A minap gyógyszertárba vitt az utam. Út közben ismét felfigyeltem néhány eresz alatt csüngő Mikulás figurára. Nem új keletű ez a jelenség, mert ha emlékezetem nem csal, akkor már tavaly is volt részem ilyen furcsa jelenség megfigyelésében.
Bizonyára van valamiféle magyarázata annak, hogy az akasztás elkövetői miért nem távolították el a kivégzést követően az áldozatok földi maradványait, mégis azért van ennek a dolognak némi esztétikai és erkölcsi következménye, amit nem hiszem, hogy az „elkövetők” kellően meggondoltak volna.
Ugye rengeteg dolgot felakasztunk ide-oda, s gyakran az ilyen cselekedetünk nem jár kellemetlen következményekkel, mindenki természetesnek tekinti a dolgot, sőt kifejezetten pozitív vonatkozása is van, ha pl. egy kabátot nem a földre, székre, heverőre dobunk, hanem az erre létesített helyen felakasztjuk. Bizonyára mindenki hosszan tudná sorolni a pozitív példákat. Ezek között valószínűleg sok példa lenne, amikor a felakasztott dolog léte felőli feledékenységünk senkit sem botránkoztatna meg. Tehát maga az akasztás mint cselekedet, illetve az azt követő feledékenységünk talán hétköznapi dolognak tekinthető.
Mi a baj akkor az akasztott és ottfelejtett mikulásfigurákkal? Gondolom kis töprengés után mindenki tudna néhány negatív vonatkozást felróni az elkövetőknek. Nekem a sok lehetséges és elképzelt válasz közül az fáj a legjobban, hogy az ilyen cselekedetnek sajnos nevelő hatása is van tetszik-e, vagy sem.
Nem éppen jó irányú nevelést végeznek az elkövetők az eresz alatt lengő Mikulás bábukkal. Még talán ez sem volna olyan tény, amiért érdemes volna tollat ragadni és bu-bu-bu ítéletet hirdetni. Sokkal súlyosabb az a tény, hogy nem tudatosítjuk, hogy általános jelenség az, amikor nevelünk.
Sokan talán úgy képzelik, hogy vannak a családi, vagy bármilyen más társas együttlétnek időszakai, amikor nevelünk, s vannak olyanok, amikor nem. Ez a tévedés talán abból fakad, hogy vannak szituációk, amikor az események szinte kiprovokálják nevelői fellépésünket, szituációk, amelyekben „kötelező” nevelni, tehát van egy nevelői kényszer. Természetesen vannak olyan szituációk is, amikor ilyen kényszert nem érzékelünk, minden folyik a szokásoknak megfelelően, s nem érzünk semmiféle kényszert, hogy elgondolkozzunk tetteink felett. Ezek az „öntudatlan” állapotaink, illetve a kényszerérzetes szituációk lehetnek az okai, hogy úgy osztjuk fel az idő múlását, hogy egyszer nevelünk, máskor meg nem. Természetesen vannak hangsúlybeli különbségek, de sose higgyük azt, hogy bármikor is „biztonságban” érezhetjük magunkat, hogy van, amikor szokatlan dolgokat is felvállalhatunk, vagy akárcsak elnézhetünk magunknak. Ez egy nagy tévedés, különösen nagy tévedés, ha egy szülő gondol ilyesmit, mert azt sosem tudhatja, hogy csemetéje mikor és mit figyel meg, mi lesz az, amit majd utánozni próbál, vagy amiből következtetéseket von le.
A szülői kötelezettségeken túl is nevelünk, leggyakrabban saját magunkat, s ez sem kevésbé fontos, mint gyermekeink nevelése. Egy felakasztott és ottfelejtett Mikulás tartogat üzeneteket mindenkinek, aki látja, de üzen mi magunknak is, s jó, ha ezt észrevesszük.
Jó, ha belátjuk, nem csak annyi a tanulság, hogy az eső, a hó, a szél, az erős napfény megviseli Mikulásunk ruháját, anyagát, mert az ilyen megviselt figurát könnyen kicserélhetjük egy újra, de vajon a megviselt szimbólumokat, mikor és hogyan fogjuk kicserélni? Hogyan magyarázzuk meg magunknak és gyermekeinknek, hogy elődeink szokásai, viselkedése, nem véletlenül alakult úgy, ahogy alakult, s legalább annyit megérdemelnek ezek a dolgok, hogy mielőtt változtatnánk rajtuk, elgondolkodjunk a változtatás várható következményei felett. Ezt üzenik az akasztott Mikulások!
Varga Lajos, Felvidék.ma
