Az elmúlt napok-hetek „látványos” témái, mint a táblaügy vagy éppen a szlovák államfő magyarországi vendégszereplése mintha lábjegyzetbe kényszerítette volna az igazán elevenünkbe vágó hírt, miszerint kilenc éve nem volt olyan magas a munkanélküliség aránya Szlovákiában, mint most.
De úgy is fogalmazhatunk, hogy öt év alatt megduplázódott (!), hogy évente 1,11 százalékkal nőtt, vagy hogy az aktuális érték immáron átlépte az ország történetének (20 év) átlagát.
Akárhogy is nézzük azonban, maga a tény, a közel 15 százalékos munkanélküliségi arány mellbevágó. A százalékok mögött ugyanis emberek, családok állnak befizetésre váró rezsiszámlákkal, iskolás gyerekekkel – és hovatovább korgó gyomorral.
Persze mint oly sok minden az életben, úgy ez is relatív. Mert hát a komáromi járás a maga 19,6 százalékos munkanélküliségével (mint a nyugati országrész ilyen szempontból leginkább hátrányos helyzetű járása) csak ne panaszkodjék, amikor Rimaszombat környékén minden harmadik ember állástalan és a járások szerinti bontású munkanélküliségi „toplista” első húsz helyét tartósan a keleti járások birtokolják. A változás minden reménye nélkül.
Statisztikák. Számadatok. Prognózisok. Ezek mind-mind száraz tényadatok, valamint ezekből levont következtetések – mindenféle érzelmek nélkül. Márpedig e témáról lehetetlenség szólni érzelmek nélkül, különösen annak, akinek családjában lassacskán „átveszik a hatalmat” a munkanélküliek. Úgy látszik, nekünk, kelet-közép-európaiaknak a demokrácia fenséges tortájából csak ez a szelet jutott.
Engedtessék meg tehát most néhány személyes megjegyzés ezzel kapcsolatban, némi érintettség okán.
Abban a korban láttam meg a napvilágot, amikor „nálunk a munka becsület és dicsőség dolga” volt. E jelszó – egy sok tekintetben letűnt és számos tekintetben még mindig velünk élő kor mementójaként – ma is látható az almásfüzitői gyár bejáratának homlokzatán. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, elmosott gyárat, munkát, dicsőséget – s a becsületet is sokaknál alaposan kilúgozta.
Akkoriban még Steiner Gábor Hajógyárnak hívták azt az üzemet, ahol apám is dolgozott és Csehszlovákia legnagyobb hajógyáraként – egyben a régió legjelentősebb foglalkoztatójaként – több ezer embernek biztosított megélhetést évtizedeken át. Több mint harminc év folyamatos munkaviszony után azonban – miközben megbecsült, elismert szakembere volt az üzemnek – egyszercsak őt is utolérte az a sors, amely előtte már ezreket: az utolsók között ő is megkapta az elbocsátó szép üzenetet.
Anyám ezen már évekkel korábban túlesett: az úgymond „gazdasági racionalitás” és a legaljasabb, legundorítóbb emberi számítások együttesen írták fel az ő nevét is a munkanélküliek már akkor is igencsak tekintélyes listájára. A nagyszüleim mindezt már meg sem értették, számukra – akik egész életükben húzták az igát, akik a szocializmus kollektív és mindenki számára kötelező építése melletti „szabad idejükben” túrták a Benesék és társaik által meghagyott jó magyar földet – felfoghatatlan, hogy két ereje teljében lévő ember hogy nem talál magának munkát.
Pedig nem. Ők saját maguk tapasztalhatják meg, amire bennünket fiatalokat jó esetben az egyetemi évek alatt készítenek: hogyan kell jó CV-t írni és hogyan kell pléhpofával tudomásul venni, ha 10-ből mondjuk csak kettő munkáltató méltat egyáltalán válaszra, melyből esetleg mindkettő elutasító. Nekünk ez persze meg sem kottyan, de nem szeretek túl mélyen belegondolni, mekkora trauma egy a negyvenes, valamint a nyugdíjas éveitől is nagyjából egyenlő távolságban lévő ember számára szembesülni azzal az érzéssel: felesleges vagyok. Nem kellek senkinek. Nem vagyok jó semmire. Ezek persze mélységes lélektani kérdések, sokan talán legyintenek is rá, mint holmi felesleges érzelgősségre.
Csakhogy ez abszolút közügy – mondhatni A közügy – miután manapság tömegeket érint ebben az országban. Ha így megy tovább, lassan a munkaképes lakosság egyötödét. És ha a dolgok menete nem változik meg belátható időn belül, ennél sokkal kegyetlenebb kérdések merülnek fel. Az például, amit már jómagam is – néhány álmatlan éjszaka után – feltettem szüleimnek: nem jönnének-e inkább hozzánk ide a magyar fővárosba, ahol bár szintén nincs kolbászból a kerítés, de szinte biztosan tudunk a szakképzettségnek megfelelő munkát találni (lenne ilyen). Hogy kérheti egy fiú a szüleit arra, hogy egyszercsak tépjék ki a gyökereket a földből, hagyják ott azt a házat, amit két kezükkel építettek fel az alapoktól a tetőig, a rokonokat, barátokat, ismerősöket. Az apró magyar falut a Duna mellett, ahol gyermekkoruk óta laknak, ahol megismerték egymást, ahol tisztességgel felneveltek két gyermeket – és micsoda évek voltak azok! – és ahol még annyi de annyi teendő várja őket.
És ha így is történne, vajon vádolható-e bárki is azzal, hogy a megélhetés reményében hátrahagyja egész addigi életét, szülőföldjét – egyúttal egy újabb darabka földet dobva oda azoknak, akik számára elsőrangú nemzeti érdek a megüresedő magyar porták számának gyarapítása…?
Nem az a kérdés, hogy ez helyes-e, elfogadható-e vagy sem, hanem az, hogy mit tehetünk ellene. Erre kellene mindenekelőtt választ adniuk érdekképviseleteinknek is, mert ha valami, akkor ez aztán kőkemény nemzeti ügy.
Na persze nehéz minderről beszélni egy olyan világban, ahol vagyont nem produktív munkával, hanem shortolással lehet szerezni…
Szűcs Dániel, Felvidék.ma
