Apám, Balassa Géza tanár, régész, történész, művészettörténész, műemlékvédő, numizmatikus száz évvel ezelőtt, 1914. március 10-én született a Hont-megyei Felsőbakán és két évtizeddel ezelőtt, 1994. február 20-án távozott az Örök Hazába. Olvasóim talán megbocsájtják, hogy hosszan írok róla. Ezt mások helyett is teszem.
Apja, Balassa Gusztáv Adolf evangélikus falusi kántortanító Zólyomlipcsén született. A ceglédi református Okos Terézt vette feleségül. Ez volt nagyapám második házassága. Ő nem volt hajlandó felesküdni az új Csehszlovákiára és mivel kitartott magyar identitása mellett, mellőzésben volt része, állását elveszítette. Nagyanyám emlegette, egy alkalommal magyar nótát húzatott a cigánnyal, amikor hazajött. Meg is lett az eredménye. Házkutatás. Mindent, ágyneműt, fehérneműt, ruhákat kidobáltak a szekrényekből. Amikor 1923-ban meghalt, olyan szegények voltak, hogy apám kölcsönruhában vett részt a temetésén. Nagyanyám kifőzdét tartott fenn, hogy két gyermekét valamilyen módon eltarthassa. Nagyon finoman főzött. Körmöcbányán éltek, amelyről apám azt mondta, „nem jó arra visszagondolni, milyen jó egyetértésben éltek ott az emberek. A környező falvak németek voltak. Bent a városban is rengeteg német lakott. Ezek mind régi családok voltak, akik összeházasodtak a magyarokkal és szlovákokkal. Hol németnek, hol magyarnak vallották magukat. A helyzet sohasem éleződött ki. Mi, diákok mind a három nyelvet bírtuk és mindenki szabadon, saját anyanyelvén beszélt. Ezen akkor senki sem ütközött meg. Ha valaki a városkapunál elordította magát: Johann wo bist du? [János, hol vagy?] A másik azt válaszolta: Itt vagyok! S ez egészen természetese volt. Hiszen ezt mindenki értette.”
Középiskolai tanulmányait Körmöcbányán végezte, ahol 1933-ban érettségizett az Állami Csehszlovák Reformreálgimnáziumban (Štátne československé reformné reálne gymnázium), mivel nagyapám állásvesztése után a család ide költözött.
A pozsonyi evangélikus teológiára jelentkezett, ahol két szemesztert végzett el (1933-34), majd kilépett. Megítélése szerint, nagyon világias légkör uralkodott ott és nem érzett kellő elhivatottságot a papi pálya iránt. Pedig amikor héber nyelvből vizsgázott, azt hitte, kirepül. Legnagyobb meglepetésére a tanár azt mondta, jelest nem adhat, de kettessel honorálja tudását. Mégis a pedagógia mellett kötelezte el magát. Elég volt két szemesztert elvégezni és máris alapfokon taníthatott. Kevés volt a pedagógus, így sürgősen szükség volt rájuk és egy év után már önálló keresethez juthatott. Így a pozsonyi Állami Pedagógiai Akadémiára (Štátna pedagogická akadémia) iratkozott be, ahol 1935-ben népiskolai pedagógiai végzettséget szerzett. Mivel nem volt protekciója a leglehetetlenebb helyekre helyezték. A következő két évben Ruttkán, Szklabonyaváralján és Zólyombrézón tanított, majd 1937-ben vizsgát tett és jogosultságot nyert az evangélikus hittan tanítására a népiskolákban. 1939-40-ben polgári iskolai tanári képesítést szerzett. Szlovák nyelvet, földrajzot és történelmet oktathatott. Élete végéig fel tudta sorolni a szibériai folyókat egymás után. Emlékezőtehetsége legendás volt. Ekkor már Zólyomban tanított, a helyi polgári iskolában, majd Zólyomlipcsén. 1945-ben kiadott egy szellemes könyvecskét, amelyben a szlovák nyelvben használatos rendhagyó szavakat tréfás mondatokban foglalta össze (My/Mi?). Ez a kis munka több kiadást is megért. Magassága miatt, katonai szolgálatra két ízben is alkalmatlannak találták (1936, 1944). Ugyanis 192 cm magas volt. Ez régészeti, feltárási munkáinál később hátrányt jelentett, mert az ajtófélfákba gyakran beverte a fejét.
