Thrilligh Viola, felvidélki színművész így emlékezett vissza pályatársára, Galán Gézára a május 3-án, Komáromban tartott ünnepségen:
Az első pillanat, a döbbenet, nagyon is valóságos! Aztán, mintha egy meteor csapódott volna a Földbe! Irreálissá változott minden, ami addig volt.
Kevés ember van, akiről azt gondoltam, örökké fog élni. Géza az első helyen állt. Lenyűgözött az a képessége ahogy és amivel kibélelte – bebélelte az életét.
Ahogy a számára fontossá vált dolgokban töretlenül hitt! – Ahogy vasmarokkal, inkább vasszívvel összetartotta szép, nagyra nőtt családját, ahol három gyönyörűbbnél gyönyörűbb nő kísérte életének három meghatározott szakaszában, s ő tisztelettel, és úgy gondolom, az irántuk érzett örök hűséggel (lám, van ilyen!) tartotta kezüket – a csodálatos gyermekkoszorú édesanyáinak kezét! – Ahogy vállalkozásaiban, vállalásaiban, élethelyzetének módosításával próbálta több lábra állítani, s ott megtartani anyagi állapotát és művészi kiteljesedésének lehetőségeit.
A pozsonyi „Múzsák főiskoláján” évfolyamtársak voltunk. A három magyar közül (Beke Sándor, jómagam és ő), Géza volt a legfiatalabb, még növekvő félben levő, szinte gyerek. Osztályfőnökünk, Janko Borodáč, aki már a 80. életéve körül járt, és szálegyenesen a 190 cm-ével, vagy talán még a fölött is, szigorú szemmel, feketekeretes szemüvege mögül elnézte Gézát, és azt az „instrukciót” adta neki: „Tessék megnőni!” – És Géza megnőtt! Jó, tudom … az ilyesmi nem akarat kérdése, hiszen a családja szép szál emberekből állt, de … ki tudja! …
A tény az, hogy Géza egy év múlva teljesítette az instrukciót.
Egy másik „mazsola” amivel engem lenyűgözött, hogy amikor Pesten, a Honvéd együttesnél kapott művészi feladatot, de még Pozsonyban lakott, kerékpárral tette meg az oda-vissza utat! Nem egyszer, nem kétszer! Ámultam – bámultam.
Később tanúja lehettem, hogy e mellett az önként vállalt megerőltetés mellett, mennyire vágyta a kényelmet, és hogy azt, a pozsonyi, történelmi belváros nem túl tágas lakótereiben, milyen leleményesen, célirányosan oldotta meg. – Négyen éltek a lakásban, de asztaluknál tán tizenketten is elfértek a széles, párnázott, beölelő ülő-alkalmatosságokon. Hangulatvilágítás, jóízű bor, és Kati finom sült csirkecombocskákkal kínál, engem, a váratlanul bepottyant látogatót. Mindannyiszor nehéz volt tőlük távozni.
Többször hívott itt, Pesten is! De az ember önfeledten azt hiszi, van még idő. És hol ezért, hol azért, halogat! Majd akkor, ha … ! Majd, ha … ! Majd … , majd …
Most, itt állok egy homályos templomban – kint, irreális gyönyörű napsütés, decemberben. Sok, régen és még régebben nem látott ismerős tűnik fel, szívemben megannyi fellobbanó öröm-láng, amit kénytelen vagyok visszafojtani, hiszen nem örömködni gyülekezünk itt, hanem … hanem … búcsúzni.
A templom karácsonyi díszletei között, a jászolban fekvő kis Jézus lábai előtt, finom homályban, egy urna. Csak észlelem, nem merem megnézni, nem merek felőle gondolkodni. Előtte fénykép, ebbe kapaszkodom. Olyan eleven, olyan biztatóan néz ránk – rám . . . . Elgondolkodom . . .
Mi már egyszer elbúcsúztunk! Akkor is te mentél el előbb: Veronában, abban a rémisztő kriptában! – Minél nagyobb a művészi feladat, annál nagyobb a művész hite abban, amit csinál. Mi hittel hittük a szerelmet, és azt, hogy meg tudunk halni egymásért. – Minden bizonnyal életed legnagyobb művészi alakítása volt. Jelenetedet Lőrinc baráttal, ahol szívszaggató, forró szerelemmel, zokogva mondtad:
„Ott a menny, hol Júliám!” – míg élek, nem felejtem el!
Később, a sötét kriptában, az én Júliám sem késlekedett. Megcsókoltalak, a már halott Rómeót, és kétségbeesett döbbenettel fedeztem fel:
„Ajkad még meleg!” – s gyorsan nyúltam a törődért, hogy utolérjelek.
Milyen hátborzongatóan valóságos volt az a búcsú! – De kisvártatva, kézen fogva mentünk ki a fénybe, a még könnyes szemű közönség elé, meghajolva köszönni meg tapsukat.
. . . Visszaélesedik szememben a fénykép.
– Mennyire más ez itt most! – Ez a búcsú! – Mennyire visszavonhatatlan!
– Mennyire végérvényes! – És mennyire hátborzongatóan irreális!!!
A „közönség” között állok, – azok között, akik tanúi voltunk életednek,
– s az én szememből is szivárog . . . s hosszan fog szivárogni a könny!
Viola (Thirring), Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”39510,39388,39234,37089″}
