A világ pontosan olyan, amilyennek látod – üzente nekem a minap egy földönkívüli kislány, illetve hát egy fiatal írónő, Balla Margit
A két tündéri teremtmény szerint, ha az ember bizalommal és reménnyel fordul a teremtés felé, csodákra és tüneményekre nyitottan, akkor a csodák és tünemények meg is történnek vele. Ha viszont letörten, borúlátóan szemléljük a világot, akkor minden sötét lesz és ellenséges, minden elromlik benne: ember és ember csupán egymás mellett fog élni, nem pedig együtt.
Erzsébet éppen a pöndölyét készült megrázni, amikor A földönkívüli kislány című könyv berepült a szobámba. Ugyanúgy, mint a könyv hősének, Mikinek a szobájába „egy apró, rózsaszín galacsin, ami hirtelen megmozdult, nyújtózott egyet, és megszólította Mikit. Ez a „galacsin” pedig nem volt más, mint Nimuke, egy másik galaxisból érkező lény, akinek népe menekülésre kényszerül a romlásba dűlő, megsemmisüléssel fenyegetett bolygóról. E pillanattól kezdve a nagymamájával szegénységben élő, magányos Miki élete csodákkal és tüneményekkel teli életté lesz. Ő, aki gyakran úgy érzi, mintha földönkívüli lenne, s állandóan olyan képzetek gyötrik, „hogy kívülálló, hogy nevetséges, hogy egyedül van, és nem része a csapatnak, aminek a többiek igen”, Nimuke megjelenésével új lénnyé lesz: elmúlik elveszettség-érzete, s rádöbben, Nimuke, a kis földönkívüli lány nem véletlenül került a szobájába, hanem ő hívta őt gondolatban, amikor előző este az eget kémlelve arra gondolt, hogy milyen jó lenne egy barát.
S ezután pörögni kezdenek az események. Miki, na meg Baruch, a bölcs és titokzatos macska segítenek Nimukének fénnyel teli otthont találni a városban, ahol Nimuke más naprendszerből érkező népe megtelepedhet. Eközben fény derül Miki elveszett szüleinek múltjára, a földönkívüliekkel kapcsolatban álló Társaság tevékenységére, amely azokat a menekülőket segíti, akiktől az évek során többek között a mobiltelefont és az internetet is ajándékba kapták a föld lakói.
Baruch pedig elmagyarázza Mikinek, hogy a félelmei miatt került „labirintusba”, s látta másként a világot. De most, hogy elméje megnyílt az igazságra, láthatja, hogy voltaképpen mindezt ő maga, Miki akarta így. Nimuke pedig elmagyarázza Mikinek: „Tudod, az emberek akarata, vágyai és álmai nyomot hagynak a világban. Az, ahogy te barátokat kívántál magadnak, ahogy a nagymamád emlékezni szeretett volna elveszett családjára, ahogy népem és én új otthon után kutattunk – ez a három akarat találkozott valahol a világmindenségben. És a világmindenség úgy látta jónak, hogy összeköti őket, s azzal írt hoz a sebekre.”
Igen, a közös akarat és a vágy – na és Baruch, a bölcs és titokzatos macska – összehozta a földieket és a földönkívülieket. És bár mindenki ugyanaz maradt, mint tegnap meg azelőtt volt, s Mikiék romos kis háza is ugyanaz maradt, „meg a kutyák is csak kutyák ma is – itt egy fájdalmas macskasóhaj következett –, az azért valami, hogy mi, akik eddig egymás mellett éltünk, mostantól majd együtt élünk (…) Itt lenn a Földön és talán a Földön kívül is”.
Balla Margit története kerek és egész. És szép. És tömör. Nincsenek benne sem mellébeszélések, sem mellékzöngék: minden szava és mondta célratörő, pontos, dinamikus. S külön figyelmet érdemel az elbeszélés finom iróniája, főként a „rejtőzködés mestereiről”, a szintén más bolygóról származó macskákról írott titokteli gondolatok. És Horváth Ildi okos – ironikus – beszédes rajzai is élvezetesek, összhangban a történettel, mely a most induló, Kocsis Aranka jegyezte Kabóca-könyvek első darabjaként jelent meg. (Anser Társaság, 2015)
Kapható a könyvesboltokban, megrendelhető a kiadó honlapján: www.kabocalap.com
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”57426″}