Ha egy kicsit játszunk a szavakkal, e két szó utolsó két szótagja egyezik. Még ha mindenki számára világos, a kettő aligha keverhető össze, vagy az egyik kifejezés nem léphet a másik helyébe.
Az idei parlamenti választások után sokan megfeledkeznek erről az apró különbségről, mely szemükben etikailag elhanyagolható. Erre még visszatérünk.
A választási eredmények közzététele szinte egybeesett a tavalyi népszámlálási adatok részleges közreadásával. Mélyreható összevetés így még nem lehetséges, mégis bizonyos óvatos következtetések levonhatók. Azonban a késedelmes közzététel fölveti azt a gyanút, hogy hátha kozmetikai beavatkozásokra került sor a számadatokkal kapcsolatosan. Ez a megboldogult Csehszlovákiában sem volt szokatlan eljárás. Ám ne legyünk türelmetlenek, az első Szlovák Köztársaság 1940-es népszámlálási eredményeit mindmáig nem tették közzé. Sőt a Szlovák Statisztikai Hivatal honlapján sem találunk semmilyen adatot, holott az összesítés azért már régóta ismert.
Kezdjük tán azzal, hogy a választások előtt, januárban közreadtuk a Memorandum Cassoviense Anno 2012-es felhívást, melyben igyekeztünk tárgyszerűen összefoglalni mindazt, ami a felvidéki magyarságot évtizedek óta nyomasztja azzal a szándékkal, hogy az MKP-t fölrázzuk, és következetes politikára sarkantyúzzuk. Nem titkolt szándékunk, hogy a felvidéki magyar civil társadalmat erősítsük, fölrázzuk, mert elsődlegesen a társadalom érzékeny részének kell megfogalmaznia kívánságait, s a politikának az a kötelessége, hogy azokat pártprogrammá gyúrja és tegye le választói asztalára azzal, hogy mindenki javítson rajta. Csak egy szolgáló párt tudja maga mögé felsorakoztatni a választók táborát és válik legitimmé ebben a vonatkozásban. Ezt eddig több mint 1550 ember értette meg. Azután még született néhány felhívás, melyek inkább altatóként hatottak. Háromszáz ötvenen írtak alá egy húsz év alatt kiüresedett, általánosságokat csökönyösen ismétlő szöveget. Mit reméltek tőle? Akadémikus és egyetemi tanár, polgármester és szakács, pedagógus és pap, rendező, egyetemista és nyugdíjas gondolta, hogy így lehet az embereket ezzel megszólítani? Végiggondolták-e, megemésztették mit írnak alá!? Nemsokára Bibó Istvánnal harangozok majd, hogy annak szavára hátha fölébrednek.
Gyermekkoromban egyszer egy fél napot azzal foglalatoskodtam, hogy egy nagy babát egy kis úthengerbe helyezzek el. Meglepő, de nem sikerült. Azóta nem próbálkozom vele. Az ember csodálatos lény, olyan mint a Habsburgok. Semmiből sem tanulnak. Hajlandók mindig ugyanazt csinálni akkor is, ha az sorozatosan nem vezet eredményre. Húsz és sivatagosodás nem volt elég!? Minek kell még jönnie, hogy fölébredjünk!? Ha a lelkészek ilyen semmitmondóan prédikálnának, a templomok még üresebbek lennének! A Szlovákiai Magyarok Kerekasztala is arra hívta föl a választókat, járuljanak az urnához. Ebben a felhívásban sem olvashatunk semmit arról, hogy az ilyesminek előfeltételei lennének. Tehát ez is altató volt.
Az igazság napján az MKP számára kiderült, így csak a stabil szavazóbázisát tudja megtartani. De meddig? Négy év múlva is sikerül? Az emberek türelme el fog fogyni. Előrelépni, építkezni így nem lehet!
A vágóhídra majd 180 ezer választó volt hajlandó fölmenni a Felvidéken, ahogy a választási eredmények csúfolódnak.
