Egy diktatúra úgy reagál a polgároktól jövő nézetekre, elvárásokra, hogy megtagadja a polgárok erre való jogát. Egy demokráciában ez másképp működik. Mármint ott, ahol tényleg demokrácia van.
Nem Sztálin találta ki a népirtást, de Hitlerrel együtt ő vitte tökélyre. Ilyen a teljhatalom: hullák és áldozatok szegélyezik törtetését. Ne gondoljuk, hogy nem tudtak róla: a diktátorok mindig tudnak az ilyenről. Minden részletről nem tudhatnak, de erkölcsileg akkor is felelősek.
A Szovjetunióban a nemzetiségek akkor kerültek sorra a harmincas évek vége felé, amikor Hitler a zsidókat kezdte begyűjteni. Az üldözési mániában szenvedő diktátor parancsára tologatták a lengyeleket, koreaiakat, kurdokat, irániakat, meg a többi nemzetiséget szerte az országban, többnyire az északi fagyos területekre meg Kazahsztánba, és persze a gulagokba.
És azt mondták a vak világnak, hogy szocialista internacionalizmus. Sztálin ekkorra már nyilván elfelejtette, hogy ő maga is nemzetiség. Különösen a határvidéken élőket toloncolták el, helyükre orosz telepesek kerültek. (A koncentrációs táborok kapujára pedig kiírták, hogy Arbeit macht frei – a munka fölszabadít.)
Ijesztő forgatókönyv ez – de vajon nem ismerős?
A II. világháború utáni gyepűn, ahol a szovjet befolyás érvényesült, megfelelő tanítványokra és utánzókra találtak. Csehszlovákia a nemzetek önrendelkezési jogára hivatkozva jött létre, s lett abból egy mini Osztrák-Magyar Monarchia, mivel nem sokban különbözött nemzetiségi vegyességében.
A nemzetiségek mégsem élveztek az új államban lényegileg több jogot, mi több, az új körülmények sokkal több lehetőséget kínáltak arra, hogy mostohán bánjanak velük. Ezt az „apróságot” szívesen el szokták felejteni. Bár akkor még nem minősült különösebb szégyennek magyarnak lenni.
Az újjáalakult Csehszlovákiában már más volt a helyzet. Saját vétkeket palástolandó (mert a Cseh Protektorátus és a Szlovák Állam bizony szorgalmasan együttműködött Hitlerrel) (és szovjet mintára?) következtek a hírhedt Beneš-dekrétumok, azok pedig már nyíltan boszorkányüldözésre nyújtottak alkalmat.
A kommunista hatalomátvétel után pedig ugyanazt (megint szovjet mintára) mifelénk is szocialista internacionalizmusra keresztelték át. Ez sajnos 1989 után sem változott, csak más címkékkel gyakorolták, legutóbb pedig az ország (Szlovákia!) miniszterelnöke nemes egyszerűséggel azt találta mondani, hogy az mégse lehet, hogy egy szlovákiai megye élén magyar nemzetiségű politikus álljon. A gőzhenger jogával pedig alelnök se legyen. Milyen kedves, ugye? A rátermettség nem tényező, nem fontos. Csak magyar ne legyen. Mert „Na Slovensku po slovensky” (Szlovákiában szlovákul).
És itt bezárul a kör. Vagy mégsem? Akármilyen hír van a magyarokról vagy Magyarországról, pozitív hír nem olvasható a szlovák sajtóban. Érdekes az a szelektív híradás, hogy a magyarokkal kapcsolatban semmi jót nem látni. Kolbász Magyarországon sem nő a kerítésen, de annyira azért nem olyan rossz a helyzet, ahogy azt a szlovákiai híradás láttatja: még ott is elmarasztalóan célozgatnak, ahol annak semmi alapja nincs.
A kérdés ezzel kapcsolatban az, vajon az ilyen beállítottság miben különbözik Sztálin elvtárs paranoiás szemléletétől. A módszerek azóta finomultak, rafináltabbak is lettek, ám a türelmetlenség a másság iránt változatlan maradt.
Magyarország „fasizálódásának” egyik legutóbbi „bizonyítéka” az, hogy a tananyag része lett Nyirő József. Az író sajnos tényleg tagja volt a Szálasi-féle parlamentnek, Sopronba is követte a kormányt, s ez eléggé érthetetlen – mindez viszont nem azt jelenti automatikusan, hogy Nyirőt törölni kell az emlékezetből. Mert Nyirő más is volt, ami fontosabb: író, s nem is jelentéktelen, ha őt kitagadnánk az irodalomból, ugyanazt az ostobaságot követnénk el, mint a kommunisták, akik kiátkoztak mindenkit, aki nem az ő ideológiájuk szerint alkotott.
