Olyan sokat járunk a Felvidéken, hogy egy kicsit felvidékinek is tartjuk magunkat. Ez az identitás már a gyermekkorban elkezdett formálódni, hisz a határ közelsége miatt a ’80-as években gyakran jártunk át bevásárolni Lévára, Érsekújvárba, Ipolyságra, Párkányba. Sőt, ha teljesülnek a csehszlovák igények 1920-ban, váciként ma szlovák állampolgárnak vallhatnánk magunkat, és titokban felvehetnénk a magyar állampolgárságot…
Hányszor sírtuk már vissza azokat a régi szép időket, mikor az volt a legnagyobb bajunk, hogy a magyar pénztáros szándékosan nem beszélt magyarul, csak egy ”nyerozumjemet” bökött oda nekünk. Ehhez képest ma ott tartunk, hogy Párkány magyarsága az 1991-es 75%-ról 60%-ra csökkent, Ipolyságé 65-ről 58%-ra. És ehhez nem csak a szlovákok kellettek, hanem a büszkén vállalt önfeladás is.
Mindenki által ismert tény, hogy a felvidéki magyarság száma az elmúlt 90 évben a felére csökkent. Ennek igen sok oka közül megemlíthetjük a kitelepítést, a Beneš-dekrétumokat, a csehországi kényszermunkát, az erőszakos reszlovakizációt, illetve ezek hatásait. Ezek a kommunizmusban hozott magyarellenes intézkedések azonban nem eredményeztek olyan szintű csökkenést, mint amit az elmúlt 25 év hozott. 1993 óta az új szlovák állam is igen sokat tett azért, hogy az ember ne érezze jól magát magyarként a Felvidéken. A megyék területi felosztása, a Dél-Felvidék tudatos gazdasági sorvasztása, a nyelvtörvény, a Beneš-dekrétumok megerősítése, az állampolgársági ügy, a pozsonyi és dunaszerdahelyi magyarverések, a Malina Hedvig-ügy mind-mind azt mutatják, hogy Fico, Mečiar, Slota és társaik nem elégszenek meg a természetes asszimilációval, ők tényleg minél hamarabb óhajtják a tiszta szlovák nemzetállamot. Ennek érdekében a kommunizmusban még fejpénzt fizettek azoknak a szlovákoknak, akik hajlandók leköltözni a barbár mongolok közé délre. Ennek meg is lett az eredménye: a városok többsége már elvesztette magyar jellegét, köztük olyan nagyágyúk, mint Kassa és Rozsnyó, az utóbbi években pedig Komárom és Zselíz is. Utóbbiban 100 éve még 6 szlovák élt, ma már a betelepítéseknek hála 3000. A magyarság többsége ma már falvakban él, ám ezek feltöltése is megkezdődött: a szepességi „favellák” cigánysága állami segítséggel a kiürülő magyar falvakban talál új otthont magának. (Már ahova beengedik őket.) Talán mindezen folyamatok kölcsönhatása eredményezte azt, hogy 2016-ban egy identitásában roppant gyenge magyarság néz a választások elé. Aki gyakran ül felvidéki magyar társaságban, az biztosan érzékelte már azt a megmagyarázhatatlan lojalitást, ami a szlovákok felé megnyilvánul. A „meg ne bántsuk őket azzal, hogy büszkék vagyunk magyarságunkra”, a „csendesebben, mert mit fognak szólni ehhez a szlovákok” gondolkodást Mihályi Molnár László felvidéki magyar író a Stockholm-szindrómával azonosítja. Tudják, amikor a túszok beleszeretnek a túszejtőbe. Ez mára odáig fajult, hogy kialakult egy kettős identitás, aminek neve is van: szlovmagy. Sőt pártja is Most-Híd néven, vagy éppen médiája is Új Szó, bumm.sk vagy parameter.sk néven. Egy szlovmagy simán leszavaz a Hídra, hisz Bugár politikájában igazolva látja önmagát. Aztán másnap beíratja szlovák iskolába gyermekét, mondván így jobban érvényesül. Akik ebbe a csapdába lépnek, csak azt felejtik el, hogy a gyermekük a magyar iskolában is megtanul szlovákul, a szlovákban viszont soha nem tanul meg magyarul. Sőt cikizni fogják magyarsága miatt, ő pedig igyekszik minél előbb elfelejteni ezt a szégyenfoltot életén. Hanyagolni fogja nyelvét, leszokik róla, így már a saját nagymamájával sem tud beszélni. Magyar mesék híján szlovákul fog gondolkozni, és szép lassan szlovmagyarrá, majd szlovákká válik. Büszkén fog szurkolni a szlovák hokicsapatnak a magyarok ellen, sőt elsőként fogja lenácizni a facebookon azokat, akik kétnyelvű táblákról álmodnak a falusi vasútállomáson vagy a csallóközi kereszteződésben. Ficonak már csak egy kávét kell kérnie.
Meggyőződésünk, hogy ha ma rendeznének egy népszavazást a felvidéki magyarok körében a Dél-Felvidék hovatartozásáról, elsöprő győzelmet aratnának a Szlovákia mellett voksolók. És most tényleg hagyjuk a szlovákokat, hisz ahhoz, hogy magyar nyelven is ki legyen írva a magyar iskolában a heti menü, ahhoz csak mi kellünk. De mi lojálisak vagyunk, nem akarjuk megbántani a falu egyetlen szlovákját, az iskola takarítónőjét. Vagy éppen nincs igényünk a magyar feliratra.
Amikor 1993-ban a felvidéki magyarság válaszúthoz érkezett, politikusai, vezetői nem kértek semmit. Sem autonómiára, sem semmire nem alkudtak. Akkor még a felvidéki magyarság Budapestre tekintett, ám közben Szlovákia felnőtt, Pozsony lekörözte Budapestet, hála gyurcsányéknak, akik a gyalázatos 2004-es népszavazással még egy jó nagyot is rúgtak minden határon túli magyarba. Ma már kevesen csinálnak viccet a zmrzlinából, sőt a szlovák kereskedelmi adókon mulatság tárgya Uhorsko öröksége. A történelmet 1920-tól tanuló szlovák fiatalok pedig rácsodálkoznak minek is jöttek ide magyarok a Duna túloldaláról, ha itt olyan rossz nekik.
Summa summárum: a több évtizedes megfélemlítés meghozta gyümölcsét, a gerincében megroppantott magyarság többsége pedig az asszimiláció útjára lépett. Ha bejut az MKP, ha nem, a beteges beidegződéseket, társadalmi folyamatokat politikai eszközökkel nagyon nehéz lesz visszafordítani. Ahhoz sokkal több kell. De hogy mégis egy pozitív üzenettel zárjuk sorainkat; aki gyakran járja a Felvidéket, az tapasztalhat egy asszimilációval párhuzamosan zajló, de azzal ellentétes folyamatot is, mégpedig azt, hogy egyre több az olyan magyar ember, aki érzi az „idők súlyát”. Ezek az emberek szerencsére kezdik megtalálni egymást. Mert „egy csatát el lehet veszteni ezren is, de meg lehet nyerni ötszázan is”.
Kenyeres Oszkár, Felvidék.ma
