A híres párkányi Simon-Júdai vásár elmúlt 50-60 évét végig kísérhettem. Sok-sok tanulsággal. Másképpen éli meg az ember gyermekként, serdülőként, szülőként, nagyszülőként. S ezzel valamennyien így vagyunk.
Most életem másik felében már van összehasonlítási alapom, mind a velem egykorúaknak is.
A vásárok mindig két dologról szóltak: az árus minél több áruját eladja, a látogató pedig jól bevásárol, ill. jól érezze magát. Ez utóbbit hiszem, hogy vására válogatja, vagyis a régi hagyományokat őrző vásároknak megvan a hangulata, a pár éve létrehozott vásároknak meg évről-évre alakul, létrejön a hagyománya, mai életformára.
Párkányban – emlékszem – még a 70-es 80-as években is (amikor még tájainkon alig volt vásár, hisz nem is volt mit árulni), már akkor is lejártak a nagy szlovák üzemek cipő és ruha mintaüzletei a legjobb árukkal. Itt és akkor lehetett venni szép és jó minőségű ruha-, cipő, csizmaárut. Ugyanis a boltokban nem igen volt az év folyamán. De így voltunk a zöldségfélével is, narancs, banán, jó minőségű alma a vásárban volt kapható.
A párkányi vásár akkor arról is híres volt, hogy eldobott cipőhegyek álltak a vásár estéin az utcán, ugyanis a magyar vásárlók, akik akkor még komppal jöttek a vásárba (vagy esetleg vonattal), csak úgy vásárolhattak több mindent, vagy cipőt és ruhaneműt, ha a régi holmit itt levetették és itt hagyták.
Hol van már ez az idő!
Aztán jött a 90-es évek eleje, amikor már minden megjelent a vásári árusoknál, s a giccs tódult be a pultokra, (főleg a gyermekjátékok, lakás berendezések terén) a mindennapi élet használati, ruházati cikkeinek minden területén. Formálta is az ízlést javából, mert hát a boltokra is bekerültek az olcsó kínai áruk, gyermekholmik.
Párkányban alig 8-10 éve a sétálóutcán teret kaptak a kézműves árusok. Emlékszem első éven alig 1-2 magyarországi kézműves jelent meg.
Mára már a sétáló utca két sávon, sőt a parkok is megteltek helyi, hazai, magyarországi, erdélyi kézművesekkel. Szemet, lelket gyönyörködtető művek, alkotások, ízlést formáló áruk bemutatójára, vásárra van lehetőség. Sőt nem egy kézműves helyben készíti el az áruját. Ez évben is megcsodálhattuk a régi szövőszéken félig kész gyönyörű női sálakat. A kovácsmester (méghozzá nő) is a helyszínen készítette a kis méretű kovácsoltvasból készült használati tárgyakat. Volt aki ott is dolgozott, készítette a szebbnél-szebb terítőket. S nem beszélve a gasztronómiai finomságokról: lekvárok, és kemencében sült lepények illata, vagy a faragott gyertyák fénye kápráztatta el az érdeklődő látogatókat.
S ami teljesen újdonság (és ennek is jó lenne ha hagyománnyá válna), a helyi szaktanintézet diákjai saját kézügyességükkel elkészített termékeiket mutatták be, nagy büszkeséggel. Na ez talán a jövő vásári hangulatát is megváltoztathatja.
S ami még hiányzik: a helyi őstermelők bemutatkozása. Igaz ezekből mifelénk még alig-alig van, mert talán a feltételek sem adottak a mai fiatalok részére.
Mindenesetre vásáraink arculata változóban van. Csak reménykedni tudunk, hogy a ma már a vásári forgatagból a város szélére kiszorított őrült drága szórakoztató ipar helyett, egyre jobban népek, nemzetek, és helyiek egymásra találása, és egymás értékeinek megismerése lesz a cél.
Dániel Erzsébet, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”56689″}
Nagy Dániel Csilla képriportja az eseményről ITT tekinthető meg.
