Az emberi világban valamilyen elrendelés folytán minden-minden felejt. Egyetlen kivétel mégis akad, a nyelv örök hűsége – még a hűtlenekhez is. Azokhoz a hűtlenekhez, akik ilyen-olyan okból elfelejtik, hogy őseik nyelve atlantiszi mélységekben őrzi ezredévnyi álmaikat és tetteiket, egybeszerkesztve élők és holtak lelkét.
Szlovákiában időnként szóba kerül az itt élő magyarság névhasználata. E felvetések során megrökönyödve kell tudomásul vennie az embernek, hogy még az általa megbecsült, közismert személyek is – nagyon-nagyon rossz példát mutatva – úgy foglalnak állást e kérdésben, mintha valamilyen ártatlan dologról lenne szó, adható-vehető kacatról, mondván, a „külsőségek számomra soha nem fontosak”; meg hogy a nevem magyarrá, tehát normálissá történő átíratásában „az gátol engem, ami másokat is, hogy hány helyen és mennyi mindennel jár a névváltoztatás”. Ezek az elképesztő „alapállások” több dologról is tanúskodnak: az önbecsülés hiányáról, az elődeink iránti hűtlenségről s a végig nem gondolt gondolatról.
Amikor 1920-ban, Trianonban diktátummal, erőszakkal, szájaló propagandával szétrobbantottak Európa szívében egy történelmi, gazdasági és kulturális közösséget, a magyarságot, az új birtokosok első dolga volt a saját képükre formálni ezt az ajándékba kapott „világot”. Az újonnan, mesterségesen létrehozott Csehszlovákiában – is – megkezdődött nemcsak a gyönyörű nevű helységek, utcák, dűlők átkeresztelése, hanem az embereknek és nevüknek a kisajátítása is: tudatos, etikátlan és úrhatnám átnevelése és átnevezése „csehszlovákká”.
Szülőföldemnél és családomnál maradva: a Bodrogközt kettéhasító emberi kapzsiság a „Felső-Bodrogköz” lakosságát csendes terrorral arra kezdte terelni, hogy a „nagy jövőjű és boldog Csehszlovákia” polgáraiként szakítsanak magyar múltjukkal, adják fel nemzetiségüket és változtassák meg nevük írásmódját is szláv, illetve szlovák formára: magyarán, szaggassák ki éltető gyökereiket. Nagyapámnak a hatóságok Jozef Kulčár névre adtak ki igazolványt, melyben ráadásul az állt: nemzetisége – szlovák. Azaz tudtára adták: mint egy elorozott tárgy, ő immár a csehszlovák állam tulajdona, ezért az államnak joga van az ő nevének és nemzetiségének megváltoztatására, ráütve a „homlokára”, mint Isten a testvérgyilkos Káinéra, a bélyeget. Ez a terror 1938-ig tartott, ám a müncheni döntés sem józanította ki a nemzetállamosdit játszókat, mert 1945 után újra kezdődött a nagy játszma, csak most már durvábban, alig leplezetten. Miután „Košicén” bejelentették, hogy az Felvidéken, ezen az „ősi szlovák földön” a magyar elemnek többé nincs mit keresnie, a Csehszlovákiához visszaerőszakolt magyarságot újra egy abszurdum elé állították: vagy „reszlovakizálsz” – vajon hogyan reszlovakizáljon az, aki soha nem volt szlovák? –, vagy vár rád a marhavagon… Mikor 16 éves lettem, a kezembe nyomott igazolványomban sírva olvastam a nevem: František Kulčár, s ez a durva hamisítás „szlovákosításban” elöljáró hivatalok részéről olykor még ma is kísért, pedig okmányaimban már régen az vagyok, akinek születtem: Kulcsár Ferenc.
Így öröklődött hát a tudathasadás nemzedékről nemzedékre, s öröklődik máig: azon túl, hogy a „szláv tengerben” a Föld nációinak minden asszonya – lett légyen az francia színésznő, japán gésa vagy dán kézilabdázónő – „értelemszerűen” ová lett, a Szlovákiában élő magyar nők már eleve ová-nak születnek – ová szül ovát –, így hát okmányaikban is ová lesz belőlük. És persze a férfiak esetében is: a szlovák „történelmet” benépesítő František Rákócik és Gabriel Bátorik után mi, az ő utódaik, felvidéki magyarok is Františekek, Gabrielek lettünk, mert ugye a Juhász és a Lelkes családnevekhez szlovák keresztnév illik – mint tehénre a pizsama! Így lett a szlovákiai magyar ember egy egzotikus lény: tudja, hogy őt Lelkes Istvánnak hívják, de az ő személyét igazoló okmányban Štefan Lelkes a neve. Az egyik név mindenképpen hamisítvány, olyan álnév, mely „dokumentálja”: tudathasadásos lény vagy, földre tévedt marslakó, esetleg titkosügynök. Így nőttek ki például, ebből a tudathasadásból 1989 után Szlovákia magyarlakta területein az „ufós” vállalkozások is: a Halász Nábytokok, az Egri Pekáreňek, a Bodnár Mäsok és az Alföldi Zmrzlinák. Mint egy sci-fi-ben.
Íme, alattvalóságunk, tudathasadásunk szomorú története: így lettünk templomban Istvánra keresztelt kisdedek, hogy aztán egy életen át Štefánok legyünk, s majd a sírkövünkre újra az István név kerüljön. Így lettünk templom-magyarokká és temető-magyarokká.
Ez a szlovákkeresztnevesdi a magyarok részéről egyébként épp olyan bizarr, mintha a szlovákok holnaptól magyar keresztneveket kezdenének adni a gyerekeiknek, s megjelennének közöttünk a Štefančíková Ilonák meg a Novomeský Györgyök. De hát nem ment el az eszük! Miért tennék, hiszen senki sem kényszeríti őket erre. Igaz, ma már bennünket sem kényszerítenek – csak hát minket még mindig Trianon, a múlt fojtogat. Meg a polgári öntudat hiánya s a hamu alatt hunyorgó nemzeti lelkiismeret.
Ideje lenne ráfújnunk a szunnyadó parázsra, és kigyógyulnunk a tudathasadásból.
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma
