Megdöbbenve, szívünkben mély gyásszal vettük tudomásul, hogy vasárnap, 83 éves korában távozott az élők sorából, Gáspár Tibor, magyar-történelem szakos gimnáziumi tanár. Diákok ezreibe plántálta a magyarság, történelem szeretetét a komáromi Selye János Gimnáziumban.
1955 óta dolgozott az akkori tizenegy éves Magyar Középiskola falai közt, amely a SJG jogelődje volt. Negyvenhat évig állt a katedrán, s személyét nagy tisztelet övezte munkássága alatt, sőt nyugdíjba vonulása után is. A Tanár Úr híres volt a tanítási módszereiről. Jegyzetek nélkül, az évszámokat precízen, a történelmi eseményeket kivételes retorikával adta elő a diákság számára. Polihisztori igényességgel tekintett a világra, és minden szavából, tettéből érződött a magyarság tisztelete és szeretete. Az általa irányított irodalmi színpad országos hírűvé vált, és gyerekek sokasága látogatta a Gáspár Tanár Úr által koordinált próbákat. Munkáját nemcsak diákjai, hanem a szakma is díjazta. Komárom városának Polgármesteri díja mellett magáénak tudhatta a legrangosabb felvidéki pedagógusnak járó elismerést, a Czabán Samu-díjat is. Majd a Pro Probitate-Helytállásért díjat, amelyet a felvidéki magyarság érdekében kifejetett érdemei honorálásaként adományozotak számára a szlovákiai magyar parlamenti képviselők.
Abban a kegyben részesített a sors, hogy a Selye János Gimnázium növendékeként Gáspár Tibor, akkor már nyugdíjasként oktatta az osztályunknak a történelmet. Így testközelből, óráról-órára szívhattuk magunkba az általa, sajátos stílusban prezentált előadásainak gazdag tartalmát. Felejthetetlenek maradnak azok a délutáni feleltetések, amelyek alkalmával osztályok sorakoztak az irodája előtt, és Ő csak fogadta sorra a nebulókat, és részletesen kikérdezve, ügyelve arra, hogy ne bántson meg senkit, és mindenkinek a képességeihez mérten intézze kérdéseit. Akinek csak tudott, segített, és jóságos mosolya magabiztosságot kölcsönzött a legbátortalanabb diáknak is. Tizenöt év elteltével, bármikor találkoztunk Komárom városában, mindig szóba elegyedtünk, és érdeklődéssel kérdezősködött minden apró mozzanatról. Utolsó találkozásunk alkalmával, egy hűs fa árnyékában elhelyezett padon üldögélt, és figyelte az embereket. Szinte „lestoppolt”, maga mellé ültetett, és közösen vitattuk meg a közélet ügyes-bajos dolgait, a zavaros politikai szituációt, és szinte elrepült az idő. Mint mondta, szívesen figyeli az embereket, az állandó mókuskerékben tipródást, és sajnálatosnak nevezte, hogy a társadalom, világ nagyon rossz irányban halad. Főleg az nyugtalanította, hogy magyar-magyarnak vált farkasává, és bizonytalannak látta a felvidéki magyarság jövőjét is, de hangsúlyozta, nagyobb csapásokat is átvészelt már ez a nemzet! Amikor elbúcsúztunk, átölelt, és ezt mondta: „Gyerek, büszke vagyok rád, és szívesen látlak bármikor az otthonomban egy baráti beszégetésre.” Sajnos, ezt már a földi létben nem fogjuk tudni a realitás talajára helyezni, mivel elment…Elment egy kitűnő pedagógus, nagyszerű ember, ízig-vérig magyar, akit soha nem felejtünk el, és mindig tisztelettel, szeretettel gondolunk rá!
Nyugodjon békében, Gáspár Tibor Tanár úr!
Holecz Attila