Nem csoda. Az elmúlt majd száz év nem segítette a tisztánlátást. Az első világháború erkölcsileg lezüllesztette az embereket, olyan traumát okozott tömegesen, mint korábban egy háború sem. A sebek gyógyítására nem maradt idő. A Kárpát-medence tömegeit akaratuktól függetlenül szippantották különböző államalakulatokba. Ha szavazhattak volna, valószínűleg a Magyar Királyság megmarad. De ezt a népszavazást már sohasem fogjuk megtartani. A királyság északi része Csehszlovákiához került. De ez az állam képtelen volt tisztességesen etnikailag semleges lenni. Akkor mindenki ezt egy átmeneti agyrémnek vélte, mely nem tarthat sokáig. Történeti léptékkel nézve ez így is van, de több generáció élete futott zátonyra ezért a történelmi anomáliáért, melynek még mindig nincs vége. Alig telt el húsz év, a felvidéki magyarok zöme visszakerült Magyarországhoz az első bécsi döntés jóvoltából. Szomorú mementó ez a demokráciák számára, hogy két diktátor – persze nem önzetlenül – igazságosabb határokat tudott meghúzni, mint a magukat demokratákként reklámozó vigécek. Ez az állapot nem tarthatott soká és visszakerültünk az iménti etnokratikus államba, mely azonban még kegyetlenebbül büntette a nyelvi másságot, mint korábban. Néhány év után jött némi fellélegzés, de ez megint rossz oldalról jött, hiszen a vörös totalitás érdeke fűződött hozzá. Megkezdődött a négy évtizedes agymosás, melynek savanyú gyümölcseit mindmáig enni vagyunk kénytelenek. Két évtized múltán 1968 reménye csillant föl, de azt a nacionalista és neosztálinista Husák-éra temette el ismét húsz évre. Érdemtelenül megkaptuk 1989 novemberének kegyelmét, de nem tudtunk élni vele! Közülünk is sokan visszaéltek vele és azt teszik mindmáig. Ez életem legszomorúbb tapasztalata.
Ez az utóbbi négyszer húsz esztendő betett nekünk és úgy látszik, olyan vakságot okozott, hogy máig nem találjuk az utat. Mint az az ember, aki a körhintán elszédül és görbén kezd járni, amikor végre szabadul a körforgásból, holott már látszólag semmi sem kényszeríti a dülöngélésre. Úgy tűnik, az emberek húsz esztendőt kibírnak, de annál több már torzítja tisztánlátásukat, mert elveszítik hitüket. S a torz tapasztalatokat továbbadják utódaiknak is. Megtanulnak kicsinyek lenni.
Történelmi megrázkódtatásaink olyan félelmeket és bizonytalanságot okoztak, hogy képtelenné váltunk egyéni és közösségi érdekeinek felismerésére. A zavar, vagy tisztánlátás ilyen mérvű hiánya egyrészt az asszimiláció karjaiba kergeti az „áldozatokat”, vagy olyan pártokra adják voksukat, melyek e hamis perspektíva szempontjából megoldást „nyújtanak”. Ez annál veszélyesebb helyzet, mert nincs olyan magyar párt, nincs olyan értelmiségi elit, nincs olyan civil közvélemény, mely következetesen képviselné, közvetítené, magyarázná, elemezné a helyzetet, és elsősorban megérintené az érintetteket, miközben a torz társadalmi közeg nem kedvez a helyzet tárgyilagos, szorongásmentes elemzésének. A sovinizmusra és anyagiasságra gondolunk elsősorban. A beszűkült, részben agymosott tudat az „egyszerűbb”, könnyebb megoldásokra hajlamos. Mit nekik Mezzofanti vagy G. B. Shaw! Mondtak valami szépet és magasztosat a magyar nyelvről? No és!? – böffennek egyet pufajkás módjára. Így a csöndes közösségi hisztéria, vagyis „kórdivat” már automatikusan elvégzi romboló munkáját. Az ember a mai világban amúgy is hajlamos rá, hogy automatává, rabbá váljon. Sok lúd disznót győz! A tömegember veszélyére már réges-régen hiába hívják föl a figyelmet. A hamis realizmus tipikus, ám kényelmes példája tehát sokakat megfertőzött. A végzettség, társadalmi rang, poszt nem nyújt védelmet a csőlátás ellen. Erre mutatott rá Bibó István. „Ha egy közösség a hazugságnak valamiféle zsákutcájába beleszorul, annak első következménye az, hogy nem talál realista és lényeglátó embereket, akikre a maga vezetését rábízhassa.” Nekünk szerencsénk volt, mert volt ilyen emberünk, de azt elkergettük! A másik oldalon a szilárd jövőkép hiánya egyfajta fordított kiválasztást generál, amely hosszú távon a közösség új vezető rétegét erkölcsileg és értelmileg lezülleszti. „Talál bőségben gyakorlatias embereket, akiknek a számára a gyakorlati munka vagy érvényesülés lehetősége áll mindenekfelett, s ennek érdekében hajlandók abban az értelemben »realisták« lenni, hogy a hazugság fennálló és érvényesülő konstrukcióját elfogadják valóságnak. Realizmusuk ilyen módon egy alapvetően hazug építmény megtámasztásában, erősítésében és a tényleges lehetőségek hamis feltételei között való ide-oda tologatásban merül ki. A másik oldalon a lényeglátás adományával megáldott emberek vagy más kifejezési formát keresnek, vagy szűkebb, kisebb közösségekbe vonulnak, majd mind nagyobb mértékben izolálódnak, duzzogásba, sértődöttségbe, különcségbe, vagy ádáz prófétaságba szorulnak; egyidejűleg a különcök és az ádáz próféták válnak arra alkalmassá, hogy a lényeg megmondását magukra vállalják.” (Válogatott tanulmányok II., Magvető, Bp. 1986, 604.) De ki olvassa Bibót ma, ki emlékszik még megtermékenyítő gondolataira? Akik a 80-as évek közepén szinte belepistultak, mára kufárokká lettek.
Ha a választó úgy érzi, olyasmit kínálnak neki őszintén, ami egyéni és közösségi érdekeit szolgálja, akkor fellelkesül és elmegy. Azonban a motiváció hiányzott. A politikusok megfeledkeznek az aprómunkáról. Arról, hogy házról-házra, lélektől-lélekig kellene járniuk.
Egy nagyon „csúnya” dolgot vagyok kénytelen leszögezni. Figyelve a választásokat, mér régen arra a meggyőződésre jutottam, hogy a demokrácia, a szavazati jog kiterjesztésével szinte mindenkire, nem sokat nyertünk. A közvélemény elmarasztalja azokat az országokat, amelyek késve terjesztették ki a választójogot. Ennek kimondatlan előfeltétele az lenne, hogy minden választópolgár felelősségteljesen készül, elolvassa a pártprogramokat – legalábbis azok rövidített formáját -, emlékszik e pártok korábbi vonalvezetésére, viselkedésére, ütköztetve saját tapasztalatait másokéval, járul az urnához. Vagyis racionálisan és felelősségteljesen dönt, miközben elődeire, utódaira és közösségére is gondol. Ha ez valahol így van, kérem, értesítsenek!
Mit láttunk helyette? Elég ha megjelenik Lagzi Lajcsi és előveszi a trombitáját vagy Kovács Kati megereszti a hangját, az emberek hipnotikus álomba merülnek, letűnt fiatalságukra gondolnak és üdvözülten szavazatukat adják érdekeik kiárusítóinak. Még dicsekednek is vele és úgy vélik, az egészséges kompromisszumot szolgálják. Egyfajta földi mennyországról ábrándoznak Szlovákiában, ahol Fico, mellén Maďaričcsal – Slota reinkarnációjával – együtt piknikezik Bugárral a krasznahorkai vár alatt. A ruszin Kaliňák kardtáncot jár a tűz körül és Čaplovič idült mosollyal az arcán Alexander Petrovicsot szaval: „Fényesebb a kardnál a lánc!” Ennek a víziónak felülve, sok magyar örült Fico győzelmének.
Pedig a kassai kísérleti állomás világosan mutatja a jövőt. Itt a Smer nyerte meg a helyhatósági választásokat és a Híd partnerségre lépett vele. Ez utóbbi párt vezetőségéből viszont már a magyarok eltűntek. Erre valahogy senki sem figyel, semmilyen következtetést sem von le. Jön majd 2013 és Európa Kulturális Fővárosa – magyarok nélkül. Az 1920 óta állandóan nyomás alatt tartott Csécsen Bugár lett az első, Fico a második. Tehát idill! Milyen kár, hogy nem vette be a kormányba, pedig a Híd regisztrált partnerségért esdett. Mert ha ez a díszes garnitúra hibákat fog elkövetni, akkor egyedül lévén, nem lesz kire hárítani. Bugár jól jött volna hálás pofozóbábunak. A magyar kártyával két legyet lehetett volna ütni egy csapással.
Tömegek ülnek föl a demagógiának, hisznek a kortes-dáridóknak. Szépség-, netán szimpátiaversenynek tekintik a választásokat és aszerint szavaznak ide-oda. Közösségünk jövőjét teszik így kockára. A demokrácia csak annyit jelent ma, hogy sokkal több embert lehet bepalizni, mint bármikor korábban. Mos agyat a tévé, az internet, az írott sajtó a kocsma, a szomszéd és Ágnes asszony, aki „a patakban/ Fehér lepedőjét mossa;/ Fehér leplét, véres leplét/ A futó hab elkapdossa.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.” Külön szakemberek építik föl az egyes pártok vezetőségének „imidzsét”. Hiszen nem az számít, hogy igazat mondjanak, csak az, hogy szavazatot nyerjenek. Bal vagy jobb horogra akadjon a választó. Utánam a kormányözön!
Egy pillanatig abban reménykedtem, össze tudjuk magunkat szedni, és ha nem is lesz könnyű, de szívósan kiharcoljuk azokat a jogokat, melyeket másoknak sikerült. Nem. S ennek saját magunk voltunk a keerékkötői. Az embernek nincs nagyobb ellensége saját magánál! Választási eredményeink és népszámlálási adataink ennek beszédes bizonyítékai. Nem kell azonban elkeseredni, mert a számok nem fedik teljes mértékben a valóságot. Lehet, a helyzet még válságosabb! Ám mindenképpen veszélyes helyzetben vagyunk. S ilyenkor kell a józan ész és a csigavér. Főleg a tisztánlátás. Csakhogy a globális környezet sem kedvez ennek. A média agymosása és az emberi igénytelenség keveréke tudatmódosító robbanásokat okoz, hogy most néhány szabadlegényt ne említsek, akik még tetézik a bajt be nem nőtt feje lágyukkal, mocskos szóhasználatukkal, zavaros vagy éppen dilettáns „messiáskodásukkal”.
De hagyjuk abba a ködszurkálást! Vessünk össze néhány számot és vizsgáljuk meg, mi következik belőlük!
Világossá vált, Szlovákiában a közvélemény-kutatások rendszerint csődöt mondanak. Főleg magyar vonatkozásban. Ezt most már az érintettek be is vallják, de nem kívánnak javítani rajta. Legalábbis erről egy szó sem hangzott el. Ez természetes módszertani hiba. Ha Szlovákiában nagyjából 1000 embert kérdeznek meg valamiről, akkor ezen belül 85 magyart kellene megkérdezniük. De ha csak ennyit faggatnak, akkor az nem lehet reprezentatív a magyarok vonatkozásában. Ugyanis ilyen kis szám esetén nem lehet betartani az összes szükséges mutatót (nemek és korosztály szerinti megoszlás, területi elhelyezkedés, kis, közepes és nagy település, többségi, kisebbségi, szórvány-helyzet és iskolai végzettség). Van azonban egy olyan mutató is, amelyet egyszerűen nem lehet biztosítani. A nemzeti tudat állapota. Hányan tartják még magukat, hányan indultak el az asszimilációs megsemmisülés útján és éppen melyik stáción tartanak? Ezt soha senki nem mérte föl folyamatában.
Ám tegyünk mégis egy kísérletet létszámunk meghatározására. 2001-ben a magyar római katolikusok számát maximum 400 ezerre tették. A magyar reformátusokét maximálisan 100 ezerre becsülték. Így azt az arányszámot kapjuk, hogy egy szlovákiai magyar reformátusra 4 katolikus jut. Másrészt a magyar katolikusok és reformátusok száma 472.500 lehetett. Abban az évben azonban a magyar nemzetiségűek száma 458.467 volt, így a magyar anyanyelvűek számát kell mérvadónak tekintenünk (508.714). Ennek fényében a felvidéki magyarok 93%-a tartozott volna a római katolikusok és reformátusok közé. Ez viszont nem felelhet meg a valóságnak, mert a lakosság 13,0%-a közömbös vagy ateista volt. Vagy túlbecsültük a magyar reformátusok és katolikusok számát, vagy több magyar élt Szlovákiában a mért adatoknál. Mi az utóbbit fogadjuk el. Használjuk föl most ezeket az eredményeket a tavalyi adatok értelmezésénél. A reformátusok nagyjából 90%-át tartják magyarnak. Így tehát idén 88.647 magyar református vallotta meg vallási hovatartozását. Mivel a lakosság 10,6%-a nem vallott színt, és ezen belül a vallási megoszlást azonosnak vesszük az ismert adatokkal, így végeredményben 98.043 református, illetve református gyökerekkel rendelkező magyar élt tavaly Szlovákiában. Az előbbi arány fölhasználásával az derül ki, hogy 392.172 római katolikus gyökerekkel és identitással rendelkező magyar él a vizsgált területen. A nagyobb vallások követői nagyjából Szlovákia lakosságának 75%-át teszik ki. Így az előbbi két számadat összege adja az itteni magyarok három negyedét Kereken 653.000 magyar anyanyelvű, más szóval élve: többé-kevésbé magyar identitású egyén él Szlovákiában. A nemzetiségi adatok ezt mennyiben támasztják alá?
Tavaly 458.467-en (8,5%) vallották magukat magyar nemzetiségűnek és 508.714-en (9,4%) magyar anyanyelvűnek, ám 382.493-an (7,0%) nem vallottak színt. Félelemből, közömbösségből, felelősségtudat hiányából, nyegleségből vagy nemtörődömségből. Az ebben a csoportban szereplők identitása valamilyen módon meggyengült. Soha nem fogjuk megtudni ennek a csoportnak az összetételét.
Minden közvélemény-kutatással kapcsolatosan azt mondják, hogy abban a csoportban, amely nem ad választ, a vélemények megoszlása ugyanolyan, mint a válaszadók csoportjában. Fogadjuk ezt el azzal, hogy a szlovákok esetében félelemről aligha lehet szó. Így ezek számát ebben a csoportban önkényesen 50.000-re teszem. Tehát 330 ezer ember hovatartozását kell megbecsülni a többi nemzetiség arányában. (Az anyanyelvet tekintve 355 ezer személyről van szó, ha szintén ugyan annyira becsülöm a szlovák anyanyelvűek számát.) Így számolva az derül ki, hogy ebben a csoportban lehet 145 ezer rejtőzködő magyar (155.900 magyar anyanyelvű), 34 ezer roma (38.000 roma anyanyelvű) és 151.000 egyéb nemzetiségű (161.100 egyéb anyanyelvű) egyén. Így azt az eredményt kapjuk, hogy Szlovákiában kereken 600 ezer magyar nemzetiségű és 650 ezer magyar anyanyelvű lakos él. Ez a vallási adatokból kiszámított létszámmal egészen jól egybevág. De tudomásul kell vennünk, hogy ezek nagyjából 30%-a (a nemzetiséget megvallók aránya a tényleges magyarok számához viszonyítva) nem tartja fontosnak identitásának megvallását. Összesen ez a magyarok jelentős tömegeinek komoly megingását, elbizonytalanodását jelenti. Szociológusok szerint, ha egy csoportból annak egy harmada leválik – legyen az akár egy baráti kör – akkor annak nincs jövője. Szét fog morzsolódni. Ettől az állapottól e számítás szerint már csak 3% választ el bennünket! A valós helyzet azonban jóval tragikusabb. Ennek számos vonatkozása van. Mi most a továbbiakban a politikaival kívánunk foglalkozni, a számok tükrében.
Köztudott, főleg két párt vetekedett a magyar szavazatokért. A Híd és az MKP, de más pártoknak is jutott a magyar szavazatokból. Mi vészhelyzetben is nagyvonalúan tudunk adakozni. A Titanicon is azt húzatnánk a cigánnyal: Sose halunk meg! Valamikor régen Alexander Mach, a későbbi hírhedt belügyminiszter, azt mesélte Tuka Béla egyik rokonának fehér asztal mellett, hogy elég volt egy választási kampány idején magyar faluban elszavalni egy Petőfi-verset és a sok elkábított magyar választó nem a magyar pártokra szavazott. Tehát nincs új a nap alatt!
A Híd 178.088 (6,9%) az MKP 109.483 (4,3%) szavazatot kapott. Ez összesen 287.571 (11,2%) szavazat. Egyesek úgy vélik a matematika bűvöletében, hogy közösen kellett volna indulni, mert ez együtt lám 21 mandátumot jelentett volna és nem csupán 13-at. Csak akkor ugyanabban a csapdahelyzetben lennénk, mint voltunk Bugár regnálása idején. Etikailag meg megbuktunk volna!
Szlovákia lakosságának 47,3%-a adott le érvényes szavazatot. A magyar nemzetiségű (anyanyelvű) választók száma, akik leadták voksukat, így 216.933-ra (240.622-re) tehető. Tehát – papírforma szerint – a Hídra még 70.638 főleg szlovák szavazott.
Ahhoz, hogy az MKP bejusson, 18.204 személynek kellett volna még erre a pártra szavaznia egy másik helyett, vagy még újabb 19.161-nek kellett volna voksolnia azok közül, akik nem mentek el. Így mindkét párt bejutott volna. A nagy, megválaszolatlan kérdés az, mi történt volna akkor. Nyugodtan mondhatjuk, semmi. Vagyis folytattuk volna az eddigi terméketlen politizálást.
Sokkal többen, mint elviselhető lenne, vallják azt a nézetet, hogy a két pártnak össze kellett volna fognia. Ez a nagy kísértés. Matematika, vagy etika? Ugyanis Bugár Bélának van egy óriási, eléggé nem fölbecsülhető érdeme, hogy amikor kiszámított lépések után elhagyta az MKP-t, magával vitte azoknak az embereknek a jelentős részét, akik lerontották ennek a pártnak a hitelességét. Sajnos, nem mindenkit. Ha most összefogna vele az MKP, akkor visszatérnénk a régi útra, mely annyi kárt okozott már.
A választások napján egy kisvárosban volt tennivalóm, s egy kedves házaspárnál vendégeskedtem. A választósokat is érintettük. A családfő kijelentette, őket a politika nem érdekli. Majd kiderült, mégiscsak van véleménye, mert Bugárra akar szavazni. Miért? Mert az MKP-es polgármester megválasztásakor lefizette a cigányokat, helyettese nem csinál semmit, a helyben lakó képviselőjelölt képviselőként nem csinált – szerinte – semmit. Ezeket is Lebo Bélának el kellett volna szippantania. Sajnos, nem volt annyira negatív kisugárzása. Az MKP-n belül etikai bizottság előtt kellett volna elszámolniuk. Nem így történt. Ez is csökkentette az MKP-ra adott szavazatok számát.
Ha az összes potenciális magyar elment volna választani – tehát a magyar anyanyelvűek összessége (307.450 fő), miközben a többiek választási kedve nem változott volna -, ez a voksok 11,73%-át, vagyis 20 mandátumot eredményezett volna. Ez volt a jelenlegi maximális kapacitásunk. Ez azt jelenti, hogy ha a szlovákiai magyarságnak lett volna egy olyan pártja, amely mindannyiukat meg tudott volna szólítani azáltal, hogy következetesen képviseli politikai akaratunk teljes spektrumát, akkor most a magyarokat 20 (következetes) képviselő képviselhetné. Így jelenleg a második legkomolyabb politikai erőt jelentenénk. Ezt a potenciált vesztegettük most el! Tekintélyünkkel együtt.
Mégsem igaz, hogy az MKP-ra adott majd 110 ezer szavazat elveszett, hanem a Hídra és a többi pártra könnyelműen és meggondolatlanul elvesztegetett voks ment a süllyesztőbe. Tehát ennek több mint duplája. El tudunk-e lelkiismeretünkkel számolni ez ügyben? A kérdést nemcsak a könnyelműen választók (ezek úgy sem fogják ezt az írás olvasni), de az MKP mindenkori vezetői, tisztségviselői és képviselői is fokozottan föl kell, hogy tegyék maguknak.
Valamikor rég az egyik szlovák lap, a Zmena arról értekezett, a Biblia történetei Szlovákiában zajlottak. Ezt most jól hasznosíthatjuk. Van négy évünk a fölkészülésre. Húsz éves könnnyelmű bolyongás után a pusztában, ezt az időt nem szabad elvesztegetnünk! Mert akkor nem lesz föltámadás a számunkra és ezt sem a római katonákra, sem a zsidó szanhedrinra, legfeljebb politikai farizeusainkra és gyávaságunkra, szellemi tisztánlátásunk hiányára foghatjuk. Csakhogy ennek már nem sok értelme lesz. Nagy dicsőség, hogy Dávid hagyta, Góliát legyőzze őt!
Balassa Zoltán, Felvidék.ma
