Kulcsár Ferenc, Hogya György, Dobay Béla, Szunyog Zsuzsanna, Papp Zoltán, Kertész Gábor, Erdélyi Géza, Tiszai Nagy Menyhért, Bodnár Éva költőt, írót, publicistát köszöntötte Furik Csaba a Mécs László társulás szervezésében létrejött találkozón. Alább bemutatjuk a bodrogközi személyiségeket.
Kulcsár Ferenc, költő, szerkesztő, műfordító 1949-ben született Szentesen. A kassai gépipari szakközépiskolában érettségizett 1968-ban és a Komenský Egyetemen kezdett filozófia-magyar szakos tanulmányokat. 1971-től az Új Ifjúság olvasószerkesztője, 1973-tól a Madách Kiadó sajtóelőadója, 1975-től az Irodalmi Szemle nyelvi szerkesztője, 1976-tól a Madách Kiadó szerkesztője, 1984-től 1990-ig az Irodalmi Szemle szerkesztője volt. 1991-től a Lilium Aurum Kft. kiadóvezetője és a Katedra havilap főszerkesztője.
1967-től publikál, költőként az Egyszemű éjszaka c. antológiában (1970) mutatkozott be. Nagy műgonddal ügyel költői eszközeire s nyelve kifejező erejére. A maga „belső honfoglalásában” olyan mesterei vannak, mint Ady, Kassák, József Attila, Nagy László. Első kötete a Napkitörések (1972) a szürrealizmus eszköztárának igénybevételével, a helyhez és időhöz kötődő önismeret s „az álmok és romantikus programok hármas határán” (Koncsol) készült.
Megfogalmazódik benne a kisebbségi költészetben jól ismert messianizmus, melynek gyökerei ugyancsak Adyhoz vezetnek. „Édennek neveztem” (1975) című második kötete is az Ady-élmény szorításában született. A szürrealista kísérletek után – nemcsak a szimbolizmus irányában mozdul el, hanem a népballadák, a népköltészet felé is. Egyik szép verse (Emelje könnyű szél) tanúsága szerint József Attila is erőteljes ihletői között van.
Az igazi áttörést „A Felkiáltójeles ember” (1987) c. kötete jelentette. Mint egy interjúban mondta, „a múlt nagy értékei, mint Nagy Szerető” elcsábították: „pokoljárásra, próbára”. Akárcsak Adyban, benne is a „mégis” morálja munkál. A filozofikus mondanivaló jellemzi Imádságok (1992) c. esszékötetét is. A magára eszmélő ember keresi a választ a végső kérdésekre, vallva, hogy „az író drámája az írás”, útja pedig „út az élet pereméről az élet szívébe”.
Munkásságáért Madách-díjban részesült (1991), 1972 és 1994 között hatszor nyerte el a Szlovák Irodalmi Alap nívódíját, 1992-ben Katedra-díjat kapott. Az év költője lett 2003-ban, 2006-ban Forbáth Imre-díjat kapott.
2013 –ban Magyarország elnökétől „Szerteágazó irodalmi munkássága, az egyetemes magyar kultúra gazdagítása, a felvidéki magyar közösség sorsának jobbra fordításáért történő következetes kiállásért elismeréseként a Magyar Arany érdemkereszt kitüntetést vehette át.
A Lingót és a Pilist, a Csíkoskát, a Keselyűszöget, a Vitályost, az Ereszvényest a Darvast, a Gyepűt, a Kígyóst, a Méhesszöget ma sem feledi, ahogy Szentes őslakosait az Abaháziakat, az Ádámokat, Batákat, Ballókokat, Bernátokat, Fazekasokat, Fekéket, Hajdókokat, Kendiket, Kulcsárokat, Liszkaikat, Németiket, Nemeseket, Szatmárikat, Tarokat, Szabókat és Szűcsöket sem, Isten hozta ismét itthon a Bodrogközben.
Hogya György, prózaíró 1956-ban született. Iskoláit Kassán végezte, itt érettségizett a Magyar Tannyelvű Középfokú Ipariskolában (1975). Ezt követően volt mázsás, vagonpakoló, szárítótechnikus, instruktor és Csemadok titkár.
