Tavaly, 2011 nyarán egy norvég tömeggyilkos rémítette meg a világot. Azóta már elítélték, ám a tömegkommunikáció számára, úgy látszik, még mindig izgalmas téma maradt. Remélem, nem én vagyok egyedül, aki nem érti ezt.
Azon töprengek, mi lehet ezen annyira érdekes, hogy ezt úgy agyonragozzák, vajon az újságíróknak nincs-e miről írniuk. Mert ugye nem csupán erről a „kiemelkedő” esetről van szó, a gyilkosságok, autóbalesetek meg hasonló rémsztorik örökzöld hálás témának bizonyulnak, ezek a kiemelt hírek. Legújabban a norvég tömeggyilkos szimpátiájáról röppent föl a hír egy német szélsőjobboldali gyilkos iránt, aki úgyszintén rasszista okokból gyilkolt. A furcsa az, hogy e szimpátiát levélben közölte, ráadásul a börtönből. Sőt: egy korábbi hír róla arról szólt, hogy panaszkodott, miszerint nem használhat valamilyen krémet, hideg kávét kap és nem szép a kilátás a cellájából. Miközben maga a cella, miként olvasható volt, három részből áll: egy alvó-lakható részből, egy tisztálkodásra alkalmas részből, meg egy sportolásra berendezett részből.
Namármost: hány becsületes, szorgalmas dolgozó embernek van módja arra, hogy ilyen luxus „lakosztályban” élhessen mások rovására? Hogy létezik, hogy egy tömeggyilkos a börtönből egy másik gyilkosnak (szintén börtönbe) elismerő leveleket írogathat, s az még nyilvánosságot is kap? És a fölháborodott kérdéseket tovább folytathatnánk.
Hiába ítéljük el az ilyeneket, a hírnek így is pozitív, vagy pontosabban: propagandisztikus üzenete van: tessék csak nyugodtan tömeggyilkolászni, majd tetszik kapni egy szépen, minden komforttal berendezett lakosztályt, s hozzá mindenféle jogot, ami, ugyebár, jár, sőt panaszkodhat is, ha mindez nem tetszik eléggé. Mindez persze a nyilvánosságra is kerülhet, s ha ügyesen menedzselik, még sajnálni is fogják, sőt hőssé, példaképpé válhat, viselkedési mintává.
Mert tájékoztatni kell, ez a sajtó föladata. Úgy tűnhet, egyedüli föladatának tekinti ezt. Pedig nem. Az eladhatóságot is hajkurássza, mert a pénz, nemde. Vagyis az információ szabad terjesztése mellett a tőke szabad áramlását is szentírásként értelmezik, etikai meggondolásnak itt helye nem akad. Nem érdekes, miről írsz, ha kellően kiszolgálod a tömegízlést, a rossz ízlést, a káros ízlést akár. Pedagógiai szempontokat pedig isten ments figyelembe venni, ezt csak akkor, amikor a gyerekek jogainak a megsértéséről volna szó (ha például arról van szó, joga van-e a gyereknek nem szót fogadni). Mert hát a jogok mindenek előtt. A jog az, ami fontos. A legfontosabb. A kötelesség, netán annak betartása nem. A felelősség sem az én dolgom, az mindig másé. Pedig a jogokról is szelektíven beszélnek, logikusan, mert hiszen az egyiknek a joga a másik jogát sértheti. Ha pedig ilyen helyzet áll elő, akkor annak a jogát kell érvényre juttatni, aki menőbb. Nehogy valaki azt gondolja, igazságról van szó, még véletlenül sem: itt pénzről van szó, gyakran túl sok pénzről. Tehát az a jó, ami eladhatóbb, amivel el lehet kábítani az embereket. Úgymint szabadsággal, joggal. Pénz ugyan nem jut mindenkinek, a szabadság és jog viszont mindenkinek „jár”. Az, hogy mi is tulajdonképpen az a szabadság, és miféle jogról van szó, már mellékes, jobb is nem pontosítani, mert az ilyen bizonytalan formuláció jobban eladható.
Pedig az volna igazságos, és az volna a szabadság fontos ismérve, ha mindenki tényleg teljes mértékben és következetesen felelne tetteiért. Ha a gyerekem focizás közben véletlenül betöri a szomszéd ablakát, az a tisztességes, ha saját pénzemből állom a kárt, gyerekemnek pedig kerek perec elmondom a véleményemet erről (mármint hogy ilyen nem lehet csinálni, jobban kell vigyázni, a bajt elkerülendő). Ha valami hősködő fenegyerek vandál szétveri a padot a parkban, ugyan ki kényszeríti (amennyiben elkapják) arra, hogy saját terhére állja a kárt? Ha pedig nincs pénze, miért nem dolgoztatják le? Pláne, ha azt kezdi állítani, hogy politikai okból tette azt, amire természetesen jogot formál (demonstrációkat kihasználva, amikor autót, kirakatot, bármit összetörnek). És ha bárki elítéltet börtönbe zárnak, nekem miért jogom adóimból etetni, itatni, őriztetni őt? Neki miért nem joga megdolgozni a fogvatartásért, amelyre rászolgált? És miféle címen, milyen jog alapján nézhet a börtönben ingyen tévét, amikor nekem, aki becsületes munkámból élek és nem teszek senkiben és semmiben kárt, a tévéért fizetnem kell? Nekem a lakásért, a villanyért, fűtésért stb. is fizetnem kell – a börtönben ezért miért nem kell? Miért nincs joga és kötelessége saját költségén létezni ott?
Mit is mondjak, elég furcsák az elképzelések a jogokról és a kötelességekről. A példákat saját tapasztalatai alapján ki-ki sokáig folytathatja, jogosan fölháborodhat. Egy gyilkos, aki másokat nem méltat életre, milyen alapon követel magának luxuskilátást? Vagy akár egyszerűbben: aki mással nem képes tisztességesen bánni, milyen alapon formál jogot arra, hogy vele méltóan bánjanak?
Aich Péter
A szerző író, költő 1942-ben született Pozsonyban, a pozsonyi Komenský Egyetem, Pedagógiai Karán szerzett oklevelet. A Szlovákiai Magyar Írók Társaságának a tagja. Legutóbbi kötete Torony címmel jelent meg az AB-ART kiadásában.