Közben 1939 karácsonyán megnősült. Feleségül vette kolléganőjét, Krcsméry Katalin (1914-2006) nyelvtanárnőt, aki német, angol és francia nyelvet oktatott. Egy alkalommal a vonaton utazva anyámmal franciául beszélgettek. Valaki megjegyezte: Rettenetes, ezek már megint magyarosítanak!
Egy rendelet miatt, mely arra kötelezte az állami alkalmazottakat az első Szlovák Köztársaságban, hogy csak szlovákul írt vezetéknevet használhatnak, családnevét szlovákosították. Először felesége családnevét akarta fölvenni, de azt elutasították azzal, hogy a Krcsméry név végződése (méry) nem elég szlovák. Így lett Balassából Balaša. Ezt a nemzeti-szocialista gyakorlatot később kiterjesztették az összes történelmi családnévre és ezt mindmáig alkalmazzák. Pedig ez a „jó” ötlet ilyen „nemes” gyökerekkel rendelkezik.
1941-ben, amikor éppen Zólyomban tanított, kezdeményezője lett egy helytörténeti múzeum létrehozásának. Megkezdődött a gyűjtés és a múzeum 1942-ben meg is nyílt. Ezzel kapcsolatban a következőket írta róla a Národná obroda c. napilap: „Balassa professzor aktivitása valóban rendkívüli volt. Több tucat új tárgyat sikerült szereznie, többek között a nemes Osztroluczky családra vonatkozó egyedülálló emlékeket. Ő és munkatársai kapcsolatokat építettek ki más múzeumokkal is, kutatásokat végeztek, előadásokat szerveztek.” (1992.XII.18., 7. o.)
1944-től a turócszentmártoni Állami Régészeti Intézet (Štátny archeologický ústav) titkáraként dolgozott. 1945. február 19-én beiratkozott a pozsonyi Szlovák Egyetemre (Universitatis Slovacae Istropolitanae – a Comenius Egyetem elődje). Teológiai tanulmányait beszámították, így a Filozófiai Kar nyolc szemeszterét végezte el. Közben át kellett esnie a megbízhatósági vizsgálaton. Ezt 1946. május 27-én Pozsonyban, mint egyetemista, megkapta. (Zólyomban ezt nem akarták neki kiadni, mert a front elől, feleségével együtt Szakolcára menekült. Ott találkozott az utcán a menekülő Jozef Tisoval és kíséretével.) 1947-ben középiskolai, két évre rá gimnáziumi tanári képesítést szerzett, földrajz-történelem szakon. Szakdolgozatának témája történelemből a Románia és a világháború (Rumunsko a svetová vojna) címet viselte. Habár ehhez a munkához áttanulmányozta a francia szakirodalmat (ezt a nyelvet kiválóan elsajátította középiskolai tanulmányai alatt, amin anyám nagyon csodálkozott, mert ez ritkaságszába ment.) professzora nem volt elégedett a dolgozattal, mert nem a győztesek szempontjából közelítette meg a témát, de azért elfogadta. Pedagógiából J. Heinrich Pestalozziról írt tanulmányt.
Tanárai között számos neves szlovák szakembert találunk, mint a nacionalista Branislav Varsíkot (1897–1994) és Daniel Rapantot (1897–1988), vagy az általa leginkább becsült Alexander Húščavát (1906–1969). Nagyra tartotta később atyai jóbarátjává vált Vojtech Budinský-Krička (1903–1993) későbbi kassai régészt, akit eredetileg Budavárynak hívtak. Apámnak mesélte, hogy azért változtatta meg nevét, mert ezzel nem tudott volna karriert csinálni Csehszlovákiában. Élete végéig választékosan és szívesen beszélt magyarul. Budinský-Krička apám régészeti karrierjét a háttérből egyengette és a nemtelen támadásokkal szemben megvédte.
Apám zólyomi tevékenysége idejében talált rá Mayer Ede szobrászművész II. Rákóczi Ferenc mellszobrára, mely Csehszlovákia megalakulásáig a város főterén állt. Mivel a zólyomi vár felújításának kezdeményezője és felügyelője lett, ott bújtatta évtizedeken keresztül a kápolnában, hogy azután Borsi községnek ajánlhassa föl. Rövid ideig Füleken állt, mert az iskola fel akarta venni a fejedelem nevét. A 68-as szovjet invázió után ez lehetetlenné vált. Így került azután a legmegfelelőbb helyre. Erről a szoborról is számos megalapozatlan mese kering, mely egy bizonyos legendás sofőrről regél, aki a zólyomi várban rejtette volna el a szobrot. (Egy sofőr mit keresett volna a várban, ahol akkor cigányok laktak?)