Novellákkal, karcolatokkal jelentkezett, első írásait a Nő és az Irodalmi Szemle közölte 1983-1987-ben. Kezdeményezője az Iródia önképző és önszervező irodalmi mozgalomnak, rovatvezetője az Iródia Füzeteknek. Két írással szerepelt a mozgalom Próbaút címen megjelent bemutatkozó antológiájában, majd a Főnix Füzetek sorozatban hamarosan önálló kötettel jelentkezett.
Tehetséges elbeszélőként mutatkozott be, kulturált stílusa, meseszövő képessége, sokszor bizarr ötletekre épülő, parabolikus történetei irodalmi ihletettségről és jelentős epikai erudícióról tanúskodnak. A szlovákiai PEN-klub alapító tagjai között találjuk a 90-es évek elején.
Alapítója a Mécs László Népfőiskolának Királyhelmecen, ami kiadta a Helmeci Mécses c. lapot és számtalan fontos Bodrogközről szóló könyvet, mint pl. a Királyhelmec c. könyv. 1999-től a Mailáth Kör alapítója és elnöke, valamint kiadója a Keleti Újság c. regionális lapnak négy éven keresztül. 2006-ban megkapja a Madách Posonium különdíját az Istent látni c. művéért. 1994-ben egy Németországban megjelenő, a szlovák irodalmat bemutató reprezentatív antológiában ugyancsak megtaláljuk írását Grendel Lajossal együtt. Az antológia cime: Wie Laub von einem Baum.
Jelenleg a királyhelmeci székhelyű Bodrogközi és Ung-vidéki Alkotók Társulásának, a TICCÉ-nek az elnöke.
Művei: Metszéspont (1986), A szabadság szomorúsága (1990) antológia, Rejtőzködő (1998), Istent látni (2006), Tévelygéseim (2011).
Vannak, akik maradnak. Szerveznek, rendeznek: kultúrát, irodalmat, festészetet, közéletet, s talán az elveszettnek hitt világból a megmaradt harmóniát keresve folyamatosan teszik a dolgukat. Nem könnyű ma itthon maradni. Girbe-görbe utakat kell járni az embernek látszólag, s talán „pokolra is kell annak menni”, aki az itthon maradás parancsát magára veszi. Pedig lehet, hogy ez az eleve elrendelés, a predestináció.
Az Isten által kimért egyenes út, legalább is addig, amíg bodrogközi magyar közösségünk sok-sok betegsége el nem múlik. Hogy végre célját elérje, végre odaérkezzen, ahová mindig is jutni vágyott: az egymást segítő, és megértő, építeni tudó, győztes nemzetek csoportjába.
Dobay Béla, tanár Sárospatakon született, ott járt elemibe és gimnáziumba is. A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Bölcsésztudományi Karán szerzett történelem-magyar szakos diplomát. Munkakedvéből, energiájából, kommunikációs képességéből, általános műveltségéből – szaktárgyai elhivatott tanítása mellett – sok mindenre tellett: kórusvezetésre, iskolai és városi lapszerkesztésre és tanulmányok írására, beszédek és előadások tartására, a határokon átnyúló magyar-magyar kulturális kapcsolatok ápolására, közéleti szereplésre. Dobay Béla eddig körülbelül 200 cikket és tanulmányt publikált, mindemellett szerkesztője volt a sárospataki Rákóczi Gimnázium 1981-es jubileumi évkönyvének, valamint az Árpád Vezér Gimnázium és Kollégium 11 évkönyvének.
2011-ben válogatott írásai és beszédei Az elkötelezettség próbatétele címmel egy közel 600 oldalas önálló kötetben is megjelentek. Kitüntetései: Kiváló pedagógus (1990), Comenius Emlékérem (1994), Németh László-díj (1997), Pedagógus Szolgálati Emlékérem (2003), Pro Urbe Emlékérem (2003). Benne a felvidéki Bodrogközt szerető, ismerő, érző és értő társunkra leltünk. Ezért is jár neki a külön tisztelet.
Szunyog Zsuzsa, író, költő, tanár Királyhelmecen született 1971-ben, az alapiskolát és gimnáziumot szülővárosában végezte 1989-ben. A Comenius Egyetem Bölcsészkarán végzett. Pozsonyban él. Verseskötetei: Rózsavigasz (2005), Olé (Flasztershow) (2009).
