfitársunkat, Márai Sándort.” – írta – „Jómagam azt mondhatom: ha sikerült bizonyos mértékben megőrizni anyanyelvemet, habár nap nap után más nyelven kellett szólnom, és kevés alkalmam nyílt élő magyar beszédre, ezt Márai írásainak köszönhetem. Az ő érdeme, hogy megőrizhettem és talán gazdagíthattam is szókincsemet.”
Egy másik emigránsról viszont merőben ellenkező véleménye volt: „Voltak olyan emigránsok is, akik nem hazájukat szolgálták, hanem külföldre vitt gyűlöletükkel megmérgezték a légkört. Ilyen vonatkozásban említhetjük Edvard Benešt, az emigráció politikai Napóleonját. Mint emigráns serényen dolgozott, rengeteg eredményt ért el, mindaz, amit tett, negatív előjelű volt. Neki köszönhető, hogy milliónyi embert kitelepítettek. Beneš volt Amerikában a magyarellenes propaganda gonosz szelleme. Neki még az is sikerült, hogy a Kossuth-mítosz, amely Amerikában élt, és nemzetünknek használhatott volna, legalábbis egy időre elhomályosult.”
Legnépszerűbbnek a Páneurópai Unióban folytatott tevékenysége bizonyult, melynek 1936-tól volt tagja. Ennek a mozgalomnak Richard Coudenhove-Kalergi, (Tokió 1894 – Schruns, 1972) volt a megfogalmazója. 1973 és 2004 között volt az elnöke, majd tiszteletbeli elnöke. A CSU frakció mandátumával lett az Európai Parlament tagja (1979-1999). Több nyelven kiválóan beszélt, személyesen tapasztaltam, nem jelentett számára gondot az egyikről a másikra váltani. Négy ország – Németország, Ausztria, Horvátország és Magyarország – állampolgára lett a rendszerváltás után. (Ezt a tényt a jelenlegi szlovák kormány figyelmébe ajánlom.) Magyarországon 60 település választotta díszpolgárává. Közel harminc történelmi, politikai és társadalompolitikai témájú könyve jelent meg hét nyelven. Több akadémia választotta tagjává. A pécsi és a budapesti tudományegyetem díszdoktori címmel tisztelte meg. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy az egykori Együttélés politikai mozgalom Külügyi Bizottságának tiszteletbeli tagja volt. A szudétanémet Berndt Posselt, a Németországi Páneurópai Unió elnöke, az EU képviselője szerint, ő volt az utolsó nagy építőmestere az európai megállapodásnak az úttörők generációjából.
Tisztelt Elnök úr, pihenjen békében! Embersége és korrektsége, higgadtsága és optimizmusa példa számunkra! Európa, az Ön féltve őrzött gyermeke, talán kilábal önző gyermekbetegségeiből, kétkulacsosságából és egyszer valóban nemcsak az államok, hanem a nemzetek méltányos hazája lehet!
Balassa Zoltán, Felvidék.ma
