Február 11-én a budapesti Párbeszéd Házában előadással és kerekasztal-beszélgetéssel egybekötött est keretén belül mutatták be a mártír felvidéki magyar politikus, gróf Esterházy János nővére, Lujza írásaiból összeállított gyűjteményes kötetet. Kordokumentum(ok), kis nemzeti lélektan avagy üzenet a jövő (felvidéki) magyar nemzedékeinek? Valójában ezek mindegyike a Méry Ratio Kiadó gondozásában a múlt év végén megjelent gyűjteményes mű, amely a mai szélesebb nyilvánosság előtt méltatlanul kevéssé ismert, ám saját korában annál meghatározóbb jelentőségű felvidéki magyar személyiség írásait fogja össze. A „Sorskérdések margójára” címet viselő kötet az elejétől kezdve az utolsó betűig magán hordozza a címben foglaltakat: valódi, igazi „nehézsúlyú” sorskérdésekről van szó. Egyéni és nemzeti sorskérdésekről – így együtt, mert az Esterházy családban az már csak úgy járja, hogy a kettő elválaszhatatlan egymástól. Olykor tragikus végzetszerűséggel…
A kötetben megjelent írásokból egy nem mindennapi személyiség nem mindennapi életpályája rajzolódik ki – jórészt egy „lehetetlen” korszakban. A főrendiház örökös tagjának, id. gróf Esterházy János Mihálynak és Elzbieta Tarnowska lengyel grófnőn három gyermeke közül elsőként látta meg a napvilágot 1899-ben Nyitraújlakon. Az Esterházyak nyitraújlaki családi fészkében – mert több volt, mint egyszerű kastély – szívta magába mindazt a tudást, műveltséget és erkölcsi útravalót, amely testvéreivel együtt aztán a későbbiekben az élet háborgó hullámai fölött tartotta.
Már igen fiatalon szembesülnie kellett azzal a szomorú ténnyel – amit aztán később öccse is oly keserűen megtanult – hogy az igazságszolgáltatás és az igazság nem mindig jár kéz a kézben. Az első világháborút lezáró békediktátumok felforgatták úgy az országot, mint a nyitraújlaki Esterházyk életét is. Lujza huszas évei elején járt, amikor először lépett fel határozottan a hatalmát épp csak megszilárdító csehszlovák hatalom magyarellenes intézkedéseivel szemben. Aminek meg is lett az eredménye: 1923-ban eljárást indítottak ellene, majd végül kémkedés vádjával szabadságvesztéssel és pénzbüntetéssel sújtották. Nem kért a csehszlovák kegyelemből: börtönbüntetését leülte, 1926-ban szabadult. A fogságban töltött idő meghatározó jelentőségű fordulópont volt Esterházy Lujza életében: ekkor szilárdult meg benne az a meggyőződés, hogy nemzete számára csakis békés eszközökkel, a szlovák mint partner nemzettel való korrekt, őszinte kiegyezéssel lehetséges a megmaradás.
Publikációi – amint a gyűjteményes kötet anyaga is mutatja – ekkortól az anyaországtól elszakított felvidéki magyar közösség életét érintő legkülönbözőbb kérdésekre terjednek ki a közélettől kezdve a szociális és kulturális témákon át egészen a hitéleti-egyházi kérdésekig. Ami közös ezekben az írásokban: mindegyiküket áthatja az Istenbe és a keresztény életút üdvözítő mivoltába vetett mélységes hit és megyőződés. Már csak emiatt is érthető, hogy miért vált a szlovák-magyar megbékélés mint az anyaország határain kívül rekedt magyar nemzetrész számára a megmaradás szempontjából egyedül üdvözítő megoldás egyik legfőbb szószólójává. Mindezt úgy – és ezt fontos kihangsúlyozni, mert maga Esterházy Lujza is foglalkozott a kérdéssel írásaiban – hogy a szolgalelkű aktivizmust határozottan elutasította. Ezek az írásai különösen aktuálisak lehetnek napjaink felvidéki közélete számára.