2006-ban megkapta a Madách Posonium Elsőkötetes Díjat. További művei: Mesemadarak – versek és rövid történetek gyerekeknek, valamint a Szél, szoknya, tenger c. prózakötete. Jelenleg – az íráson kívül – zenés irodalmi fellépések megszervezésével foglalkozik.
„Vele úgy vagyok, hogy régóta ismerem, és verseit olvasva azt gondolom, hogy lehet hogy mégsem?! Egy csendes, halk szavú, de szorgalmas és nagy tudású osztálytársamat ismertem meg a gimnáziumban és egyetemen. Zárkózottság jellemezte. Mégsem lep meg a kitárulkozása, hiszen, aki útjára indítja gondolatait és érzéseit versben, az mindenképp mesélni, beszélni akar önmagáról is és az általa tapasztalt és átélt világról is.
Első verseit olvasva az Irodalmi Szemlében csak megerősítette bennem a megismert emberi tulajdonságait: a halk szavúságát, gondolatait, mondandóját tömören, röviden fejezi ki. Az élet apró örömeit láttam vissza, rácsodálkozást az élet szokványos és néha a nem megszokott dolgaira. Ami eszébe jut arról, amit lát és tapasztal, pl. utazás közben a buszon kinézve az ablakon, azt nem biztos, hogy mi a rohanásaink közepette is úgy látjuk, ahogyan Ő.
Jó megállni, időzni és rácsodálkozni az élet dolgaira és látnivalóira, ahogyan Ő látja azokat. Jó elmerengni, mélázni az élet néha apró-cseprő dolgain, már csak azért is, mert tudhatnánk, hogy később ebből az apró kicsi dolgokbó áll össze az a bizonyos valami, amit emberi létnek, életnek hívunk. S ez mindenképp fontos mindannyiunk számára” – mondta Furik Csaba.
Papp Zoltán Kiskövesden született, Szentesben nevelkedett 3 hónapos korától. Királyhelmecen járt alapiskolába. Nagykaposon a Mezőgazdasági Szakközépiskolában tanult, mert származása miatt máshova nem vettek fel. 1970-ben végezte el a Nyitrai Mezőgazdasági Főiskola állattenyésztési szakát. Öt évig Szécsénkén dolgozott, aztán, hogy felesége szüleihez közelebb kerüljenek 10 évig Buzitán és 10 évig Tornaújfaluban dolgozott a mezőgazdasági szövetkezetben. 1990-ben elsők között kezdett vállalkozni „a magam lábán álltam nyugdíjas koromig” –írja magáról, majd így folytatja: „Feleségem tanítónő, három gyereket neveltünk fel. Két kedvtelésem volt – a könyvek és vele együtt a történelem megismerése és az asztalitenisz. Több mint 1000 kötetes, jól megválogatott könyvtáram van. Szinte nincs nap, hogy valamelyikbe bele ne olvassak”.
Egykönyves szerző, mondanák rá sokan. Sok mindennel foglalkozik, de mégis bármit dolgozott, tett nem mehetett el szó nélkül amellett a gondok és látható bajok mellett, amely nagyon sokunk lelkét-szívét nyomják.
„Ő az, aki szavakba önti, legalábbis megpróbálja szavakba önteni nemzetrészünk minden gondját-baját, nyűgét és terhét. Sokan tudjuk, látjuk, érezzük és tapasztaljuk nap, mint nap, azt, amit szavakba önt.
Van-e nagyobb fájdalom annál, ha hallgatásra kényszerülünk akkor, amikor kiáltani kellene? S amikor kiálthatunk, már lassan azt tapasztaljuk, hogy nincs, aki mellénk álljon. Lehet-e az igazságtalanságok és hazugságok mindennapi hálójában EMBERként, tisztán megmaradni MAGYARnak? Azt hisszük sokan, Papp Zoltánnal együtt, hogy a mi legfőbb bajunk a tudatlanság, ami bizony a tudás hiányából ered, és a lelkek gyengeségéből, aminek nagy táplálója a HITetlenség!
