1989 előtt, a „végső harcot” hirdető agymosás idején az embereket előszeretettel nevelték át különféle lágerekben, internáló-, gyűjtő-, fogoly- és munkatáborokban, ahol a lélektelen „eszme” elvtársai egyebek mellett azt is kánonba tették, mikor ölhetjük meg az anyánkat: abban az esetben, ha az „eszme” árulójává válik: mondjuk nem ért egyet azzal, hogy éhbérért robotoltat embereket, Krisztus keresztjére lövöldöztet, papokat feszített keresztre, vagy bikaviadalok arénáiban löveti agyon a keresztény túszokat.
Sok víz folyt le azóta a Volga–Duna–Elba–Szajna–Tennessee vizén, de a köpönyeget váltó új osztály továbbra is hódít: ma is vodka- és whiskyszagban fürdeti a „civilizált” világot, egyre „agyafúrtabb” fegyverrel bírván ma is jogot tart arra, hogy bárkit megölethessen, ha ellenez bármilyen s bármily ügyesen álcázott „faji- vagy pán-eszmét”. Ennek a Dosztojevszkij megjövendölte, mindenen átgázoló hatalomnak nem gond a 21. században sem koncentrációs táborokat fenntartani, melyekben vádemelés és bírósági döntés nélkül tartanak fogva embereket. S az sem gond e „csekk-könyv és géppisztoly” által hatalmat bitorló „globális demokratáknak”, hogy joystickháborút folytassanak földünk bármely pontján: a képernyő előtt ücsörgő katona rávezeti a gépet a célpontra, s a rakéta felrobbantja az emberekkel teli épületet. S ez nem számítógépes játék, itt gyilkos rakéták ölnek meg hús-vér embereket; olyanokat, akik úgy vélik, nekik is jár a javakból, a szabadságból, az emberi méltóságból. Holnapután pedig már rajokban surranó nanodrónok húznak el fejünk fölött. S akik ezeket hadrendbe állítják, az egykori vörös komisszárok „civilizált” utódai.
Mindez – „szelídebben” – a mi tájainkon is jelen van. A hatalomnak nem gond lesöpörni az asztalról mindazt, ami a „demokratikus elvek” alapján jár többségnek, kisebbségnek egyaránt. Elegendő csak a mi nemzetiségi nyelvtörvényünk hiábavalóságára, az egynyelvű vasúti táblákra utalni, továbbá a magyar iskoláinkra erőltetett, magyar fóbiával átitatott történelemtankönyvekre, nehogy magyar diákjaink találkozzanak nemzetük értékeivel és hagyományaival. Ezen jogtalanságok kiigazítási kérelmét az „urak” minden skrupulus nélkül lesöprik az asztalról. S nyugodtan meg is tehetik, mert Európa már és még nem a hazánk, már és még nem a „nagyhomlokú, könyves, vén” Európa, hanem elsősorban a magas kamatokért pénzt kölcsönző kiválasztottak, meg az érzéketlenség és érdektelenség kontinense.
S ebből eredően túl sok elfajzott lelket – is – nevel. Hitványokat és silányokat, alávalókat és gyalázatosakat, becsteleneket és szégyenteleneket. Meglehet – hallgatásunkkal – már hozzájuk is idomultunk. Hiszen zavartalanul itt grasszál és pöffeszkedik közöttünk egy emberfajta, akit semmiképp sem kellene elviselnünk, ez pedig a senkiházi. Külön értekezést lehetne írni az olyan emberekről, akik nem egyszerűen csak hitványak, silányak, alávalók, gyalázatosak, becstelenek vagy szégyentelenek, hanem senkiháziak. Olyanok, akik úrhatnámságukból eredően tudatosan hazugságot terjesztenek mind magukról, mind másokról, mind a múltról, mind a jelenről. Egyikük nemrégen – a kétnyelvű vasúti feliratok kapcsán – így nyilatkozott: „Szlovákiában nincsenek magyar vagy kisebbségi iskolák, nincsenek nemzetiségi falvak sem.” Nos, ezt a senkiházit, a hétköznapi fasizmus bacilusának ezt a terjesztőjét az a másik senkiházi szülte a világra, aki nekünk, magyaroknak azt kívánta, hogy „a sakálok ragadják el gyerekeinket a bölcsőikből” és „veszett kutyák falják fel csontjainkat a sírjainkban”.
Íme, az európai és azon belül a Kárpát-medencei közös múlt konzekvenciája: 1920-ban mi, „határon túlra” terelt magyarok s a magyar gyerekeink által látogatott iskolák, sőt maguk a magyarok lakta falvaink csak kényszerképzetek, mindössze azért hívjuk őket mi, „revizionisták”, hogy provokáljunk. De ha mi, Szlovákiában élő magyarok nem vagyunk, mi a nyavalya szüli az ilyen senkiháziaknak a hungarofóbiáját? Miért ütögeti őket a guta, ha a fantazmagória e szüleményei, azaz mi, „magyarok” a magyar iskoláinkat magyar iskoláknak nevezzük? És főleg: miért nem tudatosítjuk mi, a „kisebbség örök béklyóját” viselő „valakik”: Szlovákiában a szlovák emberek szlovákok, a magyar emberek viszont csak magyar nemzetiségű nímandok, másodrendű alattvalók.
Az embernek már beszélni sincs kedve e nyomorúságokról és szomorúságokról. Nagyvonalúságból túl kevés, sovinizmusból túl sok! A ’89 előtti korszakból a ’89 utáni érába az út: csöbörből vödörbe. Nagylelkűség helyett kishitűség. Humanizmus helyett hol kommunizmus, hol kapitalizmus: hol lelki, hol anyagi kiszolgáltatottság – brüsszeli patópálizmussal, Guinness-könyvbe illő időhúzásrekordokkal, mert ugye: minél rosszabb, annál jobb. Ebből eredően túlontúl sok ember számára lett sivárrá mind a jelen, mind a jövendő. Olyannyira, hogy közönyünkből, fásultságunkból eredően már egy tiltakozó megmozdulásra is képtelenek vagyunk, mondjuk, a zömében magyarok lakta Dunaszerdahelyen, ahol a vasútállomás épületén egy frissen elhelyezett, hatalmas tábla hirdeti: DUNAJSKÁ STREDA. Azaz: itt, e 80 százalékban magyarok lakta városban is mi, szlovákok vagyunk az urak – ti vagytok többen, ám mi vagyunk többek.
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma
