„Tiszteld a múltat, hogy érthesd a jelent és munkálkodhass a jövőn”! – a szentpéteri nyugdíjasklub vezetősége e mottó jegyében ismét megrendezte a hagyományaink feltárását, közkinccsé tételét célzó farsangi rendezvényét.
Az ételek sokszínűsége, a nóta, a tánc és a már majdnem feledésbe menő farsangi hangulat felelevenítése történt a múltidéző farsangi délutánon a kultúrházban. A felhívásnak eleget téve zsúfolásig megtelt a nagyterem, és akik részt vettek, egy kellemes délutánt tölthettek el hagyományaink világában.
A rendezvény az Őszirózsa hagyományőrző csoport bevonulásával vette kezdetét. Havran Erzsébet, a nyugdíjasklub elnöke köszöntőjében elmondta, a februárnak kevés előnye van, nem tartozik a legnépszerűbb hónapok közé, mégis szép emlékeket gyűjthetünk be ilyenkor is, mert javában tart a báli szezon, egymást követik a farsangi rendezvények.
A farsanghoz számos termékenység- és terményvarázsló cselekmény és hiedelem kapcsolódik, pl.: a farsangi mulatságon nagyokat kell ugrani, hogy nagyra nőjön a kender, a húslevesbe ugyanezen célból hosszú laskát kell főzni. Sokfelé húshagyó kedden kell a vetni való kukoricát lemorzsolni vagy a szőlős négy sarkán egy-egy tőkét megmetszeni. A fánknak azért tulajdonítottak mágikus erőt, és azért sütötték minden háznál, hogy a vihar el ne vigye a háztetőt. Hogy valójában mit is fogyasztottak a régi farsangi lakomákon, hogy voltak-e kizárólag erre az ünnepre készített ételek, sajnos erről nem sok ismeret áll rendelkezésünkre. Az biztos, hogy sokat és sokfélét ettek, hiszen a sok-sok étel fogyasztásától a következő év bőségét remélték.
A farsang zajos mulatságait egy ősi hiedelem hívta életre. A középkorban azt hitték az emberek, hogy a tél utolsó napjaiban – amikor rövidek a nappalok és hosszúak az éjszakák – a Nap elgyengül, és a gonosz szellemek életre kelnek. Vigalommal, jelmezes karneváli felvonulással, boszorkánybábu elégetésével akarták elűzni ezeket.
Köszöntötte a megjelenteket Jobbágy József polgármester is. „Örülök, hogy a hagyományőrző csoport jóvoltából Szentpéter községben őseink hagyományait látványos sikerrel tárjuk fel, ápoljuk és adjuk tovább a fiatal nemzedéknek. A mai rendezvény is bizonyítja, hogy a hagyományőrzők sikeresen szólítják meg a község ifjúságát, várakozással és érdeklődéssel várjuk feledésbe merült farsangi hagyományaink újraélesztését és a hozzájuk kapcsolódó ételfogások várhatóan színes és sokrétű ízvilágát”.
Az Őszirózsa hagyományőrző csoport és a Csemadok helyi szervezete mellett működő citerások közös műsora után felelevenítésre került a kézi kukoricamorzsolás, tollfosztás és a Toledo-hímzés.
„A mezei munkák őszi megfogyatkozásával kezdődtek a kaláka jellegű munkák, így a tollfosztás is, mely egyszerre közös dolog és együttes szórakozás volt.
Egykor a kislányok munkája a libák legeltetése, őrzése volt. A libák, kacsák nyár végére megerősödtek, meghíztak. A szülők és idősebb lánytestvérek a szárnyasok tollát megtépték, külön gyűjtve a pehelyt és a tollat.
A libákat koruk szerint évente többször is megtépték. Ez a munka szakértelmet és gyakorlatot kívánt, hogy meg ne sértsék a liba bőrét.
A kis libapásztorlányok az évek gyors múlásával eladó lánnyá cseperedtek.
Az eladó lányok ahogy férjhez mentek, édesanyjuktól hozományba megkapták a két ágyra való dunyhát, párnákat, melyek dagadtra voltak tömve liba- és kacsatollal. A stafírung többi részei voltak a takarók, lepedők, törülközők és minden egyéb, amire az új családnak szüksége lehetett.
A vetett ágyban alul volt a szalmazsák, rajta a derékalj. Erre lepedőt tettek, majd párnákat és rá a dunnát („dunyhát”).
Régi szokás szerint a kelengye minimum két dunnából és négy vánkosból („vánkusból”) állt.
A hagyomány szerint a férjhez menő lányok dunnáját és párnáját közösen tömik meg az asszonyok: a lányos család női tagjai, a rokonok és szomszédok.
Akinek több lánya volt, annak több libája, kacsája volt. Ahol több toll volt, ott több napon át is összejött a tollfosztó társaság.
Gyakran azért kellett több éven keresztül tépni, fosztani a tollat, hogy mire a lányt megkérik, kész legyen a hozomány.