A fejedelem szülőhelyén 1969. május 31-én Tolvaj Bertalan, a Szlovák Szocialista Köztársaság nemzetiségi titkárságának vezetője leplezte le ünnepségek keretében. Jellemző, hogy apám késve kapta meg a meghívót, így nem tudott jelen lenni. Ezt szándékosságnak tartotta. Valamikor a múlt század 70-es éveiben jutott el először a fejedelem szülőhelyére s örömmel látta, fáradozása nem volt hiábavaló. Ennek idén épp 45 esztendeje! Halála után a borsi II. Rákóczi Ferenc Társaság kitüntette ezért.
1948-tól 1952-ig a radványi könyvtárban és levéltárban dolgozott (Oblastná pobočka Pôdohospodárskeho archívu), mely a Radványszkyak kastélyában székelt. E munkája során teherautóval járta a környék elhagyott kúriáit, udvarházait és kastélyait, hogy megmentse a pusztulástól az elmenekült nemesi családok levéltári anyagát. Már ami a háborús pusztítások, rablások után megmaradt. Döbbenetes tapasztalatokat szerzett útjai során. Mesélte, a szovjet katonák szívesen használták ágyútalpnak az értékes iratokat, mert az jól felfogta az ágyúk visszaható lőkéseit, remekül rúgózott.
Ezek a legvadabb sztálinista évek voltak. Szűkszavúan csak úgy jellemezte az akkori éveket: „örültem, ha napokig senkivel sem kellett találkozni.”
Ezután került a besztercebányai múzeumba (Krajské múzeum; 1952–1962). Az ő ásatásai alkották úgy a zólyomi (Lesnícke a drevárske múzeum), mint a besztercebányai múzeum (később: Stredoslovenské múzeum) régészeti anyagának gerincét. Ő is tehát hozzájárult ahhoz, hogy a besztercei múzeum – átköltözve a Corvin-házból a Thurzó-házba – komoly anyagot állíthatott ki. 1956-ban a csehszlovák titkosszolgálat emberei látogatták meg. Azt követelték, hogy az összes történelmi puska csövéből vágjanak le egy darabot és öntsék be ólommal. Az elvtársak attól tartottak, ha Csehszlovákiában is felkelés robbanhat ki és a felkelők a történelmi fegyverekhez nyúlnak, ami természetesen nevetséges elképzelés volt. Apám ezt az abszurd követelést kereken elutasította.
A rendőrök számára is tartott történelmi előadásokat. Egy alkalommal kiderült, fogalmuk sincs róla, hogy Besztercebánya a Magyar Királyság része volt. A táblára egyből lerajzolta a történelmi Magyarország térképét, s a trianoni felosztást szépen kommentálta. A rendőrök nyitott szájjal hallgatták…
A múzeumból azonban 1962-ben kénytelen volt távozni. Az ellentétek hátterében apám magyarsága és szakmai tisztessége állt. Igazgatója ellen a rendőrségnek számos alkalommal kellett fellépnie és évek múlva, amikor már az Bajmócon dolgozott, ottani munkatársai múltja után voltak kénytelenek érdeklődni – ahogy apámhoz címzett levelükben fogalmaztak -, mert az egykori igazgató ott is „érdekes” módon viselkedett. Apám kurtán csak annyit válaszolt, hogy neki nem kell semmit sem mondania, elég ha az elvtársak a rendőrséghez fordulnak. Nekünk ellentéteiről nem mesélt semmit, csak láttam rajta, hogy feszültség közepette él. Annyira emlékszem csupán, úgy imádkoztam, apám ne legyen olyan ideges, mint Zátrok bácsi. Ez a fekete nagy darab ember árulta a tejet a hustákon, ahová bevásárolni jártunk. Emlékszem rá, ahogy fehér köpenyben kiszolgálta a vevőket, de hogy ideges ember lett volna, már nem tudom.
