Egy réges-régi téli napon történt, hogy két református lelkipásztor sétált Pozsony központjában, az Irgalmasok (ma Szlovák Nemzeti Felkelés) terén: Balogh Elemér helybéli lelkész – akkor már püspök – és vendége, jó barátja: Narancsik Imre lelkész. Amikor a református templom elé értek, egy pillanatra megállt a két ember, s a házigazda csöndesen csak ennyit mondott barátjának: „Kőműves Kelemen feleségét építette Déva várába. Én meg az életemet építettem ebbe a templomba”.
Balogh Elemér missziói lelkészként került a koronázó város ifjú gyülekezetébe 1895. április 28-án. Nem volt ez egyszerű és hétköznapi dolog a református gyülekezet életében, hiszen Balogh Elemér az első lelkipásztora lett a pozsonyi reformátusságnak.
„Felekezetünk és nemzetiségünk iránti szent kötelességünk e fontos helyen a missioi lelkészi állomásnak haladéktalan szervezése”
Mindig is voltak reformátusok Pozsonyban és figyelt is rájuk a hivatalos egyház. A XIX. század végén a szomszédos Somorjáról Végh Béla lelkipásztor járt be rendszeresen és tartott istentiszteletet, osztott úrvacsorát az evangélikus templomban összejött reformátusoknak. Ez azonban kevésnek bizonyult mind a pozsonyiak, mind az egyházvezetés számára. 1893 szeptemberében, a Dunántúli Református Egyházkerület – ehhez tartozott Pozsony is – rendes évi közgyűlésén külön foglalkoztak a pozsonyi reformátusok helyzetével. Pap Gábor, akkori püspök, ismertette a jelenlévőkkel, hogy a pozsonyi reformátusok képviseletében több mint 30 tekintélyes család azt kéri az egyházvezetéstől, hogy alakulhasson missziói gyülekezet a városban és kapjanak saját lelkipásztort.
Hadd álljon itt az 1892. december 17-én kelt levél aláíróinak neve, érdekességként és elgondolkodtató mementóként: vajon megvannak-e még Pozsonyban (s esetleg a pozsonyi református gyülekezetben) az akkori aláírók kései utódai…? A szervezkedést Vízkelety József nyugalmazott százados vezette és aláírta a lelkészt kérő levetet Izsák István, Fáy Ákos, Kiss Gábor, Kosztolányi Lajos, Petrovay János, Tóth István, Morvay János, Gáspár Lajos, Czere Lajos, Botló Titus, Hurray Károly, Forrai Károly, Pallagi Gyula, Végh Ferencz, Botló Ignácz, Kovács Béla, Jónás János, Prickel Lajos, Kenessey Ferencz, Tóth István, Berghoffer János, Szilágyi János, Czere Károly, Huszár Károly, Takács Ambrus, Huszár Zsigmond, Nagy Károly, Fadgyas Lajos, Zsemlye Lajos, Lukács János, Szakáll Antal és Forray Béla.
A kérelemre az egyházvezetés kedvező választ adott. Az említett kerületi közgyűlés missziói gyülekezetté minősítette a pozsonyi reformátusokat. Ez azt jelentette, hogy szervezett egyházközséggé váltak és a lelkészi állás fenntartását egy ideig az egyetemes egyház magára vállalta. Meg is szavazott a közgyűlés a missziói lelkészi állás mellé évi 500 forintos fizetést a majdani pozsonyi lelkipásztornak. Egyébként Pozsonyban ekkor nemcsak az általános lelkészi szolgálat iránt volt igény, hanem ezzel párhuzamosan a városban tanuló fiatal reformátusok hitoktatásának ügyét is meg kellett oldani. A templomépítés évében (1913-ban) Pozsony 25 középiskolája közül 19-ben tanított református hittant – összesen 218 diáknak – a pozsonyi lelkész…
Pap Gábor püspök, amikor ismertette a pozsonyi állapotokat, így fogalmazott az említett közgyűlés során püspöki jelentésében: „évek óta a somorjai egyház lelkésze gondozza, s bár lelkiismeretes hűséggel látogatja a központban levő híveket… de saját gyülekezetének Pozsonytól nagy távolsága miatt a tanköteles gyermekeket valláserkölcsi oktatásban nem részeltetheti, s a Pozsonyban létező állami és más felekezeti sok felsőbb tanintézetben tanulók hitoktatásáról nem gondoskodhatik, még kevésbé teheti ezt a pozsonyi körhöz tartozó nagy diaspora egyes községeiben, melyekben szétszórtan vannak hitrokon családok, s ezek lelkigondviselés hiánya miatt nem csak felekezetünkre, hanem a magyar nemzetiségre is elvesznek. Felekezetünk és nemzetiségünk iránti szent kötelességünk e fontos helyen a missioi lelkészi állomásnak haladéktalanul szervezése s ott alkalmazott lelkész által úgy a központban, mint a szélesen kiterjedő diasporában lakó hitsorsosainknak lelki gondozása, az új nemzedéknek hitelveinkben, s édes anyai nyelvünkön oktatása”. Létrejött tehát a lelkészi állás.
