1948-ban megkezdődött a magyarországi szlovákok betelepítése is a faluba. Amint az előzőekben már idézett egyházi dokumentumban olvassuk: „1948 tavaszán érkeztek meg az új települők. Bánkról jöttek ide, ám rövidesen közülük is többen megszöktek. Egyik-másikuk nagy hangon kezdte, általában gyűlölte a magyarságot. Részükre a csánki ág. ev. lelkész tartott havonta egyszer szlovák nyelvű istentiszteletet. Többen ezzel nem elégedtek meg, hanem azt akarták, hogy a templomunkat megszerezzék.” A krónikás továbbá elmondja, hogy a falu ezek után siralmas állapotba jutott: a földeket elhanyagolták, azokat nem trágyázták, nem művelték szakszerűen.
A régi boriak szerint az áttelepítették „autókon érkeztek dalolva a faluba”, semmi vagyonuk nem volt. Az 
igazsághoz hozzátartozik, hogy az ide hozott szlovákok közt is sokféle ember volt: nincstelen cseléd, vegyes házasságban élő, néhány holddal rendelkező földműves stb. Egy biztos: valamennyiük rábeszélés, hosszan kifejtett propaganda után jött ide, és sokukat nagyon becsapták. S az is tény, hogy az ide érkezettek más vallásúak, más nemzetiségűek voltak, akik elfoglalták a Boriból kitoloncoltak házait. S ezért bizony az itthon maradottak sem fogadták őket lelkesedéssel.
A Boriba telepített szlovákok közt zömmel fiatalok, házastársak vagy magányos férfiak voltak. A Nyitraivánkai Területi Állami Levéltár összeírásában 40 idetelepült személy nevét olvashatjuk, de nyilván többről lehetett szó, hisz ma is tudunk olyanokról, akik a jegyzékben nem szerepeltek. De nézzük most a szóban forgó összeírást: Adamov Ján; Adamov Ondrej és felesége, Škreňo Mária; Bátkai Pavol és felesége, Čorba Zuzana; Bobčiak Karol és felesége, Samotná Mária; Boršoš Jozef és felesége, Ujfaluši Etela; Farkaš Karol és felesége, Dobrotová Eva; Gabriel František és felesége, Petiansky Zuzana; Hancko Ondrej és felesége, Adamová Mária; Hriadeľ Juraj és felesége, Čorba Rozália; Janečko 
Michal és felesége, Púchovská Zuzana; Kökény Štefan; Mikulay Ján és felesége, Radočič Emília; Patricky Alexander és felesége, Stankovič Rozália; Puchovsky Pavol; Raus Ján és felesége, Hegedűs Júlia; Skuban Ján és felesége, Veľká Zuzana; Stanko Jozef és felesége, Valach Alžbeta; Stankovič Štefan és felesége, Matuščák Margita; Škreňo Ondrej; Škreňo Katarína és hozzátartozói Ján és Zuzana; Veľký Ondrej; Vereš Ján és felesége, Koňan Mária.
Az áttelepültek legtöbbje bánki evangélikus volt, de Raus Ján és Stanko Jozef például Nyíregyházáról érkeztek. Azt is tudni vélik, hogy a cseléd származású Adamov Ján a Dalmady-házba, Adamov Ondrej Bory László házába, Bátkai Pavol a Nagybányai Sándoréba települt. Nagybányai Árpád házát kapta meg az ugyancsak cseléd származású Hancko Ondrej. Hriadeľ Juraj a Pomothy-házba, Kökény Štefan a Huszár Lajoséba költözött. Mint említettük is, sokan elköltöztek Boriból, ám egyesek vagy azok utódai a mai napig itt élnek. Ilyenek például az Adamov, a Bobčik, a Hancko, a Hriadeľ, a Kökény, a Skuban, a Stanko és a Vereš nevűek.
Az ugyancsak listás Puchovsky Pavol az ötvenes években a helyi nemzeti bizottság vezetői posztját is betöltötte. 
S vannak leszármazottjai a Gábriel családnak is. Többek közt a Bánkról származó Zlatner Józsefné Gábriel Zsuzsanna (1932), aki az idetelepüléssel kapcsolatos emlékeit így idézte: „Apám, Gábriel Ferenc Romhányból származó magyar ember volt. Anyám, Petyánszky Zsuzsanna szlovák származású, nagyapámat pedig Šuľannak hívták. Én Bánkon születtem, tizenhat évesen telepítettek ide. Otthon volt házunk, olyan öregebb ház: szoba, konyha, hátsó ház, kamra, istálló. Volt hat hold földünk, egy lovunk és két tehenünk. Emlékszem, hogy jártak innen, Szlovákiából toborozni, propagandázni. Mondták, hogy »tam vám bude dobre« (ott jó lesz maguknak), meg hasonlókat. Mi nem akartunk idejönni, otthon akartunk maradni, de a szüleim mégis készülődtek, mert a testvérem kint dolgozott Banská Štiavnicán. Teherautóval katonák hoztak, mindent hozhattunk, állatokat is. A Molnár Lajos házába jöttünk, azt kitakarítottuk, de nagyon rossz volt az a ház. Aztán Huszár Imre odagyütt hozzánk, hogy menjünk oda az ő helyére, a főútnál a harmadik házba. Ő is kiment Magyarországra, mert már a fia kint volt. 1949-ben férjhez mentem a Zlatner-portára. Az öregebb testvérem, Feri, az csendőrnek tanult. Öcsém, Pista Csánkra került. Evangélikus templom csak Csánkon volt, de mi ide jártunk Boriba a reformátusba. Szüleimet is a Kovács pap temette, nem kellett áttérni sem. Áttelepülés után mondtam én anyámnak, ne gondolja, hogy búcsúba haza fog járni Bánkra. Öt évig semmi határátlépés nincs. Egyszer a bánkiak eljöttek Ságra, meg innen is elmentek oda találkozásra. De azokat aztán becsukták a balassagyarmati fogdába, a mieinket meg megbüntették. Még lagziba se engedtek. Aztán már én is hazamentem háromszor-négyszer is egy évben. A honvágy is húzott. Nyolc gyerekem született: négy fiú és négy lány. Iskolába mind az összes ide járt Lévára magyarba.”
A bánkiak közt tehát ilyen sorsú emberek is voltak. Zlatnerné egyébként sok-sok családi képet őriz, s azt is elmondta, hogy régebben, amikor még jártak a lévai május elsejei felvonulásokra, magukra öltötték a bánki viseletet. De alkalmazkodtak az itteniek szokásaihoz is: együtt jártak például kántálni, s ők a Tichá noc-ot (Csendes éj) énekelték. Férje, Zlatner József neki is állított májusfát, de annak bátyja le akarta azt dönteni, mert Gábriel Zsuzsanna áttelepült volt. Pedig a Zlatnerok is Veľké Poleből, Zsarnóca mellől származtak, s eredetileg nem voltak magyarok. Átvették a bánkiak a boriaktól a biracs-sütést is s még sok-sok hasznos dolgot.
Csáky Károly, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”53754,53741,53740,53735″}
