Ezerkilencszázötvenhat, te csillag, oly könnyű volt a nehéz út veled! Nagyon soká sütöttél ősz hajamra, ragyogj, ragyogj, ragyogj sírom felett. (Faludy György)
Az 1910-es évek Magyarországán, amikor a klasszikus, a Bibliát a főhelyen tartó, humánus célokért tevékenykedő szabadkőműves páholyokban a gondolkodás szabadságát a radikális szabadgondolkodás kezdte felváltani, egyik napról a másikra az ún. kozmopolita, internacionalista sajtót is a nagymérvű elfajulás lepte el, s a pornográf irodalom az iskolás gyermekek közé is beszüremkedett. Az ateizmus, a materializmus, a marxizmus mellett elsősorban a nemzetellenesség ütötte fel a fejét: Budapest akkori, koronázatlan és kéretlen főpolgármestere, Vázsonyi-Weiszfeld Vilmos például gúny tárgyává teszi a Szózatot, mondván: „A magyar marhának sohasem mondották, hogy itt élned s halnod kell.”
Mit mondjunk erre? A magyar nemzet jellegzetes jegyeivel élesen és ridegen szembeforduló, „hatezer fejű”, agresszív szabadkőműves sárkány – ahogy egy korabeli képviselő fogalmazott, az „új honfoglaló makkabeus tábor” – lepaktált az orosz bolsevikokkal, majd Magyarországot a nemzetek börtöneként megbélyegezve Trianon felé terelte az országot, hogy ott aztán nyélbe üssék – ahogyan a franciák gúnyosan elnevezték – a „kóser békediktátumot”.
Jászi-Jakubovics Oszkárék ekkor még Ady Endrét is beédesgették a Martinovics szabadkőműves páholyba, s a költő ekkor kezdte közölni az úgynevezett politikai verseit (Rohanunk a forradalomba, A csillagok csillaga), melyekből megtudjuk, hogy „mióta ember néz az égre, vörös csillag volt a reménye”. „Sose hull le e vörös csillag”, jövendölte – halálos tévedéssel – Ady, aki talán őszintén várta a forradalmat, csak azzal nem számolt, hogy annak nyomán majd a Lenin-fiúk fogják halomra lőni a vörös csillagtól idegenkedő magyar embereket, s miközben a templomok előtt akasztanak, leköpdösve a szentségeket, Szamuely-Salamon Tibor jeltelen sírokba s a Dunába dobatja a kivégzetteket, „szép antilop kesztyűjével játszva, lakkcipőben lépegetve a hullákon, majd a budapesti Szovjetházban pezsgőt töltve gróf Károlyi Mihályné poharába, ugyanazzal a kézzel, mellyel a kötelet igazítja áldozatai nyakába”. Még szerencse, hogy utána jött egy József Attila, aki egyik versében – igazi váteszként – a „fasiszta kommunizmusról” írt, megjósolva a Gulágokat és a Recskeket; meg a Föld, Föld!...-ben Márai Sándor által olyan hátborzongatón, félelmetes-szépen leírt ávós legényeket, a Jásziék szabadkőműves páholyában felcseperedő, a magyarságot lefasisztázó Rákosi-Rosenfeld Mátyás „gyermekeit”.
És most – írja Márai Sándor –, 1946-ban, megint egyszer formaruhában, megjelent Budapesten a Kegyetlenség. Mint mikor egy nagyvárosi utcán egy kloáka felszakad, és dögletes bűz árad el az utcákon, a lakásokban úgy terjedt a híre, hogy a Városban megint működik a Terror. Egy délután az Andrássy sugárúton mentem, amikor megláttam a hírhedt 60-as számjelzésű ház erkélyén a frissen beöltözött egyenruhás legényeket. Csípőre tett kézzel, vigyorogva álltak az erkélyen, és röhögve nézték a gondterhesen, fáradtan vonuló népet a járdán – úgy álltak magabiztosan, fölényesen, mint akik tudják, hogy minden hatalom az övék: az utcai járókelők bármelyikét füttyszóval berendelhetik a förtelmes hírű épületbe, ahol a kínzókamrákban azt mívelik velük, amit akarnak, senki sem kéri rajtuk számon – egyelőre – a kegyetlenségeket. Az arcok is megdöbbentően ismerősök voltak: ugyanazok az arcok, ugyanazon az erkélyen, mint esztendő előtt, amikor a nyilasok tanyáztak itt. Ide vonult be most a snájdigan szabott egyenruhában az Ávós. Itt szervezték a Terrort, mint az egyetlen lehetőséget, ami módot nyújt – addig-ameddig –, hogy egy emberellenes merényletet, a kommunizmusnak nevezett, szocializmusnak álcázott erőszakos csalást erőszakkal és csalással rákényszerítsék az emberekre. A Terror újra megjelent a Városban, mint lidércnyomásos álmokban a szörnyalakok. És mintha váratlanul bűzös, életveszélyes gázzal telt volna meg a levegő, az élet. Az egyenruhások a sintértelep erkélyéről lenéztek a járókelőkre, és elégedetten vigyorogtak, mert megkapták a legnagyobb elégtételt, amiről ez a fajta ember álmodhat: a jogot, hogy kegyetlenek legyenek. Ők voltak az Egyedül Üdvözítő Eszme támasza. Ki volt, mifajta ember volt, aki most felhúzta az egyenruhát és megmarkolta a bikacsököt? Az, aki csak akkor jelenik meg a történelem színpadán, ha felelőtlenül, felsőbb biztatásra működhet. Ilyenkor felhúzza a parádés egyenruhát, megnyalja szája szélét, feltűri a zubbonya ujját és elégedetten, tempósan kezd munkába.
Ez a Városban, Magyarország szívében, Budapesten megjelenő, a Rákosi Mátyások irányította Terror csak addig-ameddig lehetett a maga lidércnyomásával uralmon, mert eljött 1956, hogy a fellázadt, „lázrózsás arcú magyar nép” kitépje márványcsizmájából a nagy despotát, Sztálint, s ezáltal igazolja: a magyar nemzet minden száz évben talpra áll egyszer kínzói ellen, még akkor is, ha a Bach-huszárok és a cári kozákok olykor tankokban térnek vissza. 1956 – 1703, 1848 után – a magyar nép új csillaga lett, hogy Európa és a világ történelmét a szabadság felé terelje. Számunkra ezért az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc „nem emlék, nem múlt vagy történelem, hanem hús és vér, lényünknek egy darabja, szíve és gerince: a szabadság liliom-illata”.
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”49458″}