„A zsinagógában mindenkinek a szeme rajta függött; ő pedig szólni kezdett hozzájuk”
Balogh Elemér tehetséges diákja volt a budapesti teológiának, így került ki ösztöndíjasként a skóciai Edinburghba is. Hazatérte után 3 évig segédlelkész és házitanító volt, mígnem 1895-ben Vályi Lajos, a Komáromi egyházmegye esperese el nem vitte magával Pozsonyba és a missziói lelkületű ifjú lelkészt be nem mutatta a gyülekezetnek. Így kapott hát Balog Elemér kinevezést és megbízást a pozsonyi reformátusok szolgálatára. Nagy lendülettel és hittel kezdte munkáját. És nem elégedett meg azzal, hogy egy új, most formálódó gyülekezet ügyeit kell ellátnia. A közeli Bécsben is összeszedett 350 magyar reformátust és ő alapította meg a ma is működő bécsi magyar református gyülekezetet. Pozsonyban sikerült annyira megerősíteni a közösséget, hogy a reformátusok a századelőn „leváltak” az evangélikus gyülekezetről, saját házat vettek a Grassalkovich téren, amelyet néhány év múlva kinőttek.
Egy bő évtizednyi erősödés és növekedés után, a pozsonyi reformátusok elhatározták, hogy saját templomot emelnek a városban. Erre a célra vették meg az Irgalmasok terén álló hajdani sóhivatal és -raktár épületét.
Érdekes a történelem, állítólag ebben az épületben tartották fogva 1674-ben a református hitük miatt vértörvényszék elé állított református prédikátorokat, akiket később gályarabságra ítéltek. A helyi hagyomány szerint börtöncellájuk vasajtaját beépítették a református templom hátsó részébe, s ma is látható a hajdani cellaajtó. A megvásárolt telken álló épületet lebontották és pályázatot írtak ki a templom és egy bérlakás terveire. Az volt a feltétel, hogy a református elvárásoknak és funkcionális sajátosságoknak megfelelő épületet 300 ezer koronából lehessen megvalósítani. Az 1911 márciusi határidőre 22 pályázat érkezett be. Voltak a pályázók között nagy nevek is, elismert építészek, mint például a második helyezést elért Tornallyay Zoltán, aki Budapesten Kós Károllyal is együtt dolgozott. Ő is református volt, s ő lett később a Gömöri egyházmegye gondnoka, s volt a felvidéki református egyház nagy mecénása.
A bírálóbizottság – melynek tagja volt Balogh Elemér lelkipásztor, Dobisz Jenő, Pozsony város akkori főépítésze és Sváb Gyula, a magyar mérnökök és építészek országos szervezetének képviselője – egy ifjú, Berlinben tanuló építész, Wimmer Ferenc, elképzelését hozta ki első helyen. Az ifjú mérnök és társa – Opaterny Flóris – közös pályázata a „Lukács” jeligés nevet viselte. S talán ez sem véletlen. Avatott szakemberek állítják, hogy az akkor még a müncheni műszaki egyetemen tanuló ifjú Wimmer, jól áttanulmányozta a szakrális építészet filozófiáját és a pozsonyi református templomot a Lk 4,20-21 igéire alapozva képzelte el: „A zsinagógában mindenkinek a szeme rajta függött; ő pedig szólni kezdett hozzájuk”. Ezért a „Lukács” jelige, vagyis az evangélium hirdetésének páratlan és kiemelt tekintélyét állította első helyre az épület funkcionalitásának meghatározásakor. És valóban így van megépítve pozsonyi református a templom: az ide belépő ember szeme rögtön a szószékre szegeződik…
A szakirodalomban azonban arról is lehet olvasni, hogy a döntést a pozsonyiak lokálpatriotizmusa is befolyásolhatta, hiszen a Wimmer család pozsonyi volt és Opaterny is dolgozott már több épületen Pozsonyban. Állítólag Wimmer készítette a templom terveit és Opaterny dolgozott a templommal egybeépített bérház tervezésén.
Elkezdődött hát a beruházás, amire a gyülekezet 320 ezer koronányi kölcsönt vett föl, ami nagyon nagy összeg volt a háborút megelőző években.
A Széplak utcán álló bérház 1912 novemberére elkészült és rövid időn belül a lakásokba bérlők költöztek. A kiadó üzlethelyiségek azonban nem voltak ennyire kelendőek, a kereskedők már érezhették a közelgő háború szelét és óvatosabbak voltak. A gyülekezetnek jelentős mértékben ezek a bérlemények biztosították az anyagi hátteret, hiszen a kölcsöntörlesztés mellett élni is kellett a gyülekezetnek.