Az egyik legizgalmasabb és aktualitását is tekintve talán legfontosabb kérdés, amellyel Esterházy Lujza alaposan foglalkozott munkáiban, az a szlovák-magyar viszony alakulásának értő és alkotó szellemű tanulmányozása. A krisztusi tanításokkal felvértezve képes volt megértően viszonyulni a másik nemzet szempontjaihoz is, rámutatva arra az alavetésre, hogy: a két nemzet, a szlovák és a magyar egymásra vannak utalva itt Közép-Európában, a kiegyezés tehát szükségszerű. Már amennyiben békés úton kívánják közös ügyeiket rendezni. Esterházy Lujza számára más út elképzelhetetlen volt. E tárgyban írott elképzeléseit nem csak felvidéki magyar lapok, de magyarországi kiadványok is közölték. Ki kell emelnünk – szintén máig ható üzenet értéke miatt – „A szlovák-magyar viszony lélektani akadályai és azok áthidalása ” című tanulmányát is, melyben leírja: „A külföld nem hozhatja létre a szlovák-magyar közeledést. Ezt egyedül a két érdekelt nemzet maga valósíthatja meg – ha igazán akarja”.
Sajnos azonban úgy tűnik, hogy ha még lett is volna rá akarat – amennyire nem volt – a történelem más útra terelte a két nemzet kapcsolatait. Ezzel legkésőbb akkor szembesülhetett Esterházy Lujza, amikor öccse kálváriája kezdetét vette. Mindvégig támogatta Esterházy János politikai tevékenységét, így az 1939 után beköszöntő vészes korszakban is testvére mellett állt. Emberségében, erkölcsi tartásában csak hozzá mérhető. Éppúgy elutasította a náci rezsim embertelenségét, mint fivére, így természetesen részt vett az üldözöttek mentésében is. A háborút követően aztán már csak egyetlenegy célja maradt: elérni János szabadon bocsátását. Ami – mint tudjuk – nem járt sikerrel. Sőt, a saját élete is veszélybe került, maga sem kerülhette el a fasiszta vádat. Magyarsága miatt mint Csehszlovákiában nem kívánatos személyt előbb a ligetfalui gyűjtőtáborba internálták, majd kiutasították az országból azzal az elképesztő végzéssel, hogy „ön magyar, tehát fasiszta”.
A következő hatalmas csalódás az addig reménnyel kecsegtető nyugaton, egészen pontosan Párizsban érte. Ahol a kor politikai „elvárásainak” megfelelően nem akartak tudomást venni a szovjet rezsim embertelenségéről, így hallani sem akartak az öccse kiszabadítása ügyében tett kezdeményezéseiről. Ekkor írta egy levelében: „elnémult az emberi jogok védelmének hangja a nyugati sajtóban”.
Kevesen tudnak arról is, hogy milyen fontos szerepet töltött be Esterházy Lujza a háborút követő magyar békedelegáció munkájának segítésében. És korántsem csak mint tolmács-szakfordító, hanem mint kemény, határozott, lehetetlent nem ismerő „lobbista”, akinek nem csekély érdeme van abban, hogy a felvidéki magyarság egyoldalú áttelepítése Magyarországra nem valósulhatott meg a „békekonferencia” előtt elképzelt formájában.
Fivére halála után újult erővel vetette magát a közéleti munkába a párizsi emigrációban – nem kis nélkülözések és próbatételek közepette. 1966-ban hunyt el, s az évek múlásával igencsak megkopott emlékezete. Ezen csupán a rendszerváltás enyhített valamelyest, amikor végre megjelenhetett 1948-ban írni kezdett emlékirata Szívek az ár ellen címmel. A mostani kötet pedig a szerkesztők szándéka szerint is azt a célt kívánja szolgálni, hogy minél szélesebb körben ismertté tegyék Esterházy Lujza munkásságát és szellemi hagyatékát.
szd, Felvidék.ma{iarelatednews articleid=”51661,40702,38386″}