A világháború után szívügyének tekintette a zólyomi vár megmentését. A várból annak előtte ki kellett költöztetni a cigányokat. De ezt hiába tették, mert helyettük máshonnan érkeztek újak. Végül a hadsereggel kellett a várat lezáratni, és a katonák szállították el a tömérdek törmeléket és a lebontott putrik anyagát. Barátai már féltették, nem készül el időben, s börtönben találja magát. „Védjétek a zólyomi várat!” feliratú téglajegyeket árusíttatott, melyek bevételét a vár helyrehozatalára használták. 1949-ben, a szlovák nemzeti felkelés ötödik évfordulója alkalmából a várban kiállítást rendezett az addig összegyűjtött anyagból. Ezt Klement Gottwald államfő is megtekintette. Apámnak ez alkalommal összegyűjtött műveinek néhány kötetét és egy zsebkést ajándékozott. Valóban államfői ajándék! A titkosszolgálatnak csak a kecses, filigrán stílbútorok nem tetszettek, néhány fotelt kellett – teljesen stílszerűtlenül – elhelyezni a kiállításon, mert Gottwald felesége (egykori prostituált) annyira kövér volt, hogy a finom bútorzat összetörött volna súlyos „személyisége” alatt.
A Kerületi Műemlék- és Természetvédelmi Hivatal (Slovenský Ústav Pamiatkovej Starostlivosti a Ochrany Prírody) kerületi központjában a restaurációs és dokumentációs osztály élére került, majd rövid ideig igazgatóhelyettesként működött, de az 1968 utáni visszarendeződés miatt – mivel sohasem volt párttag – ezt a tisztséget nem tölthette be többé. Itt dolgozott 1963-tól 1976-ig. Ebben az időben – 1963 és 1973 között – szerkesztette és írta a hivatal Zpravodaj (Értesítő) nevű időszaki szakmai folyóiratát, összesen 14 szám jelent meg.
Kandidátusi fokozatot nem nyert, mert annyira ki nem állhatta az orosz nyelvet, hogy képtelen lett volna belőle levizsgázni, holott franciául, németül, csehül és latinul kiválóan tudott. Amikor egy alkalommal a világhírű orosz írót, Ilja Ehrenburgot kísérte szülővárosomban, franciául társalogtak. Gyermekkoromban térdére ültetett és latin meséket mondott. Pechére angolul nem beszélt, holott arisztokratikus testalkata okán, sok alkalommal angol lordnak nézték. Ravatalán is úgy nézett ki, mint II. Ramszesz nézhetett ki.
Ő dolgozta ki az éppen 50 évvel ezelőtt, a most felújított alsósztregovai Madách-múzeum forgatókönyvét és az ő vezetése alatt sikerült azt úgy elkészíteni, hogy 1964. október 4-én az állandó kiállítás méltó környezetben megnyithatta kapuit. Azonban ez nem jelentett felhőtlen örömöt a számára. Egyrészt a tárlaton Alexander Petőfit és Ľudovít Kossuthot írták ki a tablókra. Hiába tiltakozott. Másrészt az ünnepség alkalmával róla szinte tudomást sem vettek. Az akkori szlovákiai magyar nagyságok szóba sem álltak vele. Majdnem a losonci ünnepi fogadásról lemaradt, mert ott felejtettek bennünket a parkban. Ami viszont külön is bántotta, ahogyan a Magyar Nemzetben Ruffy Péter írt az ünnepségről. Apámról annyit jegyezve meg, hogy az „idős” Balassa Géza mutatta be a tárlatot. Ennek egyik groteszk vonatkozása, hogy Ruffy pont olyan idős, ötven éves volt mint apám, aki a cikk néhány igaztalan megállapításával is vitába szállt. Kapott a szerkesztőségtől egy kioktató választ, hogy a lap szerkesztői jól vannak tájékoztatva, tehát konkrét kifogásai alaptalanok. Már azt is zokon vette, hogy a válaszban elvtársnak szólították. Ő ezt a megszólítást csak akkor alkalmazta, ha valakiről a lehető legrosszabb véleménye volt. Ha valakit elvtársnak nevezett, azzal meg kívánta tudatosan sérteni.