Bajainkat orvosolni csak úgy lehet, ha azokat kimondjuk, kibeszéljük, vagy ha így jobban tetszik: elbeszéljük, ahogyan Illyés Gyula is teszi a Bartók c. versében….Csak legyen már végre, aki elolvassa, és elolvastatja másokkal is. Nem lehet tiszta jövőt építeni elhallgatásokból, féligazságokból, buta, hitetlen emberek sokaságával” – összegezte Furik Csaba.
Kertész Gábor (polgári néven Szabó Béla) önmagáról ekképpen vall: „Azt is szoktam mondani, hogy álmodni kell, szárnyalni kötelesség, de – nem árt, ha az álmok lába leér a földre … Ezt én mondom, mondtam is, csak néha épp nem hallottam meg, így fordulhatott elő, hogy zuhantam jó nagyokat.
Éltem Bolyban, Kassán, Nagykaposon, Királyhelmecen, Érsekújvárott, Pozsonyban, Breclav-ban, Dunaszerdehelyen, Komáromban, Tanyon … Lehettem – akasztott emberen kívül – szinte minden: kultúrház-igazgató, építkezési segédmunkás, CSEMADOK KB szervezési szakelőadó után fűtő és földműves-munkás, főszerkesztő, aztán hajómatróz …, azt hiszem a „hinta” jól érzékelhető. Pedig mindig csak a boldogságot (nem a boldogulást) kerestem, de – amint elértem volna, gyorsan továbbálltam. Kaptam hatalmas pofonokat és ma már tudom, ezek erősítenek. Én nem haragszok azokra, akik adták, sőt nem haragszom még arra a gyerekkori barátomra sem, aki negyedikes „gimis” korunkban már jelentéseket írt rólam a hírhedt Stb-nek. Nem szerettem már akkor sem a diktatúrát és nem szeretem most sem.
És közben furulyáztam, néptáncoltam, festettem, faragtam, rádióztam és … írtam, mert a sorsom olyan közegbe sodort, ahol lehetőségem volt elmondani mindazt, amit bárki el tudna mondani – talán még jobban is mint én – csak nincs rá lehetősége. Lehettem az ÚJ SZÓ jegyzetírója, az akkori Vasárnapban megjelenő R-Plusz magazin felelős-szerkesztője, dolgozhattam a Csallóköznek és voltam a DELTA című, komáromi regionális hetilap főszerkesztője. Két könyvemen dolgozok – az egyik néprajzi témájú könyv lesz, a másik pedig – „ne ÖLJ!” címmel drogosok és más szenvedélybetegek, hajléktalanok sorsát beszéli el.
Írok a „Kis Tükör” című református újságnak és „főszerkeszthetem” a most induló PORTE (Kapu) című folyóiratot. Komáromban élek, itt vannak a perifériára sodródott embereim – mint szociális dolgozó, terapeuta, alapító tagja vagyok egy polgári társulásnak, amelyik épp az ilyen elesettek életét próbálja a helyes útra terelni – tőlük rengeteget tanulok. Így vallom az alázatot, békességet, szeretetet az egyik oldalon, harcot, polgári engedetlenséget ha kell, a másikon.
Én elhagytam szülőföldemet, a Bodrogközt, amelynek annyi sokat köszönhetek, és amiből még így harminc év távlatából is táplálkozom. Bárhol is voltam, vagyok, leszek (?), azt soha nem felejtem el elmondani, leírni, de még akár megrajzolni, lefesteni sem, hogy mit jelent nekem a Latorca, a Bodrog, a Tisza, mit jelentenek nekem az otthoni nyárfák, az aratás illata, a Csonka-vár, ahonnan átláttunk a „vízen-túlra”, vagy éppen mit jelentett a Fehér-akác vendéglő Királyhelmec főutcáján, ahová hatan, nyolcan beültünk egykor és órákon keresztül álmodtuk a szebb, a jobb, az élhetőbb, az igazságosabb, az emberibb … világot” – írja Kertész Gábor.
Mit is mondhatunk mi erre? Azt kívánjuk innen Bodrogközből, hogy még sokáig tudjon 6-8 emberrel órákon át álmodni egy szebb, jobb, élhetőbb, igazságosabb és emberibb világról…, mert mikor, ha nem most van erre a legnagyobb szükségük? – tette hozzá Furik Csaba.
