Nagy idők járnak most a Felvidéken. Nem kell ahhoz immáron Esterházynak lenni – egyenes gerinccel élni, bátor, de életveszélyes döntéseket hozni, azok mellett mindhalálig kitartani -, hogy a legnagyobb tisztelettel emlegessék valakinek a nevét. Mindez – igen korszerűen – már otthonról, a fotel kényelméből is néhány gombnyomással és kattintással elérhető.
Semmi más nem szükséges hozzá, mint engedni azt, amit eddig hosszú éveken át elfojtottak a mohó vágyak. Engedni megszólalni a lelkiismeret hangját. Annyira ki vagyunk már szomjazva mindenre, aminek csak a leghalványabb köze is van a méltósághoz, tisztességhez és becsülethez, hogy földig hajolunk bármely megnyilvánulása előtt. És ez amilyen nagyszerű érzés, legalább annyira tragikus is.
Kegyelmi állapotban vagyunk most. Bugár Béla a választói, szimpatizánsai – és az ország – arcul köpésével ugyanis valódi kegyelmi állapotot hirdetett. Mindenekelőtt azok számára, akik már eddig sem érezték igazán jól magukat a Most-Híd néven ismert feldolgozóüzemben, amely magyar lelkek aszalásával, szárításával foglalkozott.
Számukra most itt a talán soha vissza nem térő alkalom, hogy emelt fővel, becsülettel, mindenféle szégyenérzés nélkül hagyják ott ezt a mocskot és tegyenek egy óriási lépést az összefogás felé. A jövő összefogása felé. A maga nemében ez is bátor, talán még történelmi tett is, s a jutalma – amint Simon Zsolt példája is megmutatta – azonnali és felszabadító…
Szűcs Dániel, Felvidék.ma
