Emlékek folyama – Kulcsár Ferenc elmélkedése Gál Sándor: Mintha mindig alkonyat lenne könyve kapcsán.
Nagy, emberi léptékben nagyon nagy időt fog egybe Gál Sándor „könyvritkaságnak” számító Mintha mindig alkonyat lenne című munkája. E „két könyvből” álló műnek már az alcíme is árulkodó: Emlék és napló, írja a főcím alá az író, eligazítva az olvasót arról a hetvenöt évről, mely a 20. század kétharmadát és a 21. század elejét öleli át, megvallva és megvallatva az „eltűnt időt”, mert, amint Gál Sándor írja: amit nem írok le, az elvész véglegesen.
A Mintha mindig alkonyat lenne Első könyve hat fejezetben „mesél” megállíthatatlan áradással. Az elsőt, A Tejút csillagpárnája címűt a (felvidéki) magyar irodalom rendhagyó, párját nehezen található művének, lírai prózájának, prózaversének is mondhatnánk. A „történet” 1938. november 29-én, az író születésének napján indul, baljós előjelekkel, mintegy azt sugallva, hogy az emberi világban nem a halál, hanem a születés fájdalmasabb: az érkezés, nem pedig az eltávozás; nem az utolsó, hanem az első lélegzetvétel. Hallgassunk bele az életre ítélt csecsemő első napjába: „Az alkonyat roskasztó sötéttel érkezett a november végi világra, amelyben a falu úgy hallgatott, akár egy óriási temető. Köd-emberek, köd-utak, köd-remények botorkáltak át a vízbe, sárba süllyedt világon. A távolságok lépésnyire kurtultak, s a kutyák sem feleseltek a sötétségben. A kapukat, az ajtókat s a verőckéket bezárta az éjszaka. Az ablakok fénye is árván és hideglelős vacogással esett a kinti világra, s úgy tűnt fel, hogy ami kicsi világosság van még a faluban, az is befelé világít.” Lidérces-balladás est volt hát az író világrajövetelének estéje, babonákat, hiedelmeket szülő este, „amikor a bagoly se jár vadászni, hanem megül a nádtetők védte száraz gerendák között, s bölcsen várja az idő jobbra fordulását”. Kétséges, baljós jövendőt sugallnak e képek, melyben majd „egymást faljuk fel, mi, egymáshoz igaztalanok”, csillapíthatatlan éhségünkben.
Mindez félelmetes is lenne-lehetne, de írónk nem véletlenül indítja az Első könyvet egy Kierkegaard-idézettel, az ember örök méltóságát éppen abban jelölve meg, hogy születését követően, élete során történetre tehet szert, ebből következően pedig az emberben az az isteni „jel”, hogy folytonosságot adhat ennek a történetnek. Egyén és közösség, egyéni sors és nemzeti közösségi sors széttéphetetlen, mert az ember egyedül mindig elbukik. Az újszülöttet befogadja a tér, befogadja az idő és befogadja a közösség is, hogy ezáltal teremtsenek élhető életet, szabadságot, hitközösséget, kultúrát, s mindezek által jövendőt.
Bimm-bam, bimm-bam, a novemberi születés után eljön az első karácsony: messzire száll a harang hangja, le egészen a Dunáig, hogy egyesüljenek a visszacsatolt országrészek az anyaországgal, harangjainak zúgása közepette: talpon az egész falu, ruhákat tisztítanak, csizmákat fényesítenek, kemény vásznak suhognak; alsószoknyák, ingek, ünnepi nadrágok, kabátok, mellények, prémkucsmák kerülnek elő a ládák mélyéről; olyan ruhák, amelyeket csak a karácsony, az újesztendő, a húsvét és a pünkösd lát, s még néha az esküvő, a keresztelő, a temetés. S ebbe a paraszti, emberi világba belefér, beleférne az egész élet, az idő teljessége, egyesülve a földdel, a természettel és az éggel, melyben minden születendő Gyermek él, és – Isten akarata szerint – Heródes és Júdás meghal. S az élet fölött az égbolt hatalmas hangversenyterem, az aratás olyan, mint a dal, olyan, mint a költészet: szép és gyötrelmes. Ám az égbolton olykor héják és vércsék is megjelennek, a búzatáblák helyén sajgó sebek nyílnak, a földön imádság és káromlás váltja egymást. Jelen van a betegség, az aszály, a tűzvész – Isten ostora le-lecsap a földre.
Áll a baba, áll, mint a gyertyaszál. Jár a baba, jár, mint a kismadár. A gyermek elindul, eszmélni kezd, munkával ismerszik, s ami közösségét érinti, az elől neki sincs menekvése. A madarak dalába, a kakas virító kukorékolásába beleharsan a hang: „Háború! Európa, mint egy hatalmas katlan, lassan fortyogni kezd. Alágyújtottak a sátánfiak.” 1938. november 22-ikének éjjele. Amikor megvirrad, a kisbíró megveri a rézpántra feszített kecskebőr dobot: Prampara, prampara, tramtata, ta. Közhírré tétetik, Káin és Ábel áldozati oltárára már feltették az áldozati rőzsét. Az áldozatokat is terelik már: testvért a testvér ellen, szegényt a szegény ellen. „Uram – könyörög Káin – engedjen el a te hatalmas kezed, és tarts meg az én testvéremmel, Ábellel bennünket.”