Közben pedig a szlovák törvény szerint legújabban nem büntetendő, ha horogkeresztet rajzol valaki, vagy náci üdvözlésként lendíti a karját – hacsak a rendőr nem vél szándékosságot fölfedezni abban. De az ilyen furcsa megítélésen alapuló törvény, úgy látszik, nem zavaró ebben az országban. Lehet nyugodtan horogkeresztet rajzolgatni, ha pedig felelősségre vonnak, csak azt kell mondani, hogy rajzolgatok csupán, díszítem a ház falát, bizony, meg karlendítéssel is lehet majd köszönteni, nácik pedig, ugyan mi az, nem ismerem.
Az igazságszolgáltatás szelektív. Nem új dolog ez, tudjuk, megéltük. De mi az igazság? Ezt a kérdést Pilátus is föltette, amikor Jézust eléje vezették. Az Újszövetség üzenete viszont: Jézus, a szeretet istene az igazság. A szeretet, amely minden rosszat, gyűlöletet legyőzni képes. Csak valahogy a sovinizmussal, nacionalizmussal akad sok baja, mintha nem bírna velük. Kriptokommunista politikusoknál nem csoda ez, hiába próbálják kereszténynek álcázni magukat – de a többieknél?
Mindezek a nemzetiségekre ható külső tényezők. De mi a helyzet a belső világgal? Mert Szlovákiában egy csomó más, nem a többségi nemzetiséghez tartozó ember él, aki egyenrangú polgár szeretne lenni. Sokan ezért föladják őseik nemzetiségét, pedig nem ez a megoldás: idomulnak, alkalmazkodnak, hogy minél kevesebb gondjuk-bajuk legyen, van abból úgyis elég, nemzetiségi békét, nyugalmat, elismertséget pedig nem kapni ebben az országban természetes úton.
Itt, amit az ember nem legalább háromszor csikar ki magának, az nincs, még az sem biztosan. Alapvető kérdés, mennyire vagyunk képesek kiharcolni magunknak bármit. Még azt is megkérdőjelezik, amit a törvény nem tilt, például egy kétnyelvű kérvényt, beadványt vagy cég nevét.
A hivatalnok a fontos helyen visszaél helyzetével: visszadobja, te pedig, polgár, hunyászkodj meg. Ha nagyon akarod, pereskedhetsz a minisztériummal, de mit gondolsz, vajon milyen reményeid lehetnek, hogy a pert (amit azért nagyon jól el lehet húzni) megnyered? Ezek a fontos hivatalnokok elfelejtik, hogy ők tulajdonképpen a mi szolgáink, akik azért ülnek azokon a fontos székeken, hogy minket, polgárokat kiszolgáljanak, segítsenek, nem pedig azért, hogy nehézzé tegyék az életünket.
Ugyanez elmondható a népszavazással jóváhagyott helységnév változásáról. Teljesen érthetetlen, miért diktálja egy település nevét a kormány, nem pedig a lakók. És ha egy helységnek joga van nevét nemzetisége nyelvén is kiírni, akkor miért olyan bonyolult ugyanazt megtenni a vasútállomás nevével is?
Mennyi példa kell még? Egy diktatúra úgy reagál a polgároktól jövő nézetekre, elvárásokra, hogy megtagadja a polgárok erre való jogát. Egy demokráciában ez másképp működik. Mármint ott, ahol tényleg demokrácia van, mert a demokrácia a nép uralmát jelenti, nem pedig egy-egy párt és annak hivatalnokainak az uralmát. De amíg úgy tesznek, hogy demokráciára játszunk, akkor azt ki is kell használni és követelni, amire jogunk van, nem csak polgárként, hanem nemzetiségként is.
Az pedig, hogy mit követelünk, mennyit és hogyan, az rajtunk múlik. Mert ha nem tesszük, azt teszik velünk, amit Sztálin is tett az ország népével és nemzetiségeivel. Ma már megtehetjük, hogy nem nyugszunk bele bármibe. Ami jogos, azt követelni kell, kiharcolni és megvédeni. Önmagunk miatt. Nekünk. És gyermekeinknek.
Aich Péter, Felvidék.ma