Erdélyi Géza református lelkipásztor, tanár, építészettörténész 1937. április 2-án született Abarán, lelkészcsaládban. A komáromi magyar tannyelvű gimnáziumban érettségizett 1954-ben. Egyetemi tanulmányait a prágai Károly Egyetem Komenský Evangélikus Hittudományi Karán végezte (1958), 1975-ben a prágai Műszaki Egyetemen művészettörténészi diplomát szerzett, 1988-ban elnyerte a teológia doktora címet, 1997-ben habilitált.
1971-1985 között lelkészi szolgálata mellett a betléri, illetve krasznahorkai történelmi Andrássy-könyvtár több ezer kötetes könyvtárát rendezte, nyilvántartását végezte és tartalmi ismertetéseket készített. Mint lelkipásztor Szalócon, Rozsnyón, Hanván és Rimaszombatban működött. 1996 óta a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház püspöke 2009-ig, 2001-től a Magyar Református Egyházak Konzultatív Zsinatának elnöke.
Munkásságáért A Magyar Művészetért Díjjal (2001), valamint az Esterházy János-emlékéremmel (2003) tüntették ki. Kitüntetései száma 12, néhány legjelentősebb: Szlovák Köztársaság Pribina-díj, Magyar Köztársaság Érdemrend Középkeresztje-díj, Károlyi Gáspár-díj, Bethlen Gábor-díj, 4 város díszpolgára és a Szent László Lovagrend tagja.
Egyik írásában ezt írja:
„Él bennünk a reménység, hogy a jövőben ismét lesznek nagy létszámú, kiváló egyházi és nem egyházi iskoláink annak ellenére, hogy öncsonkító, elbátortalanodott népünk jelenleg – hisszük, csak átmeneti időre – gyermekiszonyban szenved. A gyermekáldás örömteli fogadására már iskoláskorban nevelni kell, külön gondot kell fordítani. Mementóként írom: azé a szülőföld, a haza, az iskola, a templom, aki benépesíti, és értelmes, erős jellemű, tiszta erkölcsű utódokat nevel, akik között az interneten és tévécsatornákon kívül sokan a mennyei adást is figyelik, hallgatják és követik.”
Tiszai Nagy Menyhért festő, író, zenész református lelkészként szolgált 33 éven át Kisgéresben. 2012. szeptember 17-én hunyt el, Csarodán, Magyarországon van eltemetve. 1944-ben született Zemplénagárdon. Gyerekkorát Kistárkányban tölti, gimnáziumban Királyhelmecen és Nagykaposon járt. Ezután a prágai Károly Egyetem Hittudományi Karán végezte tanulmányait.
Festő volt. Amint meg tudta fogni a ceruzát, már rajzolt. Képzőművészetet szeretett volna tanulni, de ez a vágya nem teljesült. A prágai református teológián végzett. A rajzolás, a festés azonban sosem hagyta nyugodni, magánórákra járt, neves prágai művészektől tanult. A festészet volt az élete. Festményei sok falon ott díszelegnek Európában, sőt a tengerentúl is.
Író volt. Költő. Rímekbe, versekbe foglalta gondolatait. Első kötetét, a Te Láttad Uram … címűt barátai adták ki 1993-ban, majd 1998-ban kibővített kiadásban, 2003-ban magánkiadásban jelentek meg válogatott imádságai Veled Uram címmel. Alig néhány hete (2012) látott napvilágot a Versek és Prózák című kötete.
Zenész volt. Magyar népdalok, virágénekek, zsoltárok két hanghordozón is megjelentek: Régi Dalok és Református Énekek Csarodáról.