A tollfosztás nagy fizikai megterhelést nem okoz, talán ezért is tartja a közmondás: „Tollfosztásban meg nem szakad az ember.”
Ennek ellenére a tollfosztás olyan jellegű munka, ahol a résztvevőnek izegni-mozogni nem nagyon szabad, mert a toll minden egyes mozdulatra el kezd szállni. Egy meggondolatlan tüsszentés esetén a helység legtávolabbi sarkába is kerülhet tollpehely( „pehő”).
Egy régi szólás azt mondja : „Unalmas munka, mint a tollfosztás.” A monotonnak tűnő munkát, hogy el ne álmosodjanak, meséléssel, anekdotázásokkal törték meg.
A legények és férfiak a tollfosztásba azért mentek, hogy elszórakozzanak. A fiúk a lányokat ugratták, akik természetesen nem maradtak adósok.
A háziasszony közben mindenki elé egy-egy halom tollat tett, ami aztán az idő múlásával egyre kisebb lett, ahogy a szorgos kezek tépkedték a tollat és a pelyhet a szárról.
Az asztal mellett kitüntetett helyet kaptak az ügyes kezű mesélők.
Az idősebbek felelevenítették régi emlékeiket, a táncmulatságokról, esküvőkről, búcsúkról és a napi aktuális dolgokról.
Ahogy gyűlt a pehely az asztalon, úgy azt a gazdasszony időnként elrakta egy párnahuzatba.
Így folytatódott a fosztás addig, amíg a toll el nem fogyott, vagy az idő későre járt.
A hízott libát és kacsát mikor levágták, a szárnyvégeit eltették tollseprőnek. A tollseprőt fahamuban megfürdették, hogy fertőtlenítse, és a molyt belőle távol tartsa. Takarításkor, porsepréskor ezeket használták.
Felmenőink egyszerűen, szerényen éltek, de ilyen alkalmi összejöveteleken is vidámak, jókedvűek tudtak lenni, közben gondoskodva utódaikról.
A megszáradt kukoricát a felhasználás előtt le kellett morzsolni. A kukoricamorzsolás régen kedvelt téli elfoglaltsága volt a férfiaknak, amikor többen összejöttek, és beszélgetés közben kézzel lefejtették a szemeket. A morzsolásnak számos változata és eszköze ismeretes, amelyek egymás mellett élnek. A munkavégzés jellege általában függ a felhasználásra kerülő mennyiségtől, mert ha például a gazdaasszony a tyúkoknak morzsolt néhány csövet, azt általában kézzel, eszköz nélkül végezte. Azonban a libáknak, disznónak szükséges nagyobb mennyiség kiállításához kézi eszközöket vettek igénybe. Legegyszerűbb segítőeszköz a csutka, ami mellett a sorok megbontására alkalmas kukoricaszurkáló-vasat régóta használják. Sok helyütt a gyalogszék oldalába késpengét ütöttek és azon húzogatták a csöveket, a szemek a szék alá tett kosárba hullottak.
A kézre húzható kukoricadörzsölő viszont újabb eszköz. Az eleinte fából faragott jellegzetes alakú kézi dörzsölőt néhány évtizede vasból készült fogazott, kengyel alakú változat váltotta fel. Hasonló elv alapján működik a morzsológyalu és a morzsolópad is, melyeknek szögekkel kivert felületéhez dörzsölik a kukoricacsöveket.
A Toledó-hímzés a szálhúzásos, áttört kézimunkák egyik fajtája. Készítésekor úgy vágják ki bizonyos rendszer szerint a vászonkötésű alapanyag szálait, hogy a motívumot maga a sértetlen alapanyag alkossa. A mintát tűvel kilyukasztják, ráhelyezik az anyagra, megszórják indigóporral, amit alaposan beledörgölnek. Ez a drukkolás. Ez a hímzésmód viszont már környékünk falvaira s jellemző.
A téli időszakban a hímzés a fonóban, nagy családoknál történt. 10-12 asszony körülülte az asztalt, s petróleumlámpánál folyt a munka. Nemritkán a fogyatékkal elő férfiak is hímeztek. Közben énekeltek és mesét mondtak”.
A nagy sikerű bemutatók után fellépett még a Csemadok mellett működő és szárnyaikat bontogató néptánccsoport, majd a jelenlévők megkóstolták a terem közepén felállított asztalokon a legkülönfélébb farsangi süteményeket, valamint a polgármester jóvoltából a különféle disznóságokat (hurka, kolbász, töpörtyű, szalonna, disznósajt).
‘Inkább a has fakadjon, mintsem az étel megmaradjon” mondogatták Szentpéteren, ahol nótával, tánccal szórakoztak a megjelentek ezen a kulturális élményekkel teli délutánon.
Miriák Ferenc, Felvidék.ma
További fényképek a Képgalériánkban ITT>>>
{phocagallery view=category|categoryid=1540|limitstart=0|limitcount=0|type=1}
