Megint szaporodnak az iskolaüggyel, a magyar iskolákkal foglalkozó írások. Ez talán nem is baj, mert, mint az egyik cikkíró mondta: napirenden kell tartanunk a dolgokat, ismételgetnünk kell azokat, hogy legyen majd megoldás, előrelépés.
Egy másik, „az iskoláink minőségéről elmélkedő” szerző már keményebben fogalmazott: a vélemények alapján hiányolja, hogy a pedagógusok például nem járnak a Csemadok-rendezvényekre, nem tekinthetők a nemzet napszámosainak, Gárdonyi lámpásainak. Ehelyett a fásultság, a közömbösség, a szellemi igénytelenség jellemzi őket. Bizony kemény szavak ezek, s majd még visszatérek hozzájuk.
A mai pedagógusok elé gyakran példaképül állítják a régi falusi tanítókat, akik az összevont 1-4. osztályokban is eredményesen oktatták a gyermekek tucatját; színdarabokat rendeztek, kórusokat vezettek, egyszóval központjai voltak a kulturális életnek.
No most akkor próbáljunk csak néhány igazságot megszívlelni. Kutatásaim során: az iskolatörténetben egy kicsit elmélyülve, egy-egy település oktatással is kapcsolatos dokumentumait lapogatva, a régi diákokat kikérdezve, rájöttem arra, hogy a múlttal is óvatosan kell bánnunk, az ítéletekkel pedig még elővigyázatosabban. Magam is gyakran idézem az elmúlt évtizedeket, évszázadokat, de próbálom a múltat erényeivel és hibával együtt bemutatni. S arra is rájöttem, hogy az összehasonlításokkal ugyancsak óvatosan kell bánnunk, nem mindig szerencsés a dolgokat egy az egyben összevetnünk. Mert közben sok minden változott: a települések társadalmi rétegzettsége, az emberek szociális helyzete, a munka- és életkörülmények, az igények és követelmények. Noha az alapigazságoknak, az emberi értékeknek, a tisztességnek és a becsületnek lényegében stabilaknak kell lenniük.
Vegyük csak a napszámos és a lámpás minősítéseket. Abban a világban, melyben ezek még valóban nagyobb szerepet kaptak, a társadalomnak jelentős része maga is napszámos volt. A legtöbb faluban pedig hiányzott az értelmiség. Legtöbb helyen a tanító volt az egyetlen iskolázott ember, akit ezért a közösség is igen nagy becsben tartott. Az éves fizetésén kívül megillette őt az akkori körülményekhez képest elég jó karban lévő, zsindellyel vagy cseréppel fedett két- vagy háromszobás lakás melléképületekkel együtt. Ehhez jött a szőlőültetvény, a rét, a szántó, amit vagy megműveltek neki, vagy bérbe adhatta azt. Kapott még télire tűzifát; járt neki a stóla, a termény a gyermekek kántálása után. S mivel kántor is volt (kántortanító), a lakodalmakon, temetéseken, szentmiséken való közreműködésért külön pénzbeli járandóság illette meg. Felesége általában nem dolgozott, nevelte a 2-3-4 gyermeket, és helyenként még szolgálója is volt. Gyermekei tandíj nélkül tanulhattak tovább.
Általában azokon a településeken, melyeken nem volt felekezeti megoszlás, az igazgatótanító csak két-három összevont osztályt tanított, a többit a segédtanító, illetve a második (netán harmadik) tanító oktatta. A jó tanító igyekezett a tehetségesebb gyermekeket a negyedik osztály után gimnáziumba küldeni. Sőt, arra is volt lehetősége, hogy a még ügyes további diákokat a hatodik osztály után polgári iskolába irányítsa. Tehát ezáltal a reá bízott gyermekek száma csökkent.
Az ötvenes években magyar tanítóink egy része úgynevezett gyorstalpaló (néhány hónapos) tanfolyam után került a katedrára. Ezek aztán később vagy távúton pótolták hiányosságaikat, vagy elhagyták a pályát. Tehát igyekezniük kellett, ha meg akarták állni helyüket. Így is akadtak sokan, akik negatív értelemben illeszkedtek csak be a faluközösségbe: az együtt ivásban akartak népszerűek lenni.
S azt állítani, hogy a mai pedagógusok apátiában, fásultságban, közömbösségben szenvednek, szellemi igénytelenségük az oka a felvidéki magyarság kiábrándultságának, iskoláink gyengébb minőségének, nagy merészség és megalapozatlanság. Egy időben magam is bíráltam a tanárok távolmaradását egy-egy Csemadok-rendezvényről.
De gyorsan rájöttem, hogy pedagógusként is tévedek. Mert magam is tanárként vezettem egy évtizeden át Ipolyságon a Honti Közművelődési Klubot, ugyanennyi ideig Nagykürtösön a Csemadok irodalmi-nyelvi szakbizottságát. Aztán tagja volt e szervezetnek feleségem is, aki számtalan színdarabot rendezett az iskolában, évek hosszú során versmondók és prózamondók egész sorát juttatta el az országos döntőkig, német versenyekig. És pedagógus vezeti ma is Ipolyságon a Pongrácz Lajos Társaságot, tanár a karmestere, segédkarmestere az országos hírű ipolysági magyar énekkarnak.
De tagjainak is körülbelül kétharmada (köztük a lányom is) pedagógus. A környék megannyi iskolájának oktatói vezetik a szakköröket: ott vannak a különböző tantárgyakból szervezett sok-sok versenyen, vetélkedőn, olimpiászon; ott vannak a kézműves táborokban, a honismereti kirándulásokon, az ilyen-olyan tanfolyamokon. S a Csemadokon kívül tevékenykednek egy-egy társaságban, társulatban, alapítványban, az egyházközösségben.
A diákokkal fellépnek a falunapokon, jubileumi rendezvényeken, idősek napján, táblaavatásokon. S mindehhez tegyük még hozzá, ma már a nagyobb településeken fizetett népművelők, könyvtárások is vannak, az értelmiségieket pedig szaporítják a mérnökök, orvosok, papok, közgazdászok, szociális dolgozók, közösségszervezők, pszichológusok, kulturológusok is. S hogy a régi tanár, az egykori iskola sem volt mindig a dolgok magaslatán, megpróbálom bemutatni majd néhány következő írásomban. Persze anélkül, hogy az általánosítás csapdáiba esnék.
S hogy a címben feltett kérdésre is próbáljak valamiféle választ adni: az iskolaügyben tényleg sok a valós vagy vélt baj. Ám nem szabad mindig a pedagógusnál kikötni, csak azokat ostorozni, csépelni, s dühíteni akkor is, mikor nem is biztos, hogy csak ők tehetnek a kórtünetekért. Az oktatás türelmes és hosszan tartó folyamat, aminek nem biztos, hogy azonnal beérik a gyümölcse. S akkor még itt a nevelés is, ami talán még bonyolultabb, összetettebb dolog. Ebben „a gyermekfejekre vadászó iskolaversenyben”, amikor divat „a kisgyermekeket alapból sikerre gyúrni”, óvatosságra int minket egyik hetilapunkban a cikkíró, immár felnőtt gyermekekkel rendelkező szülő is, aki valahogy így fejezi be írását: „Megette a fene az elit iskolát, ha a szülő nem mutat jó példát”.