Mondhatnám Róla, hogy jól ismertem, hisz kisgéresi lévén 33 éven át volt lelkipásztorunk, és 1990-től nyugdíjazásáig 1995-ig kántora, presbitere voltam, majd gondnoka lettem Kisgéres református gyülekezetének. Hogy ki volt Ő igazán, talán majd később fogjuk látni, amikor letisztul mindaz, ami köréépült az elmult idők folyamán. Én csak mint EMBERről szeretnék mesélni róla néhány gondolatot. Egyszerű ember volt, nem szerette a külsőségeket, nem beszélt mellé, legfeljebb hallgatott. Soha senkit nem bántot, sem szóval, sem cselekedettel. Nem ártott másoknak, neki annál inkább. Nem volt hős, pedig perceken át mesélte a terebesi Stb-s kalandjait, és annak következményét a nélkülözést, a kitaszítottságot, a sehovase tartozást. Akkor az, Ő elmondása szerint, Géres tartotta el, azt evett, amit a falusiak adtak. Nem volt más. Átlátta a hamis helyzeteket, a talmi csillogást nem kedvelte. Mindenkivel szót értett,hisz közvetlen és már-már félelmetesen őszinte emberrel volt dolgunk. Az őszintesége nagy fegyvere volt, ahogyan ma is az, az igazság. Igazi reneszánsz ember volt egy olyan korban, amikor a múltat, a tudást és az igazságot végképp el akarták törölni, a törpék, a buták és a hazugok. Azt hiszem ennyivel tartoztam Neki, hogy mindezt elmondjam ma itt róla – emlékezett rá Furik Csaba.
Bodnár Éva, költőnő költészetében az erőt adó szülőföld szeretetét, a keresztyén értékek hangsúlyozását, lelki gyötrődéseket, a magyar sors-problémák érintését véljük felismerni. Tizennégy évesen, amikor nagy és fájdalmas változásokon kellett átmennie (az édesanya korai halála), versekbe foglalta össze az érzéseit, félelmeit …
A lelkében felgyülemlett szomorúságot próbálta kiírni magából, ez késztette őt először versírásra. Az első írásai az Új Ifjúságban jelentek meg, az Irodalmi Szemlében 2003-tól publikál. Kötete megjelenésével egy gyermekkori álma válik valóra, és mégis egy kicsit sokkoló számára – persze öröm is – mert zárkózott ember lévén a legféltettebb titkait osztja meg a világgal. Tudja, csak akkor lehet hiteles költő, ha képes erre a cselekedetre.
Kellenek a „Bodnár Évák” erre a világra, akik nemcsak a kisugárzó személyiségükkel, hanem a verseiken keresztül is próbálnak erőt adni nekünk, olvasóknak.
Benne van a felnőttként is megőrzött gyermeki lélek … Vajon mi a megfogó a költészetében? – tehetjük fel a kérdést. A megoldás kulcsa a gondolatainak tisztaságában, őszinteségében rejlik. A verseit ebben az álnok világban is érzelmekben gazdagon, kendőzetlenül írja le úgy, ahogy a lelke legmélyén lakoznak. Számára a versírás az önkifejezés olyan formája, amelyet valamiféle belső kényszer irányít.
Amikor az ember a napi monoton munkába belefásul és néha már robotként, szürkeségben telnek a napjai, akkor történnek meg vele a nagy csodák. Hogy mélyen érző szívű és lelkű emberek vannak körülöttünk, akik csodamód tudnak bánni a szóval, gondolattal, amit mi nem biztos, hogy olyan precíz pontossággal tudunk megfogalmazni.
Találkozásom Bodnár Évával ilyen volt – vallja meg Furik Csaba, majd így folytatja: „Felkaptam a fejem azokra a gondolatokra, amiket Ő bátran és a lehető legtermészetesebb módon megfogalmazott verseiben. Haza, szülőföld, anyanyelv, és az, hogy érző szívű, gondolkodó, értelmes emberek vagyunk itt a Bodrogközben. Nagy kincs ez.
Van helyünk a nap alatt, itt és most. A lelkeket simogatja a kimondott és leírt szó, és a gondolatok, amit nekünk üzen verseiben. Rácsodálkozás a „Nem vagyunk egyedül” -lét tarthatalanságára.
Sokan vagyunk és remélem, egyre többen leszünk, akik ki tudjuk majd merni mondani a bennünk „szív-némaságra” termett gondolatokat – zárta a bodrogközi írók, költők, publicisták bemutatkozását Furik Csaba.
A bodrogközi szerkesztők, újságírók és riporterek bemutatásával folytatjuk.
Felvidék.ma
További fényképek a Képgalériánkban ITT>>>.
{phocagallery view=category|categoryid=1235|limitstart=0|limitcount=0|type=1}
{iarelatednews articleid=”41909″}