1989 után a Magyar Nemzethez fordultam, az egész dokumentációt megküldve nekik azzal, itt az ideje, hogy egykori baklövésüket helyrehozzák. Azzal küldték vissza az anyagot, hogy nem tudnak mit kezdeni vele. A fényképeket meg összegyűrve juttatták vissza hozzám. Ezután írtam Ruffynak, nem válaszolt. Amikor telefonon kerestem, hogy egykori mulasztását most helyrehozhatná, megsértődött és elzárkózott a találkozás elől. Ezután nem sokára elhunyt. A lap apám haláláról is csak megcsonkított híradást tett közre, mintha a magyarság nem egy jelentős személyisége távozott volna az élők sorából. Igaz, születésének századik évfordulójáról mindmáig nincs tudomásom róla, hogy bárki is megemlékezett volna róla.
Néhány éve Alsósztregován tábla emlékezik meg róla, hogy apámnak köszönhető a múzeum létrejötte. De jellemző, nem egy magyarnak, hanem egy szlovák szakembernek jutott eszébe apám.
Az alsósztregovai Madách-múzeum létesítésének első sikerein fölbuzdulva, kidolgozta a Mikszáth-emlékmúzeum koncepcióját is, melyet eljuttatott az illetékes szervekhez. Szabó László, a losonci Járási Nemzeti Bizottság munkatársa közölte vele: erre egyelőre nincs szükség.
Egy alkalommal felkereste a besztercebányai püspököt valamilyen műemlékvédelmi ügy kapcsán. A püspök kereken megtagadta az együttműködést. Apám nem szólt semmit, csak beült a fotelbe. A főpap nézett egyet. Erre csak annyit mondott, amíg nem sikerül megegyeznünk, addig nem távozok. Ezután nagyon jó barátság alakult ki köztük.
1977-ben, a gömöri kerékpártúra keretében, Kalondán tartotta meg élete egyetlen magyar nyelvű előadását, melyben Gömör történetét foglalta össze, „majd az általa rendezett alsósztregovai Madách… emlékmúzeumot mutatta be.” (Simén András: Gömöri kerékpártúra, Egyetemi Lapok 1977.IX.19., 12. sz.)
Nyugdíjba vonulása után Pozsonyba költözött, leányához. Ez törést okozott életében, mivel munkájának élt és ennek hiányát nehezen tudta földogozni. Számos tervet dédelgetett még, de Parkinson-kór támadta meg és ez meggátolta azok kivitelezésében.
Jól hegedült. Néha családi hangversenyeket tartottunk. Húgom gordonkán, én vagy anyám zongorán játszottunk. Egy evangélikus verset meg is zenésített. Egy félreértés folytán ez a műve, mint „ősi finn dallam” bekerült az énekeskönyvbe. Jól rajzolt és festett. Számos munkájának rajzait saját maga készítette. Több akvarellje bizonyítja tehetségét.
Jellemző személyiségére, hogy ha állított valamit, arról tökéletesen meg volt győződve, s azt adatokkal tudta alátámasztani. Legendás memóriájára jellemző, ha valamire szükség volt a besztercebányai múzeum raktárában, évek múlva is meg tudta mondani, mit hol lehet megtalálni. A korrektség és megbízhatóság mintaképe volt. A fecsegő, léha embereket kerülte, lenézte és fiatalabb korában ezt érzékeltette is velük.
A zólyomiak, érdemei elismeréseként, 1992-ben emléklappal tüntették ki a múzeum megalakításának évfordulóján.
Egy gottwaldovi orvos barátja, akinél sérvét operáltatta, s aki a történelem iránti szeretetéből fakadóan megtanult magyarul, azt állította 1984-ben, hogy 10 éve van hátra. Apám ezt az állítást halálosan komolyan vette, hogy néhány nappal 80. születésnapja előtt az előrejelzésnek eleget téve, távozott az élők sorából. A pozsonyi szertartáson kevesen jelentek meg, holott haláláról a Szlovák Rádió Magyar Adása is beszámolt. Igaz, félretájékoztatták a hallgatóságot, mert kassai temetést emlegettek. Annyira nem ismerték. Földi maradványait a besztercebányai evangélikus temetőben helyezték örök nyugalomra, apósa és anyósa sírjába, ahol azóta, hű társa, anyám is nyugszik. Nem messze tőle pihen számos jelentős magyar személyiség. Most csak kettőt említünk, Hudecz Lászlót, Sangháj legendás építészét és a XIX. sz. legjelentősebb magyar filozófusát, Böhm Károly kolozsvári egyetemi tanárt. Tréfás dolog, hogy a temető bejáratánál feltüntették a jelentős személyiségek sírjait, de apámét senki nem fogja ennek alapján megtalálni, mert hibás helyet jelöltek meg!