De Káin és Ábel szavára senki sem kíváncsi: jönnek a csehek, a magyarok, a németek, az oroszok. A cseperedő Gyermek rozsdás szögbe lép: kivirágzik az első seb, az első Jézus öt sebe közül, hogy aztán gránátszilánkok röpködése közt kövessék őket a továbbiak. Mert „minden eleven fában nő egy láthatatlan kereszt, s minden emberben a jövendő sebhelyei”. Erről vallanak nagy erővel az Első könyv további fejezetei: az Égi harmat, az Eltemetett világ, a Kincses Komárom, a Katonásdi és a T-34-es lakókocsi, a Pozsony és a hatvanas évek.
Gál Sándor sodró mondatai olyanok, mint a Dunáról induló szél, mely felkapja a dűlőutakat, s viszi a homokot, „fel a Hadak Útjáig, Csaba királyfi lova lába nyomát betakarni”; viszi a Dunáról, Tiszáról, Bodrogról, Ipolyról induló szél a magyarság, s benne a felvidéki magyarság kálváriáját. Számukra az 1945. május 9-én „kidobolt béke” abban a pillanatban véget is ért. „Nyomtatott hirdetmények jelentek meg, amelyek arról szóltak, hogy a magyarok elárulták a Köztársaságot, s ezért elveszítik állampolgárságukat, nem vehetnek részt a közigazgatásban, nem lehetnek iskoláik, egyesületeik, sajtójuk, s birtokaikat elkobozzák.” Ezzel egy időben az író szülőfalujában, Búcson – és máshol – megalakult a „helyi nemzeti bizottság”, néhány gyorsan betelepített szlovák partizán közreműködésével. Csak később derült ki, hogy ezek a „partizánok” a Hlinka Gárda tagjai voltak, s aki közülük vállalta a déli, magyar zónába való áttelepülést, azt nem ítélték el háborús bűnösként, ellentétben a kassai kormányprogram határozatával.
S vitte a folyókról induló szél 1948 után is az újrakezdéseket és hazugságokat, a felvidéki magyarság lelki megrendüléseit, a pusztítást és pusztulást, a „ragyogó jelen” s a „fényes jövő” frázisa mögött a kiüresedést, azt, amikor „minden csupa csalás, szemfényvesztés, hókuszpókusz; minden merő zagyvalék, ahol nem tudható, ki kicsoda, mi micsoda”, ki az, aki szemedbe mosolyog s másnap feljelent.
Nyomon követhetjük e nagyszerű könyvben mindazt, amit egykor csehszlovákiai magyar valóságnak mondtunk általában: köztük – a pusztítás és pusztulás ellenére – azt az egyértelmű bizonyosságot is, hogy a Gál Sándorék nemzedéke „elvégezte a maga történelmi küldetését: képessé vált megtartani a csehszlovákiai magyarságot nyelvében és kultúrájában; intézményeket, rendezvényeket – és igen! – új irodalmat teremtett!”
Gál Sándor munkájának Második könyve a napló, mely a Feljegyzések elmenőben címet viseli. A 2005. december 1-jével induló napló megvallott célja „megkísérelni a lehetetlent, s addig rögzíteni a belső történéseket, jelenségeket, amíg az értelem és a kéz győzi”, abban az emberi létben, melyben – a Második könyv Montaigne-mottója szerint – semmi állandó nincs sem bennünk, sem a dolgokban, s mi és ítéleteink és minden halandó dolog folyik és hullámzik szakadatlanul. A Feljegyzésekről – gazdagsága okán – nem áll módunkban szólni, olvasni kell őket, egészen a könyvben található utolsó feljegyzésig, melyben a 74 éves író 2010. szilveszter estéjén ezt írja: „A ráki utáni időm 829. napján. Legyen holnap!”
Hálát adva a sorsnak, ez a „holnap” azóta is, újra meg újra eljön – a most 78 éves Gál Sándor életében is.
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma
A könyv a Madách-Posoniumnál jelent meg 2011-ben. A Kassán élő szerző költőként és íróként is az egyik legjelentősebb mai alkotó a szlovákiai magyar irodalomban. Jelen kötete rendhagyó életregény: emlékiratnak indul, életrajzi regénnyé súlyosodik, majd a Második könyvben, a naplóvá stilizált életanyagban mintha megint a lírikus, az öregedő, súlyos betegségekkel küszködő költő szélsőségesen szubjektív hangját hallanánk.
