A lángokban álló krasznahorkai vár az egyik legmegdöbbentőbb látvány volt a második világháború utáni Felvidéken.
Az én szívem is hatalmasat kondult a fájdalomtól, miközben eszembe villant: talán Trianont követő történelmünk testesül meg az elharapódzó lángnyelvekben: nem csak egy örök magyar jelkép pusztul a szemünk láttára az évszázadok óta jelenlétünket hirdető kincses építmény képében: a tűz mutatja azt is, miként váltak sokunkban hamuvá az anyanyelv ős-szavai, hogy egy másik „kommunikációs eszköznek” adják át helyüket. És emlékeztettek a lángok a beneši idők teljes jogfosztottságára is – amikor tízezer számra üldöztek el bennünket a szülőföldünkről – akkor is a szenvedés tüze perzselte szíveinket, míg a hírhedt törvények mintha azbesztre íródtak volna – máig kísértenek. Ott láttam elenyészni a kéjesen táncoló vöröses gyilkos lángokban azt a lelkületet is, amely egykor testvérként tekintett sorstársaira, míg mai megosztottságunkban már csak az a téma, ki melyik pártra szavaz…
Az üszkös tető látványa még sokáig könnyeket csal majd minden jóérzésű magyar szemébe.
De a várfalak épek maradtak!
Az alapok éppen olyan erősek, mint eddig!
Új jövő építhető rájuk, mert a Magyarok Nagyasszonya most is oltalmazónk, s a jézusi tanításnál nincs igazabb ma sem.
A szívből felszálló ima útján kell elindulnunk jövőnk felé.
Batta György, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”32880,32865,32863″}