A múzeumi, műemléki, művészeti és helytörténeti kutatásban munkássága idejében hatalmas munkát végzett. Elméleti és gyakorlati munka nála szoros egységet alkotott. Számos műemléki helyreállítást személyesen irányított (Besztercebányán az 1509-ből származó oltárt, a Főtér 3. sz. alatti késő gótikus gyémántozott ház boltozatát, Selmecbányán a Szent Katalin-templom belső helyreállítását, a város fölötti kálvária lépcsőzeti falán megrongálódott falképek felújítását, Korponán egy 16. sz.-i oltár restaurálását. Turdosinban a templom belsejének, Kosztolányban egy reneszánsz bástyának, Zolnán a reneszánsz kápolna restaurálását és a falképek helyreállítási munkálatait vezette. Az általa végzett znióvári (Turul-vár) ásatásokról közleményei is megjelentek (1965). Ugyancsak ásatott a liptóújvári középkori várban, s erről is beszámolt a nyilvánosság előtt (1973). De mindez csak néhány adat idevágó munkásságáról. Azonban meg kell még említenünk, hogy az ő vezetése alatt nyerte vissza eredeti szépségét a XIV. századi póniki templom (Zólyom megye), mely az első hiteles magyar zászlóábrázolást őrzi.
Művészettörténeti kutatásaiból megjelent tanulmányai közül megemlítjük a Rimaszombati járás műemlékeiről (1968), a Zólyomi járás műemlékeiről (1969) irott dolgozatait. 1966-ban jelent meg egy kiállítási katalógusa Közép-Szlovákia műemlékvédelméről. Ez a Besztercebányán, majd Balassagyarmaton bemutatott kiállítás anyagára vonatkozott. 1969-ben jelent meg a ludrófalvai templom történetét bemutató színes leporellója. (Az erre a templomra vonatkozó kutatásai elkallódtak!) 1971-ben rendezte sajtó alá a közép-szlovákiai ingó műemlékeinek összeírását tartalmazó munkáját.
Megírta Zólyom (1956) és Korpona történetét (1964). Bibliográfiai munkásságából megemlítjük Besztercebánya (1955) és Zólyom városának bibliográfiáját (1959). Lefordította szlovák nyelvre és átdolgozta Matunák Mihály munkáját a véglesi vár történetéről (1960). Ugyanebben az évben jelent meg tőle Közép-Szlovákia őskori településtörténetéről szóló munkája. Feldolgozta a Zólyomi járás történelmi műemlékeit (1964). A Zólyom a luzsicei kultúra idejében c. munkája ugyanebben az évben jelent meg. Számos tanulmánya kéziratban maradt, s kiadóra vár (pl. Bozók, Liptóújvár története, egyéb művészettörténeti tárgyú gyűjteményei és életrajza).
Régészeti ásatásainak eredményeit is számos közleményben tette közzé szlovákiai régészeti folyóiratokban, évkönyvekben (Zólyom /1952/, Pereszlény /1955/, Korpona /1957/, Gyügy /1956, 1960/, Tornalja-Dobogó /1959/, Darnya /1962/, Besztercebánya /1956/ – csak néhány helységnév ásatásai színhelyei közül.)
1971-ben jelent meg magyarul Gömör az őskorban c. munkája (fordította: Rigó Józsefné és Szkladányi Endre), mely egy korábbi, szlovák nyelvű tanulmányának (Praveké osídlenie Gemera, 1965) fordítása. Ez az egyetlen magyarul megjelent munkája. Amikor anyámmal Pozsonyba költözött, bement a Madách Kiadóba, hogy egyes írásainak magyar kiadásáról tárgyaljon. Ott minősíthetetlen módon nekitámadott az egyik szerkesztő, fejéhez vágva kötetének magyartalanságait. Nem vette a fáradtságot, hogy megnézze, nem apám ültette át munkáját magyar nyelvre. Ezután többet messze elkerülte a kiadót. Néhány írását a Hétben próbáltam elhelyezni, de az sem sikerült.