A templom alapkövét 1912. október 31-én tették le a hajdani Irgalmasok terén lévő telken, és nem egész egy évvel később, 1913. október 5-én sor került a templom felszentelésére.
Gróf Tisza István Pozsonyba nem „demonstrálni” jött, ő ide hazaérkezett
Nagy ünnep volt ez a nap Pozsonyban. Nemcsak a templomszentelés miatt, hanem azért is, mert a Dunántúli egyházkerület itt tartotta rendes évi őszi közgyűlését. Ennek a kiemelkedő eseménynek a megyeháza adott otthont. A díszteremben nyílt meg az egyházkerületi köz-gyűlés, amelyen a dunántúli reformátusság teljes vezérkara megjelent: itt volt a kerületet alkotó kilenc egyházmegye esperese és gondnoka, valamint a választott képviselők, köztük olyan nevek, mint Németh István későbbi püspök, vagy Thury Etele neves egyháztörténész, összesen több mint nyolcvan személy. A közgyűlést vezető Antal Gábor püspök hívta meg a jelenlévőket a templomszentelés ünnepi alkalmára. Invitálását a korabeli jegyzőkönyv így örökíti meg: „Püspök úr utalással az idő előrehaladott voltára a mai tárgyalást berekeszti… felhívja a közgyűlés tagjait, hogy a pozsonyi hitrokonok templomának felszentelésén s az ott tartandó istentiszteleten megjelenni szíveskedjenek”.
Több helyen is lehetett olvasni a pozsonyi templomszentelés kapcsán, hogy az ünnepi alkalmon megjelent gróf Tisza István miniszterelnök is. A régi pozsonyiak még a 60-as években is emlegették, hogy a miniszterelnök úr az új templommal átellenben nyíló, a Prímás palotához vezető Orsolya utcában állíttatta le a kocsiját. Ekkor a templom előtti téren már hatalmas tömeg gyűlt össze a templomszentelésre készülve. Gróf Tisza István gyalog és egyedül, testőrség nélkül sétált át a tömegen, beszélgetve és kezet fogva az emberekkel. Mint egy egyszerű polgár, mint egy magánember…
Évekkel később úgy értékelte ezt az esetet a szlovák történetírás, mint Pozsony magyar jellegének demonstrálását a magyar kormányfő részéről. Pedig szó sem volt erről. Gróf Tisza István nem Budapestről jött „demonstrálni”, hanem a megyeházáról jött át a templomba, hálát adni. Átsétálva a tömegen, fölért az új református templom bejáratáig. Ő ide hazaérkezett, hiszen ő volt ekkor a Dunántúli Református Egyházkerület főgondnoka, ft. Antal Gábor püspök világi elnöktársa.
Itt, Pozsonyban köszöntötte őt, kormányfőként az egyházkerület is az alábbi határozattal: „Egyházkerületünk örömére és dicsekvésére megemlékezik jelentésében püspök urunk arról, hogy mélységes tiszteletünktől s belsőséges szeretetünktől környezett főgondnokunkat, nagyméltóságú Tisza István gróf urat ő császári és apostoli királyi Felsége magyar királyi miniszterelnökké nevezte ki. Az egyházkerületi közgyűlés lelkes örömmel értesül a legmagasabb kinevezésről, melyből ragyogó fény hárul az egyházkerületre, melynek minden életnyilvánulásával Tisza István gróf őnagyméltóságának egyénisége elvállhatatlanul össze van forrva. A szívek mélyéből feltörő igaz szeretet érzésével köszönti magyar hazánk legelső közjogi méltóságában nagyméltóságú főgondnok urat s áthatva attól a szilárd meggyőződéstől, hogy a nehéz országos gondok sem fogják őnagyméltóságát megakadályozni abban, hogy szeretett egyházkerülete ügyeiben a régi buzgósággal, a régi odaadással továbbra is ne fáradozzon, sőt érezve, tudva azt, hogy nemcsak egyházkerületünk, de egyetemes egyházunk érdekeit még az eddigieknél is hathatósabban istápolhatja, jogos óhajunk megvalósítását nagyobb sikerrel munkálhatja, törhetetlen ragaszkodás érzésével üdvözli őnagyméltóságát kormányelnöki magas állásában s Isten áldó kegyelmét kéri az anyaszentegyház s édes magyar hazánk érdekében kifejtendő munkájára”.