A besztercebányai Bél Mátyás Egyetem kiadta műveinek bibliográfiáját, ahol 231 tételt sorolnak föl. Hogy helytörténeti közleményei mennyire jelentősek, jelzi az a tény, hogy a Vlastivedný slovník obcí na Slovensku (1977-78; Szlovákia helytörténeti szótára), mely a letűnt korszak egyik legjelentősebb vállalkozása volt ezen a területen, bibliográfiájában 2007 felsorolt tétel közül apámra tizennyolcszor hivatkozik.
A numizmatika terén is jelentős munkásságot fejtett ki. Földolgozatlan pénzekből több mint 9.000 meghatározása fűződik nevéhez. A Rimaszombat, Deresk, Almágy, Baraca stb. helységekből előkerült pénzek földolgozását végezte el. Otthon ammóniákban, majd ecetben tisztítottuk az ezüstpénzeket és csoportosítottuk az asztalon. Ez gyerekkorom egyik izgalmas tevékenysége volt.
A rimaszombati, mai nevén Gömör–Kishonti Múzeum őstörténeti anyagát ugyancsak ő rendezte, s az állandó kiállitás forgatókönyve is tőle származott (1960). Így került bensőséges, baráti kapcsolatba Holéczy Miklós (1886–1972) rajztanárral, múzeumigazgatóval. Munkakapcsolatban állt megannyi neves szakemberrel, akik támaszkodtak kutatásaira, kikérték véleményét és nagyra becsülték. Köztük volt Blaskovics József (1910, Ímely–1990, Prága) turkológus, Spoločnik Mária (1926–) neves kassai restaurátor, festőművész, Radocsay Dénes (1918, Liptószentmiklós – 1974, Bp.) művészettörténész, Filep Antal (1936 –) néprajzkutató, Patay Pál (1914–) régész, muzeológus, Manga János (1906, Pereszlény–1977, Bp.) néprajzkutató, Balogh Jolán (1900–1988) művészettörténész, Borsos Béla (1913, Beregszász–1991) építészmérnök, művészettörténész, Lajta Edit (1926, Beregszász–1970) művészettörténész, Domonkos Ottó (1928–) néprajzkutató, S. Lovag Zsuzsa (1940–) régész, Ember Győző (1909–1993) levéltáros, Parádi Nándor (1928–1997) régész, Szmodisz Eszláry Éva (1932–) művészettörténész, muzeológus, Győrffy György (1920–1984) történész, Prokopp Mária (1939–) művészettörténész. Farkas Ferenc (1905–2000) zeneszerző köszönőlevelet küldött neki, mert egy elhagyott bányába juttatta le, ahol egy kötélen lógva mécsessel a kezében, vadászott a tárna hangjaira. Jó barátai közé tartozott a méltatlanul mellőzött budapesti Jánosy István (1919–2006) költő is, aki Besztercebányán született. Édesapja, Jánossy István (1908–1990) történelemtanár, szintén a besztercei evangélikus temetőben nyugszik.
Zolnay László, a budavári szobrok megtalálója lett egyik legjobb barátja. Nehéz elképzelni két egymástól annyira eltérő személyiséget. Zolnay bohém, a világot és nőket kedvelő személyiség volt, apám prűd, aki felnőtt korában is elvörösödött, ha néha a hölgyek tréfálkoztak vele és szigorú erkölcsi mércét tartott önmaga számára zsinórmértéknek, mégis Zolnayval értette meg magát a legjobban. Igaz, szakmai kérdésekben mindketten igényesek és szövetségesek voltak. Apám sok adattal segítette barátját, akinek családja a Zólyomhoz közeli Zolnáról származott. A szobrok megtalálása által világhírnévre szert tevő Zolnay így írt barátjáról: „Külön szerencsém volt, hogy szemleútjaira elkísérhettem Balassa Géza tanárt, a kitűnő történetírót és régészt, a Közép-szlovákiai Műemlékfelügyelőség tudományos kutatóját. Az ő szerepe Közép-Szlovákia műemlékeinek, sőt műtárgyainak megmentésében, azok helyreállításában s nem utolsósorban publikálásában csak a mi nagy úttörőinknek – Rómer, Henszlmann, Ipolyi – szerepével hasonlíthatjuk össze.” (Ars Hungarica, Bp. 1975, 1. sz., 20-21. o.)
Számos szlovák elismerésben volt része. 1965-ben a Közép-szlovákiai Kerületi Nemzeti Bizottság Iskolaügyi és Kulturális Szakosztálya tüntette ki emlékplakettel. Ugyancsak emlékplakettet adományozott neki a Gömöri Múzeum, alapításának századik évfordulóján (1982), valamint, ugyanabban az évben a besztercebányai Közép-szlovákiai Múzeum (Stredoslovenské múzeum), illetve a Kerületi Műemlék- és Természetvédelmi Hivatal (SÚPSOP, 1985) is.
Életében sokszor mellőzték és támadták. Eleve zárkózott típus volt. Szerénysége sem engedte, hogy saját érdekében felszólaljon. A szlovák oldalról őt ért támadásokat saját magának kellett kivédenie, mert magyar részről nem számíthatott támogatásra, holott magyar szakmai körökben számon tartották és becsülték. A 60-as, 70-es években számos jeles művészettörténész fordult hozzá segítségét kérve. Ő önzetlenül küldte az adatokat és segített. A névsor imponáló, ahogy már fentebb jeleztük.
Csak most utólag gondolok arra, hogy milyen lelki erővel kellett rendelkeznie, hogy minden méltánytalanságot, mellőzöttséget és lekezelést zokszó nélkül tűrt el. Napirendre tért fölötte és munkájába temetkezett.
Apám precíz, higgadt és etikus személyiség volt, ám egy kis vagányságért nem kellett a szomszédba mennie. Amikor a Madách-múzeum anyagát gyűjtötte, a balassagyarmati levéltárból kölcsön adták neki a levéltári anyagot. Átjőve a határon, kiderült, személyazonossági igazolványa a táska alján van. A vámos karjaiba pakolta a dokumentumokat, elővette a kívánt okmányt, majd hidegvérrel mindent visszapakolt. A csehszlovák határőrség embereinek eszébe sem jutott, hogy gyanút fogjanak. Abban a pillanatban neki sem jutott eszébe, mit is csinál. Amikor hazajött, nevetve mesélte frissiben a történetet. Tréfálkozni is szeretett. Egyszer a múzeum fotósát megkérte, hogy fényképezzen le számára egy nőt. Az szabódott, mert valami aktfélére gondolt. De végül kötélnek állt – „a tanár úrra való tekintettel” -, mire kiderült egy ókori tárgyat kellett lefotóznia, mely egy hölgyet ábrázolt. Sergej Protopopov, selmecbányai fényképész nagyon megkönnyebbült. Sokszor azzal szórakoztatta családját, hogy az érkező leveleket ő olvasta föl, de közben hozzáköltött bizarr dolgokat. Jó dramaturgiai érzékkel adagolta kitalációit. Anyám egyre nagyobb csodálkozással hallgatta apám „felolvasását”. Eleinte furcsállotta, majd egy ponton már gyanakodni kezdett, ez már nem lehet a levélben. A végén nagy kacagásba torkollottak ezek a felolvasások.
Korával Isten-hite egyre jobban elmélyült, még ha erről nem sokat beszélt. Jellemző volt rá, hogy rosszat ritkán mondott bárkiről is. Ha néhanapján megtette, annak komoly és megalapozott oka volt. Elmondta nekem, kinek köszönhető minden jel szerint a losonci Református Teológia könyvtárának ebek harmincadjára juttatása. Nem szlovák ember volt. Egy cikkemben megneveztem, de a szerkesztőség törölte a nevet, mert leánya még él.
Apám annak a szerencsétlen generációnak volt a tagja, mely „beleszületett” az első világháborúba. Hazáját földarabolták még mielőtt eszmélt volna, majd egy lélegzetvételnyi időszak után következett a második világháború. Azután jött a sovinizmus tobzódása, meg a proletárdiktatúra rémuralma.
Furcsa fintora a sorsnak, hogy életében a hivatalos Magyarország, de még a szlovákiai magyarság sem vett róla tudomást és haláláig eszébe sem jutott senkinek sem, hogy valamilyen módon elismerjék áldozatos munkásságát. Ezt ő alázattal tudomásul vette, szóvá sohasem tette, de néha talán titkon bántotta. Utólag azonban ezt a mulasztást már nem lehet jóvá tenni. Igaz, Lacza Tihamér felvette A tudomány szolgálatában c. albumba (2010).
Balassa Géza életébe bepillantást enged pár kép, melyet a Képgalériában érhető el ITT>>>.
Balassa Zoltán, Felvidék.ma