Tisza István gróf, az egyházkerület főgondnoki tisztségét egyébként az 1907 tavaszán történt megválasztása óta viselte, s jelen is volt minden egyes kerületi közgyűlésen. Kétszer volt Magyarország miniszterelnöke, először 1903-1905 között. Ezután lett a Dunántúl református főgondnoka, s így főgondnokként kapta második kormányfői megbízását az uralkodótól 1913. június 7-én, s a kormányfői tisztet három nappal később, június 10-én vette át. Így és ezért érkezhetett gróf Tisza István dunántúli főgondnok, a pozsonyi templomunk felszentelésére miniszterelnökként. Egyébként nem ő volt az egyetlen kormánytag az egyházkerület vezérkarában. Éppen ezen a pozsonyi közgyűlésen tette le hivatali esküjét, megválasztott dunántúli világi tanácsbíraként, dr. Balogh Jenő, Tisza István kormányának akkori igazságügy-minisztere.
Kölcsönös tisztelet és elfogadás – valláskülönbség nélkül
Magát a közgyűlést is – még a templomszentelés előtt, a megyeháza dísztermében – gróf Tisza István nyitotta meg, mint főgondnok, ezekkel a szavakkal: „Az első dolog, amely önkéntelenül ajkaimra tolul, amidőn Pozsony koronázó városában egybegyűlt közgyűlésünk tagjait üdvözlöm, a hála megnyilatkozása az isteni gondviselés iránt, amely megengedte azt, hogy eljöhessünk ide a pozsonyi református egyház templomának felszentelésére. Hála az isteni gondviselés iránt és hála mindazok iránt, akik, bár más vallásfelekezetek tagjai, de a pozsonyi református egyházat ebben a munkájában elősegítették és gyámolítottak és emellett a megelégedés és öröm érzése afelett is, hogy egyházkerületi közgyűlésünk megtartása céljából Pozsony vármegye vendégszeretetét vehetjük igénybe. Abban a tényben, Főtiszteletű Közgyűlés, hogy közgyűlésünket itt, ebben a helyiségben tartjuk meg (ez a megyeháza díszterme volt – szerk.), lélekemelően nyilatkozik meg nemcsak a szolidaritás, amelynek világi és egyházi hatóságok között meg kell lennie, ha mindketten teljes mértékben ki akarják fejteni áldásos tevékenységüket és meg akarják oldani magasztos hivatásukat; de kifejezésre jut az a harmónia is, amely kell, hogy egybefűzze valláskülönbség nélkül a haza minden polgárát. Mert hiszen a bajtársi együttérzés, rokonérzelem kell, hogy összefűzzék mindazokat az egyházakat, amelyek egymás mellett haladva ugyanazon az úton járnak, ha igazán testvériesen akarják a rájuk váró, magas hivatásukat, a lelkek építését, a lelkek megvigasztalását és a lelkek erősítését. Ez a mi munkánk, Főtiszteletű Egyházkerületi Közgyűlés, és ebben a munkában talán nem csalódunk, ha számítunk a jövőben is az egész magyar társadalom rokonszenvére és támogatására. Ezen érzelmeimnek kifejezést adva, melegen üdvözlöm az egyházkerület megjelent tagjait és a közgyűlést megnyitom”.
Ezek a gondolatok száz év múltán is időszerűek és iránymutatóak, ami az Isten iránti hálát, az emberek közötti és a keresztyén felekezetek közötti kölcsönös tiszteletet és elfogadást illeti.
Száz éve áll, változatlanul
Sok minden megváltozott röpke száz esztendő alatt. Pozsony, magyar koronázó városból szlovák fővárossá lett. A pozsonyi gyülekezet egynyelvűből kétnyelvűvé vált. Kétszer égett köröttünk a világ, s ki tudja hány rendszer és ideológia próbálta meg átformálni az emberlel-keket az utóbbi egy évszázadban. A Dunántúli egyházkerületet – hogy csak az egyházi köz-igazgatásnál maradjak – háromszor szabták át nagyhatalmi döntések és békediktátumok nyomán. Az egyház és az állam kettévált, s manapság már nem, vagy csak nagyon nehezen fér össze az egyházi tisztség a politikai aktív szerepvállalással. S úgy érzem, hogy a magyar miniszterelnök ma nem tudna úgy végigsétálni a pozsonyi Szlovák Nemzeti Felkelés terén, mint ahogy száz évvel ezelőtt történt az Irgalmasok terén… Sőt, a Tisza István megnyitójában által említett „haza” fogalma is átalakult mind a tankönyvekben, mind az emberszívekben. Ám a pozsonyi templom áll. Immár száz éve, változatlanul. És áll benne a tekintetet megra-gadó szószék, amelyről rendszeresen hangzik az Isten éltető igéje: mindenkinek a maga nyelvén. S bárhogy is változtak, s változnak még a dolgok, kell, hogy legyen valamennyiünk életében egy biztos pont, egy „figyelhető szószék”, ami a változhatatlan értéket sugározza: Isten élő Igéjét, Jézus Krisztust, Aki nem (több)százéves templomokban, hanem a mi szívünkben kíván lakozást venni.
SA, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”41718″}
